A delfinkocsmában menekülnének előlem – Interjú Fischer Botond íróval, költővel

Sok helyen éltél, munkahelyeidnek se szeri, se száma. Mégis fontos az, hogy lakoztál Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, más helyeken is… ki tudja? Jelenleg pedig Marosvásárhelyen (is). Nagykároly azonban, úgy tűnik, fontos pont marad, eddigi köteteidben is mindegyre felbukkan. Talán azért, mert igazi kisváros, és – igazi kisvárosjellege okán – többletjelentéssel is bír a létezése?

‍

Szatmáron nem éltem sohasem, még ha sokat is jártam oda gyermekkoromban versenyekre, kamaszkoromban bulizni meg barátságokat építeni és táplálni, felnőttkoromban pedig a napilap miatt, amelyik az egyik volt a se szeri, se száma munkahelyeim közül. Az is tény, hogy egy csatorna-szigeteki kitérőt leszámítva Erdély és Partium városai voltak a nyughatatlanság színhelyei. Nagykároly jellege igazán kisvárosi, de nem hiszem, hogy emiatt bírna többletjelentéssel, inkább az észrevehetetlensége miatt, titkos hely. Nincsenek hegyek, nincs tenger, folyó sincs, el tud tűnni. Ez a környék az Ecsedi láp peremvidéke volt, a láp egzotikus, titkokkal teli, misztikus és mitikus hely, mert tele van máshol nem létező állatokkal, növényekkel, gombákkal, és aki nem ismeri, azt megöli tíz perc alatt. Annak pedig, aki ismeri, olyan otthon, amelyik elrejt, biztonságba zár, halat és ehető mocsári növényeket ad. A lápot lecsapolták, akkoriban ez jó ötletnek tűnt, most már látszik, hogy nagyon rossz ötlet volt, a klímakatasztrófával egyre inkább látszik: vagy szárazság, vagy villámárvizek, az otthon helyett. De az észrevétlenségét meg tudta őrizni a hely, a város.

‍

‍

Három könyved jelent meg eddig, az elsőt sem sietted el. Az Alsógolgota című versesköteted még őriz valamit a huszadik század végének beszédmódjából, látszik, hogy a formai eszköztárat is fontosnak tartod, némi posztmodern gesztusok is felbukkannak, mintha valami kimondatlan elvárásokra is felelni akarna az első kötet szerzője. Aztán mindez a következő két könyvben teljesen eltűnik. No de milyen elvárásaid vannak neked az irodalommal, az olvasókkal kapcsolatban, ha vannak egyáltalán?

‍

Hát van olyan boldog elsőkötetes, aki, egyéb motivációk mellett, ne próbálna megfelelni kimondatlan és kimondott elvárásoknak? De remélem, hogy az Alsógolgota nem emiatt őrzi az előző irodalmi paradigma jegyeit. Remélem, hogy a többi kötetem is őrzi, csak nem úgy. Az első kötetemnél valóban fontos volt számomra a versformákkal, technikai tudással való játék. De a technika, a forma ugyanolyan fontos volt a második, a prózakötetem írása közben is. És hát a harmadik kötetemben is van forma, van eszköztár, még ha szonett vagy anakreóni hetes sor nincs is benne. Igyekszem úgy csinálni, hogy ne legyenek elvárásaim, nemcsak az irodalommal, hanem bármivel szemben sem. Az olvasókkal szemben pláne nem. Maximum az, hogy létezzenek. Hogy olvassanak. Szaporodjanak, fertőzzenek. Vándoroljanak be, olvassák el orvul az itteni olvasók könyveit. Az enyémeket is, ha lehet, de nincsenek illúzióim.

‍

A hitről kérdeznélek. Mert az első kötetben, ha ironikusan is olykor, de felbukkan egy vallásos beszédmód, a továbbiakban pedig a világlátás mindenképpen fontos marad. Milyen a viszonyod a hithez, valláshoz, vagy még tágabb értelemben az európai hagyományhoz, hagyományokhoz?

‍

Vallásos, katolikus családban nőttem fel, édesanyám pedig amolyan „vallásértelmiségi”, elvégezte a gyulafehérvári teológia laikusok számára működtetett egyetemi képzését, és engem tizenévesként minden érdekelt, így a teológia, a katolicizmus eszmei hagyománya is, olvastam sokat az anyukám könyvespolcáról. Anyanyelvként beszélem a katolicizmust, ministráltam, tisztában vagyok a dogmákkal, a nüanszokkal. Persze, hogy tele vannak az írásaim ezzel, de általában nem metaforaként, bár arra is van példa bőven, inkább blaszfémia formájában. A blaszfémia nagyon erős költői-írói eszköz, bár én Koránt azért nem égetnék. Zászlót lehet, hogy igen, helyzettől függ. De nem vagyok sem vallásos, sem hívő ember. Viszont borzasztóan érdekelnek a vallások. A művészetük is: épületek, képek-szobrok, szövegek, illatok, és főleg a zene. A haarlemi katedrális például, ahol mostanában jártam, az arab nyelvű ortodox keresztény himnuszok libanoni szerzetesek előadásában például, amiket manapság fedeztem fel, minden-minden. És a tanítások is, a hitrendszerek, az antikhalkedóni egyházak és a bizánci ortodoxia, vagy a theravada és mahájána buddhizmus különbségei. Imádok ilyenekről olvasni. Az európai hagyományhoz való viszonyom tehát érdeklődő. De a bizánci hagyomány is érdekel, nem csak a nyugati, a protestáns is, nem csak a katolikus, sőt, a neoprotestáns is, és az Európán kívüli hagyományok is. A buddhizmus különösen. Nem vagyok buddhista, de igyekszem minden nap meditálni. Nem vagyok hívő ember, de egyfolytában keresem a racionalitáson túli élményeket, és hát vannak, csak szerintem ne legyenek elvárásaink a csodával kapcsolatban. Kár, hogy a spiritualitás szót annyira elhasználtuk és lebutítottuk mostanában, mert be lehetne dobni ide. És végül, ha nagyon őszinte akarok lenni, a gombák iránt érzett tiszteletem sem írható le a tisztelet szóval, mert annál mélyebb és több.

‍

Az identitás, a társadalmi meghatározottságok novelláskötetedben szövegszervező elvként is hatnak. A svábságra gondolok. Oka van ennek, persze. Mégis, mikor, miért dőlt el, hogy róluk is írsz?

‍

Szerintem ez rögtön eldőlt. Mert írtam magamról. Mert írtam arról, ami körülvett. Az első kötetemben is megjelenik a téma, még ha nem is olyan hangsúlyosan. Egy multikulturális közegben hamar észreveszi az ember a különbségeket. Először azt, hogy ő cigány, én nem, belé belerúgnak, belém nem. Aztán azt is, hogy ni, az én nevem nem magyar, a nagyanyám más ételeket főz, mint a tied. Aztán kibomlik ez hamar, ha érdeklik az embert az ilyen dolgok. A szatmári svábsággal amúgy nem foglalkozott senki, néprajzosok sem, ezért aztán néprajzosként is kutattam a saját közösségemet, sem írók, ezért aztán szívesen írtam erről, mert más nem. Aztán az is kiderült hamar a recepcióból, hogy mifelénk sem igazán érdekel senkit, hogy milyen kultúrák mellett élünk, csak elvárjuk, hogy ránk, erdélyi magyarokra legyenek kíváncsiak. Miért? Mi kíváncsiak vagyunk a gáborokra, a lovari cigányokra, az örményekre, a zsidókra, akiket cserben hagytunk, a románokra? Hát. Lehet, hogy az örményekre igen, mert már teljesen asszimilálódtak, meg mert egzotikusak. És másik tizenvalahány etnikai vagy kulturális csoportot még nem is említettem, akikkel együtt éltünk, élünk. Most Vásárhelyen élek, eszembe jut sokszor a „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok” híres mondata. Minden nap leköpjük ezt a mondatot, módszeresen. De hagyjuk az érzelmeket. A kettős kisebbség problémája izgalmas antropológiai és írói helyzet, van mit vizsgálni rajta, írni róla, ez a benyomásom.

‍

Nemcsak a sváb identitásról tudunk meg sok mindent, de egy egész sváb mitikus világ is kirajzolódik a novellák alapján, e mitikus motívumok pedig hétköznapi egyszerűséggel szivárognak át a szereplők mindennapjainak szövetén.

‍

Ez a sváb mitikus világ amúgy nagyjából húsz százalékban létező, a közösségben ismert és kutatható dolog, nagyrészt az én agyszüleményem. Egy vágy projektálása. Szerettem ezt a játékot, úgy összegyúrni a létező a hagyományt a kitalálttal, hogy az az adott szövegben homogén legyen. Persze megkaptam én is, hogy Márquez, meg mágikus realizmus, meg Bodor, meg ilyenek. De hát érdemes Márquez után máshogyan írni a mítoszról? Amúgy ő is Faulk­nertől inspirálódott egy csomó mindenben, ezt el is mondja, Faulkner meg megint mástól, és így tovább. Amit a Pink Floyd megcsinált, és működik, azt persze hogy fel fogja használni egy következő generációs pszichedelikus rock zenekar, mondjuk a Porcupine Tree, ahogy egy csomó más egyebet is. És a zenehallgatók azt fogják mondani, hogy jaj de jó, hogy nem kell mindig a régi Pink Floyd-albumokat hallgatni, hanem itt van ez a másik zenekar, és benne van egy csomó dolog, ami a Pink Floydban jó, meg egy csomó minden más izgalmas is. Persze van, aki csak régi Pink Floydot hallgat, azt is meg tudom érteni. Ezt most ne értse senki úgy, hogy ilyen nevekhez hasonlítanám az írásaimat, ezek csak illusztrációk. Nincs sváb mitikus világ, csak ezt akartam mondani. Nincs magyar, román, szlovák, ukrán sem. Ezek a paraszti kultúrák meghaltak, kábé az én nagyszüleimmel, teljesen és véglegesen, és az utóbbi száz év agóniájában nem a mítoszt tartották meg, nem is a nyelvet, hanem az ételeket. Az ételeiket felejtették el utoljára.

‍

‍

Mitikus felhangok ide vagy oda, a novelláid szorosan kapcsolódnak a mainapság történő világhoz, szubkultúrákhoz, vagy akár egy játszótéren megtörténhető verekedéshez, a Buddha Jazz köteted verseiben pedig a szerző társadalmi kérdésekkel szembeni érzékenysége is tetten érhető. Milyen az a világ, amiben élsz, milyen az a világ, amit leírsz?

‍

Túlnépesedett, túlmelegedett, túlhajszolt, túlpörgött, túl gyors, túl türelmetlen, és nem működik, akárhonnan is nézzük, nem működik. Levágjuk az emberi szenvedés egyik fejét, és hét másik nő a helyébe. A helyzet közben az, hogy én egy ilyen világról nem szívesen olvasnék. Mikor az ember a fekete kolostorban van, akkor a rabok számára a könyv egy portál, egy trip, ami megszünteti ezt a világot, és átvisz egy másikba. Hogy lehet erről a világról úgy írni, hogy ne erről a világról írjunk, hanem egy olyanról, amibe menekülni lehet, közben mégis erről a világról írjunk. Nem lehet úgy írni ebben a helyzetben, hogy ne a társadalmi kérdésekről írjunk, és nem lehet úgy írni, hogy ne egy alternatív világot írjunk, egyik sem etikus, és mindkettő etikai imperatívusz. Muszáj realistának lenni, muszáj romantikusnak lenni. Ebben a világban az emberek főznek egy jó bográcsos gombapaprikást az apokalipszis szünetében, és az indiai ragákról beszélgetnek, miközben fáj a foguk.

‍

Verseid, prózáid, számomra legalábbis, szerves egységként működnek, mégis találni különbséget vers és próza közt. A Tavasz lesz, Corina egyik szövegében elhangzik: helyesen, magyarul így kell írni: dzsessz, a versesköteted címében mégis így írod: jazz. Amit szabad versben, nem szabad prózában?

‍

Dehogynem szabad. Nem fogsz most behúzni ebbe a csőbe, hogy mit szabad leírni, és mit nem. Ne húzz bele, mert ebben az interjúban nem keveredünk ki belőle. Ó, ez csak egy kiss vicc a Corinában, hogy dzsessz, mégis, ki a fene írja így? De húsz-harminc éve még illett így leírni. Bölcsész inside joke. A vers is, a próza is a nyelvvel, a nyelvből dolgozik. A vers is, a próza is történeteket, embereket, helyzeteket, hangulatokat keres és talál. Irodalom, irodalom. Eszkimó vagy fóka – nem mindegy? Hal – hal.

‍

Végezetül, mert a víz mint őselem fontosnak tűnik eddigi köteteid kapcsán, és legújabb köteted egyik versét is továbbgondolva, kérdezem: miről írsz majd a delfineknek a világvége után?

‍

A kínai horoszkóp szerint a víz az elemem, valóban. Na de a horoszkópba se menjünk bele, mert abból sem keveredünk ki. Erről talán annyit, hogy Umberto Eco Foucault-ingája az egyik nagyon kedves könyvem. Ezt például nem kéne elfelejteni a posztmodernből, hogy nehogy komolyan vegyük magunkat. A delfinek nem olvasnak. Könnyű lenne nekik leírni, megírni a bocsánatkérő önelemzést, egy-két ismertetőt az elpusztult emberi civilizáció érdekes tényeiről, lemásolni nekik egy József Attila-verset, hogy ni, mégiscsak voltak nekünk dolgaink. De ez nehezebb ennél. Még mindig nem értjük, hogy mit mondanak. Pedig mondatokban beszélnek. És nem értjük. Talán nem vagyunk elég kíváncsiak rájuk, és inkább azon töprengünk, hogy mit írjunk nekik. Nem kellene inkább szégyellnünk megszólalni? Az biztos, hogy én olyan nosztalgikusan írnék nekik minden ízről, illatról, dallamról, ritmusról, városról, növényről, minden kicsi, hülye emberi szokásról, hogy az agyukra mennék. Menekülnének előlem a delfinkocsmában, hogy ne sírjam el magam újra és megint, hogy milyen szép volt, ami elpusztult.

‍

Fischer Botond író, költő, zenész.  1982-ben született Nagykárolyban. Teatrológiát tanult a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen 2000–2003 között, és néprajz–magyar szakot végzett ugyanitt 2008-ban. Eddig két verseskötete (Alsógolgota, 2014; Buddha Jazz, 2022) és egy novelláskötete (Tavasz lesz, Corina, 2018) látott napvilágot. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője.