A dédunoka, aki történni hagyja magát

Szabados Attila debütkötetének, a Vérsűrűségnek nem igazán jutott kritikai tér 2024 nagy vitáiban. Szabados programja, ha csak a kötet alapján próbáljuk meg utólagosan felfedni, nem a költői és a szerzői én kapcsolatáról, a referencialitás lehetőségeiről, az alanyi performativitásról szól, hanem a versről: nagyon látványosan fosztja meg a nyelvet a bűvésztrükköktől. Nincs irónia, nincs explicit gondolatiság, de még érzelmek sincsenek. Szikáran, furcsán alanyian ír a családban köröző kötelező empátiáról. Annak eldöntését, hogy ez szeretet-e, az olvasóra bízza. Mint ahogy azt is, hogy milyen arcot adunk a fel-felbukkanó énnek.

Elég-e, ha a költő csak az érzékelés közvetítésének a felelősségét bízza versbeszélőjére? Lehet-e 2025-ben úgy kritikát írni egy verseskötetről, hogy nem kaparásszuk meg a benne kibontakozó költészet alanyiságát? Szabó T. Anna úgy fogalmaz a fülszövegben, hogy „a teljes érzékelés könyve ez”, s valóban, ha elég nyakatekerten betűzzük ki ezt a részmondatot, akkor jó kiindulóponként szolgálhat a Vérsűrűség alanyiságának végigkövetéséhez. Szabados Attila történettöredékeken, mondhatni jeleneteken keresztül jár utána annak, hogy mi tart össze egy diszfunkcionális, haldokló vagy már halott tagokkal teli családot. A versbeszélő egyes szám első személyű megnyilatkozásai egy nagyon fix és érzékeny érzékelési ponton rajzolják ki egy költői én sziluettjét. Annyiban a teljes érzékelés könyve ez, hogy a versbeszélő végig csak érzékel, nem igazán reflektál, egyetlen versben jelenik csak meg az én reflexív performativitása, a Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentemben. Már a címben használatos kijelentem is a performativitásra utal, a költői én itt mond magáról valamit (például „annak ellenére, hogy fogzásom kezdetétől rágom / a körmöm, ujjlenyomatom jól kivehető, sűrűn barázdált”; „életem egyik legkevésbé meghatározó mondata az volt, / mikor a rendőrnő azt mondta: apád nem szeret”). Az utolsó előtti versben nézhetünk szembe Szabados Attilával, itt mutatja meg, mi a fedezete annak, hogy a többi versben a költői én csak az érzékelésben és a helyzetnek alárendelt cselekvésben rajzolódik ki (azt is mondhatnánk, hogy a Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentemig nem cselekszik, csak történik az én).

A kötet referencialitása nagyon homályos: csak egy-egy elpotyogtatott, jelentéktelennek tűnő helyszínemlítés és történelmi figurák szelleme teszi meg nem kerülhetetlenné annak a ténynek a felismerését, hogy egy magyarországi család rajzolódik ki a versekből. Ez pont elég ahhoz, hogy elhiggyük mindazt, ami történik, és pont elég kevés ahhoz, hogy ne Szabados Attila olvasson fel a fejünkben, hanem mi magunk olvashassuk a verseket. Szinte olyan, mintha ez a kötet az olvasóknak íródott volna, tematikai szinten ott van minden, ami a traumaköltészethez kell (s az efféle megszólalásmód megköveteli az olvasó és a szerző traumáinak legalább részleges egyezését a teljes esztétikai élményhez), a beszédmód azonban nem engedi, hogy saját részvétre való hajlamom és kötelezettségem felismerése mellett egyéb érzelmek is feltörjenek, azaz nem lubickolhatok az egyes jelenetek tragikumában, a forma nem engedi. A szikár retorika nem hagy teret az érzelmi többletek nyelvi lecsapódásának. Még a képek is a teljes érzelmi berobbanás ellen dolgoznak: Az ablakról visszapattan című vers nagyszerű példa arra, ahogy a lélek működése helyett a test történése kerül fókuszba („Apám a tömb előtt áll, kavicsokat hajít / az erkély üvegéhez. (...) / szürke felhő repül, az ablakról / visszapattan. Szemből arcok nézik, szinte / táncol, tagjai lazán mozognak. / Emelkedik, lendít”). Az érzelmek nyelvi megformálódásának lehetetlensége érhető tetten az Anyám írt egy hosszúverset című versben is. Az anya depressziója passzivitásában válik láthatóvá, ez azonban „nekünk fel sem tűnt”. Egy másik költői praxisban a »Higgyétek / el, jól vagyok!« – és elismerően / bólogatott, ez egy kiváló felütés” akár ironikusan is hathatna, de Szabados verseiben az ilyen sorok mentén lesz tétje a szövegeknek, itt vehetjük észre, hogy gyakrabban érzünk részvétet, mint gondolnánk. A Sovány szárnyakban az érzelmek megnyilvánulása testi tapasztalat eredménye, és a szövegben nyelvileg semmi nem utal arra, hogy más is közrejátszana („Majd felemelte két karját, / sovány szárnyait, egészen a feje fölé. / Sírt vagy csak nevetett, nem tudom, / ahogy erősen megdörzsöltem vállai alatt”).

Hogy lehetséges, hogy nem rajzolódik ki identitás, csak egy erős, avatárként is működő én, ha lépten-nyomon ősökről, családtagokról és történelmi tényezőkről (azaz a költői én őseiről, családtagjairól, történelmi tényezőiről) esik szó? Nem értek egyet Szabó T. Anna fülszövegével, miszerint „fáj olvasni” (pozitívan értendő, talán a katartikus szó lenne ez esetben a megfelelő szinonima). Középpontban van az alany, az, aki érzékel, de azzal, hogy az érzékelt világ csak prereflexíven vagy könnyed retorikai alakzatokban jelenik meg, mintegy elhárítja a reflexió kényszerét (felelősségét?). Mi magunk is ebbe az előszobába kerülünk: az érzékelés tompító hatásának paradoxona csak az empátiának hagy helyet. Amíg úgy tűnik, hogy a kortárs fiatal líra alanyi beszédmódját minden tavalyi vita, kritika, hozzászólás tükrében a társadalmi strukturáltság, az én performálásának akadályai kényszerítik ki, addig Szabados Attila az identitás előtti énnel dolgozik, és csak az utolsó előtti és az utolsó (Napfogyatkozás című) versben válik szövegileg nyilvánvalóvá, hogy az identitás visszavonásának, a tiszta érzékelői, illetve résztvevői póznak a fedezete az, hogy akár úgy is dönthetett volna a szerző, minden versbe beleír valami önreflexív kijelentést. Ezen két vers felől nézve még erősebben hat a kötetegész szenvtelensége. Nincs hely magunkat sajnálni, a Vérsűrűségben leírtakhoz részvéttel kell viszonyulnunk. Nem katartikus mű, a katarzis mint lehetőség fel sem merül, Szabados versei virrasztást igényelnek.

Az Alföld folyóirat alanyiság-ankétjában Codău Annamária azt írja, hogy „[abban] érzem a tétjeit, nagy kihívásait ennek a fajta [azaz az alanyi] művészi megnyilatkozásnak, hogy az én problémái, önkifejezése mennyire tud máshoz is szólni, mást is bevonni, a nem feltétlenül ugyanolyat, ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkezőt, ugyanúgy gondolkodót. Hogy tudja-e sokértelműségében és bonyolultságában feltárni a dolgait, dolgainkat, tud-e alkotásként megértetni velem valamit.” Szabados Attila debütkötete azzal, hogy egészen az utolsó két versig elrejti az én performativitását, az olvasót is arra ösztönzi, hogy saját maga gyakorlása helyett adja át magát a részvétnek. A Vérsűrűség kicsit elüt mindattól, amit tavaly fiatal költők debütköteteiben olvastam, s kérdés marad, hogy tör-e új utakat a magyar lírában, vagy az objektív líra furcsa dédunokájaként belefullad egyszeriségébe.

Szabados Attila: Vérsűrűség. Pesti Kalligram, Budapest, 2024.

‍