A halál után felröppenő madár

A regény magyar címére magyarázatot a könyv utolsó negyedében találunk: a koreai alkotmány szerint az állampolgárok „nemes teremtmények […]. Nemesek, mint akárki más.” (155) Az eredeti koreai cím szó szerinti jelentése „a fiú jön”,1 amely találó átültetésének nehézségét sugallja, hogy nem csak Kiss Marcell fordító választott alternatív megoldást: az angol pl. a Human Acts [emberi cselekedetek] mellett döntött, a román borítón pedig a kevésbé jellegzetes Disecție [boncolás] áll. Látványos, ahogyan a fordítói döntések a befogadói fókuszt is irányítják. (Nyilván mindig így van, mégis jó ismételten tudatosítani az interpretáció során. Egyébként érdekes vita alakult ki Han előző, Nemzetközi Man Booker-díjas regénye, a Növényevő állítólagosan túl szabad angol fordítása miatt.)2 A műhöz remekül illeszkedő magyar cím a regény egyik fő kérdését emeli ki: mit jelent az emberi kategóriája, hogyan fér bele az a széles skála, ami a gyöngédségtől a brutalitásig terjed, illetve szétválasztható-e a méltóság és a fizikai létezés. Egyik erénye, hogy az 1980 májusában Dél-Korea Kvangdzsu városában zajló, diák- és munkásmozgalmakat leverő katonai mészárlást és annak harminc évre is kiterjedő utóéletét az áldozatok, családjaik, ismerőseik vagy a túlélő tüntetők perspektíváiból elbeszélő regény nem válik egyetlen, az emberi természetről szóló állítássá.
Az első fejezet, amely szokatlanul E/2-ben mutatja be a tizenéves, a szereplői hálót összetartó Tongho történetét, a mindennapi élet felfüggesztetettségének állapotából indít, a katonaság által meggyilkolt civilek holtteste rendezésének és gondozásának jeleneteivel. „Meddig maradnak a lelkek a testük mellett? Tényleg felröppennek, mint valami madár?” (44) – kérdi magában Tongho, miközben barátját, Csongdét keresi. Erre egy válasz a Csongde által E/1-ben narrált második fejezet, amelyben a halott lelke szemléli saját rothadó testét, s más lelkek jelenlétének érzékelése során tűnődik azon, hogy „hogyan ismerjük meg egymást a testünk nélkül?” (51) Az érzékelésnek a fizikai valósággal való kapcsolatlétesítő funkcióját, valamint az énérzékeléshez és identitásformáláshoz is hozzájáruló fizikai jegyeket hordozó testet azonban a regényben a lélek kénytelen rendre megtagadja, hisz itt túlnyomórészt halott vagy brutálisan megkínzott, méltóságuktól megfosztott testekről van szó (a Növény­evő egy lehetséges olvasata szintén a test megtagadásáról szól mint radikális lázadásról a társadalmat és kultúrát átszövő erőszak ellen). Így az erőszak nemcsak fájdalmat, hanem egy olyan organikus egységnek, mint a test-lélek viszonynak a kényszerű megszakítását okozza, s egyúttal az egyén ágenciájának megszüntetését is. Mert nemcsak a halott lelke szeretne szabadulni tönkretett testétől, hanem a negyedik fejezet elbeszélője, a börtönbe vetett tüntető is, aki szerint kínzásának célja megértetni, hogy „a testem már nem az enyém. Az életem nem rajtam múlik, és én csak annyit tehetek, hogy átélem a fájdalmat.” (104)
A megkínozott test az erőszak nyomait hordozza, emlékszik és emlékeztet rá, legyen szó hét pofonról vagy szinte felfoghatatlan, kíméletlenül tárgyilagosan sorolt tortúrákról. A szereplők individuális szinten ezeket a tapasztalatokat felejteni szeretnék, a túlélőknek (mint közösségnek) ugyanakkor szükségük van az emlékezés egyes formáira a (nemzeti) trauma feldolgozása és a gyász megélése érdekében. A feldolgozás lehetősége azonban többszörösen megkérdőjeleződik a műben. Az emlékezés közös, ritualizált formái, mint a temetés vagy az áldozati felajánlások a holttest meglétéhez kötődnek (vö. Antigoné),3 a kvang­dzsui események során azonban a halottak egy részét tömegsírokba szállította a katonaság. A félhivatalos, himnuszénekléssel és nemzeti lobogókkal történő megemlékezések visszásságán is tűnődik Tonghe: „Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?” (15) A megemlékezéshez és feldolgozáshoz kapcsolódó feszültségek másik forrása, hogy van-e hozzáférés a traumatikus emlékekhez, kinek van joga rá, ráadásul az utókor számára ez a hozzáférés tanúságtétel és archiválás közvetítésével lenne lehetséges. Amint a fordítói utószó tisztázza, a kvangdzsui mészárlásra a diktatúra alatt nem volt lehetőség emlékezni, ebbe a légkörbe vezet be a harmadik fejezet, melyben egy szerkesztő saját borzalmas emlékeinek öncenzúrázása és a hivatalos cenzúra működése ellenpontozza egymást. Itt azonban úgy tűnik, a színház megtalálja a rendszer kicselezésének módját: tátogással mégis színre kerülnek a cenzorok által a drámakötetből kitörölt mondatok. A negyedik és ötödik fejezetek főszereplői a tudományos feldolgozás tárgyaivá válhatnának, ami viszont jelentős kétségeket vet fel bennük azzal kapcsolatban, hogy hogyan szólaltathatók meg az áldozatok, milyen jogon, és ki mesélheti el a történeteiket – amely kétségek magára a regényre is vonatkoztathatók, ezt az önreflexivitást sugallja az epilógus is a szerző személyes érintettségének felfedésével.
Feltűnő mindazonáltal a valakinek mesélés szituációja (több elbeszélő szólítja meg gondolatban az eltűnt Tonghót, a negyedik fejezet elbeszélője a disszertációjához dokumentálódó professzorhoz beszél). Úgy tűnik tehát, hogy a megszólaltatás egy módja – amelyet Han is választ a regénye megírása által – a képzelet és a fikció útján történhet, a közvetítettségnek az eltüntetése nélkül. A dőlt betűs mondatok ugyan vélhetőleg a szereplők legbelsőbb, legközvetlenebb gondolatait jelölik, ezek viszont nem dominálják a szöveget. A túlélők sorsa más-más személyű és töredékes elbeszélésben mutatkozik meg, a linearitás megbomlik az egyes fejezeteken belül, így egyetlen narratíva sem válik kizárólagossá. Mindezek a másik történetét leuralni nem kívánó emlékállítássá avatják a Nemes teremtményeket. Ez lesz a mű tétje, mintsem az emberi brutalitás okainak feltárása vagy a történelem színre vitele. Ezért van helye a főként hasonlatokban lépten-nyomon felsejlő, olykor meghökkentő líraiságnak: „Sápadt homloka közepén golyó ütötte lyuk tágul, akár egy meglepett szem.” (197) De a tüntetéseken, diák- és munkásfelkelésben részt vevők alakjai nem válnak hősteremtés tárgyává. A regényt átszövő motívumok (madár, üveg, eső, szökőkút, gyertya) azon elvi és gyakorlati kérdés köré épülnek, hogy hogyan működhet(ünk) tovább egyéni, nemzeti, de az emberiség szintjén is. A vissza- és újrarendeződés lehetősége a túlélők esetében rendre a megbocsájtás, bűntudat, lelkiismeret, méltóság problémájába ütközik (ami néhányszor picit szentenciózusabban fogalmazódik meg, mint amennyire szükséges), de a paradoxonba is, hogy mindenek ellenére a testi funkciók továbbra is működnek: „Elhatalmasodott rajta a megszokott szégyen, és eszébe jutottak a halottak, akik nem élnek, és soha többet nem lesznek éhesek. Ő még élt, ezért magával hurcolta az éhséget is.” (84)
Kiss Marcell hasznos utószava a törvényszerű elbukásra utal Han regényeiben. Elbukásról van-e szó? A kvangdzsui mészárlást követő dél-koreai politikai folyamatok megítéléséhez inkább szövegen kívüli referenciáink lehetnek; ami számomra a regényből kiderül, az nem a hatalommal szembeni ellenállás kudarcossága, de nem is a halál értelemmel való felruházása, hanem az, hogy a lázadás az élni akarás egyik cselekedete az olyan hatalommal szemben, amely nem tűri, ha a méltó élet tiszteletben tartását követeled tőle. A megtorlás brutalitása és a békés lázadás közötti aránytalanság sokkja szüntelenül elbizonytalanít, hogy miként lehet elkövetőnek és elszenvedőnek egyaránt nemes teremtménynek megmaradni, nemes teremtményként tovább élni.
Han Kang: Nemes teremtmények. Ford. Kiss Marcell, Jelenkor, 2018. Jegyzetek 1 Deborah Smith: On Translating Human Acts by Han Kang. Asymptote, https://www.asymptotejournal.com/criticism/han-kang-human-acts/2 Jiayang Fan: Han Kang and the complexityof translation. The New Yorker, 2018. jan. 8., www.newyorker.com/magazine/2018/01/15/han-kang-and-the-complexity-of-translation?verso=true3 Adam Mars-Jones: Leaves Sprouting on her Body. London Review of Books, Vol. 40 No. 7, 5 April 2018, https://lrb.co.uk/the-paper/v40/n07/adam-mars-jones/leaves-sprouting-on-her-body