A helikoni munkaközösség modernizációs modellje

Széljegyzetek a
Transzilvanizmus-kötethez

1.

Tudományos konferenciák, irodalmi kerekasztalok jelzik, hogy megnőtt szellemi örökségünk ázsiója. A szóban forgó kötet megjelenése előtt például az erdélyi Helikon írói csoportosulás létrejöttének 90. évfordulója alkalmával rendezett eseményre figyelhettünk fel, amelyet a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének két – Kolozsvárról elszármazott – oktatója, Mózes Huba és felesége, Kabán Annamária (1953–2019) kezdeményezett. Mózes Huba irodalomtörténész már kolozsvári életidejében foglalkozott Helikon-kutatással, stíluselemző felesége pedig Dsida versvilágának poétikai vizsgálatával. Az évfordulós konferencia előkészítésében fontos szerepet játszott az MTA miskolci területi bizottsága keretében általuk életre keltett Dsida Akadémia. A 2016. május 5-én tartott konferencián elhangzott és kötetbe foglalt előadások – a miskolciak mellett budapesti, debreceni, egri, kolozsvári és nápolyi irodalomtörténészek is szerepeltek – egyértelművé tették, hogy a modernizációs törekvések meghonosításában a Helikont kitüntető szerep illeti meg. Ehhez mindössze annak a felismerése szükségeltetett, hogy a 20. század első felében a magyar irodalom nem volt egycentrumú. A helikoni szabad íróközösség pedig – mutatott rá előadásában Kecskeméti Gábor akadémikus – „az egyik legjelentősebb alternatív modernizációs modellt” jelentette. 

Irodalom- és eszmetörténeti tanulságnak már ez sem kevés.

Bizonyságot nyert ugyanis, hogy közösségi önazonosság- és összetartozás-tudatot erősítő helikoni örökségünk még mindig eleven. „Erdélyből kell kiindulnunk – idézték többen Kuncz programadó tanulmányát a konferencián –, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőre bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.” Kuncznál tudatosabb irodalomszervezőt aligha találunk abban a korban. Nagy figyelmet szentelt például az európai regionális, illetve kisebbségi kultúráknak – a katalánnak, a flamandnak, a bretonnak, a szásznak, az írnek, a szudétanémetnek, a zsidónak –, hogy bizonyítsa: az európai politikai és művelődési életben jelentkező regionális tendenciák nem nemzetellenesek. Kuncz felfogásában ugyanis a regionalizmus tudatos vállalása az európaiság felé vezető utat jelentette. Nemcsak Babits „európai magyarság” eszméjéhez állt közel ez a „kisebbségi küldetéstudat”, hanem Németh Lászlónak a magyarság kelet-európai szerepvállalásáról kialakított nézetéhez is.

A konferencia egyik előadója, a Kuncz-kutatásban elmélyült Boka László megkülönböztette Kós ország-transzilvanizmusát és Áprily táj-transzilvanizmusát. Hozzájuk viszonyítva azt emelte ki, hogy Kuncz „az idők szavának megfelelő, aktualizált tartalommal megtöltendő értéknek gondolta” az erdélyiséget, […] nem valami öröktől fogva adottnak. „Az idők szava” pedig arra figyelmeztetett, hogy a közeljövőt tekintve minden korábbinál nagyobb kihívások várnak az erdélyi magyarságra, „melyet tehát valós szellemi közösséggé kell kovácsolni e nehéz időkben”. Minden bizonnyal ezek a kihívások késztették Boka Lászlót arra, hogy a Kuncz-életmű hatodik kötetének a megjelentetése után a Sapientia Alapítvány Kutatási Programok Intézete keretében kutatócsoportot szervezzen, hogy szinkrón és diakrón vizsgálatokat végezzenek a két világháború közötti transzilvanizmusformák változatairól és ezek utóéletéről. A megjelent tanulmányok mellett tudományos és ismeretterjesztő előadásokat, transzilvanizmus-konferenciákat tartottak (Kolozsváron, Bécsben, Gödöllőn, Nagyváradon), hogy folyamatosan betekintést nyújtsanak a kutatás folyamatába. Ezeknek a rendezvényeknek is köszönhetően, de e vállalkozásával párhuzamosan érlelt már 2020 óta egy átfogó igényű kötetet magáról a kérdéskörről, amely ráadásul időhatárait tekintve túlterjed a húszas-harmincas éveken, s az Erdélyi Fejedelemség idejétől az ezredfordulóig, napjainkig terjedően foglalkozik a komplex jelenség történelmi változataival, annak formáival, kényszerű metamorfózisaival, hatásaival. Mindezt ráadásul már nem csupán az irodalomtörténet felől, hanem a történelem és művelődéstörténeti kérdések, a sajtó-, vallás- és művészettörténeti aspektusok bevonásával is kiegészítve. A mostani kötetben épp ezért történészek, eszmetörténészek, irodalom- és sajtótörténészek, művészettörténészek, politikai pályát kipróbált költők gazdagították a tényfeltárás eredményeit. Balázs Imre József, Balázs Mihály, Filep Tamás Gusztáv, K. Lengyel Zsolt, Láng Gusztáv, Markó Béla, Murádin Jenő, Patócs Molnár János, Szász László és Vallasek Júlia bevonásával készült el a nagy ívű Transzilvanizmus-kötet, amelynek segítségével a kora újkori előzményektől a 90 utáni fejleményekig áttekinthetők az értékváltozások történelmi sajátosságai. Olyan eszmerendszert fedezhetünk fel, amelyben rendre feltűnnek a mozgalomnak, a regionális cselekvési programnak, az irodalmi narratívának, a vigasz-ideológiának, a megújulni képes regionalitásprogramnak, szellemiautonómiai-formáknak és az európai távlatú néptestvériségnek az eszmei indításai.

2.

A hatvanas évek derekán voltam magyar szakos egyetemi hallgató. Irodalomtörténeti tárgyaink közt a romániai magyar irodalom is szerepelt, de a Kántor–Láng megjelenéséig nem találkoztam az erdélyiség fogalomértelmezésével – a romániaisággal annál inkább. Az utóbbi kötelező használatának nyilván az volt a politikai célja, hogy elkülönítsék a magyarországi irodalomtól; mindössze annyi engedménnyel, hogy ahhoz a „nyelv és a kulturális hagyományok tágan értelmezett közössége fűzi”. Az erdélyiség pontos meghatározásával jó ideig nem foglalkozott érdemben a társadalomtudomány. Jellemző kortörténeti adalék, hogy egyetemi filozófiatanárunk, Tóth Sándor a Kántor–Láng-vita lecsillapultával is csak álnéven írt a transzilvanizmusról. Ahogyan e mostani kötet is kitér rá, megkülönböztette a húszas évek elejének plebejusi töltetű korai transzilvanizmusát, illetve az ezt felváltó „aulikus transzilvanizmust”, amely „negatív történelmi szerepet töltött be”.

Genézisének, eszme- és magatartásrendszerének alaposan dokumentált elemzését, történeti értékelését Nagy György kezdte el a Korunk hasábjain. Doktori értekezésem írása közben már nemcsak az ő kutatásaira, hanem Pomogáts Béla Kuncz-, illetve Helikon-kismonográfiáira is támaszkodhattam. A Gyöngy és homok megszületését pedig családi közelségben éltem át.

Eszmetörténészként magam a Tizenegyek kutatása során találkoztam a transzilvanizmussal, mégpedig annak Trianon utáni felértékelődése kapcsán. Balázs Ferenc nemcsak az irodalomteremtés új útjait, hanem az ifjú tehetségeket is kereste, s a frontról hazatérők, illetve a főiskolák hallgatói között találta meg azokat. Nem lepődtem meg, hogy az első erdélyi írónemzedék legkiemelkedőbb tagjai szembefordultak az 1918 előtti konzervatív magyar irodalommal. Jancsó Béla irodalomtörténész öccse, Jancsó Elemér az Eötvös Collegiumban írt doktori értekezésében például megkülönböztette az 1918 előtti öntudatlan erdélyi irodalmat az 1918 utánitól, amit a tudatos erdélyi irodalom korának nevezett 1926-ban. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az erdélyi magyar irodalom életrevalóságát erdélyi jellege dönti el.

Mind Balázs Ferenc, mind Jancsó Béla a néplélek (jelesül a székely néplélek) felfedezésére alapozta irodalomszervezői programját. Felfogásukban a „spe­ci­ális erdélyiség ki­bontása és meg­világítása”, a „par­tikuláris he­lyi színek” fel­vil­lantása koránt­sem a re­gi­o­na­liz­mus egyed­uralmát je­len­tet­te, épp ellenkezőleg: a he­lyi ha­gyományok és az európai távlatú mo­dernség öt­vö­zését. Nem volt ismeretlen előttük a német és a francia irodalmi regionalizmus sem, csakhogy amíg azoknak a képviselői a „tájhaza” felfedezésével a modern irodalmi törekvések ellenében léptek fel, a Trianon utáni elszakítottságban eszmélkedő fiatal erdélyi írók az egyetemes emberi horizontok felé kívánták tágítani a beszűkült láthatárt. Jancsó Béla már a Tizenegyek antológiájában így mutatkozott be: „A székely szívtől a világ szívéig hordjuk-visszük a székely örömet, munkát, hitet és tragédiát: az Egyetemes Élet székely szavát.” Bár az előző nemzedékek tagjai az 1918 előtti „nemzeti hagyományokba való bezárkózástól féltették” a fiatalokat, az exp­resszi­o­niz­mus testvériségesz­mé­nye meg­óv­ta őket „a faji elzárkózástól”. Mert – miként Balázs Ferenc vallotta –: „bármiféle élet­nek és iro­da­lom­nak nem le­het más törekvése végeredmény­ben, mint csodála­tos harmóniában együtt ha­lad­ni min­den más faj életével és irodalmával; befogadni a mindenünnen jövő haladást…” Az idézett rész Babits világirodalom-szemléletét villantja emlékezetünkbe: „Erdő nem egy van, de egy a szél.”. Börtönévei után Páskándi ezt így bővítette tovább: az olvasónak „egyszerre kell néznie az egyes verset és a többiekhez, sőt az egész irodalomtörténethez való kapcsolatát”. Ennek köszönhetően folyamatában láthatja az irodalomtörténetet – „nem mint egymástól elszigetelt írók egymás melletti és utáni sorozatát”, hanem „mint erdőt, amelyet a fák sokasága alkot ugyan, de amely minőségileg más, mint az elszigetelt fák sokasága. Hiszen más az a fa, amelyik erdőben él, és megint más, amelyik síkság közepén magányosan áll”.

Az „egész lá­tó­ha­tárt” szemmel tartó Sza­bó De­zső hatására a Tizenegyek tagjai nagyvilági tapasztalatszerzésre indultak. Jancsó Bélának is voltak berlini tervei, de a spanyolnáthával szerzett betegsége okán nem tudta rászánni magát az elutazásra. Ennek megvolt az a „haszna”, hogy a húszas évek derekán kiállt a „székely irodalom” idiómája mellett. Az Ellenzék 1923. évi karácsonyi számában például kifejtette, hogy a Tizenegyek antológiában nyilvánosságot kapott irodalom „nyelvileg befejezője annak a folyamatnak, amelyik a magyar irodalmi nyelvet rendre-rendre a külön tájnyelvek színeivel meggazdagította. Az Alföld, a Dunántúl és Felföld tájnyelvei rendre felszívódtak a magyar írás testébe, s most jön a székely.” Adyra, Móriczra és Szabó Dezsőre hivatkozott, akik „teljesen egyéni nyelvüket a régi magyar irodalom nedveivel duzzasztották erősebbé”.

Kemény János bécsi éveinek az volt a szellemi hozadéka, hogy az emigrációban élő Balázs Béla és Kassák Lajos jóvoltából megismerte „az izmusok sok irányzatát”: láthatta az osztrák, a francia, az angol, a német, az orosz expresszionisták műveit. Picasso „kék korszakából” például arra jött rá, hogy nem az irányzat a fontos, hanem a tehetség. Nem érte sem váratlanul, sem készületlenül, amikor 23 évesen megörökölte a marosvécsi kastélyt és a hozzá tartozó erdőbirtokot. A családi hagyomány szerint megfogadta, hogy minden tekintetben jó gazdája lesz a vécsi uradalomnak – szellemi-lelki értelemben is.

A Tizenegyek körének eszménykeresése és a helikoni irodalom letisztult eszmeisége így találhatott egymásra – a kisebbségi helyzet fogságában. „Az erdélyi Helikon eszményi munkaközösség volt – olvashatjuk az írói közösség utolsó, 1942 augusztusában elfogadott nyilatkozatában. – Nem akart és nem csinált soha pártos politikát. De akart és csinált erdélyi hagyományokra alapozott, nemzeti-népi kultúrpolitikát, mely a szellem törvényeivel és a gyakorlati élet lehetőségeivel mindig számolt; amely […] a szellem legmagasabb rendű és mindig nyílt eszközeivel folyt: írással, szóval, közvetlen vagy közvetett cselekvéssel és a személyes magatartás példaadásával.”

3.

A félezres oldalszámot meghaladó, nagy ívű Transzilvanizmus-kötet „fókusz-pontba gyűjti” a kora újkori előzményeket (K. Lengyel Zsolt és Balázs Mihály hosszas érlelődési folyamatról tanúskodó dolgozataira gondolunk) éppúgy, mint a két világháború közti fejleményeket; alkalmat kínál arra, hogy újraéljük a hetvenes évekbeli – szigorúan ellenőrzött – erdélyiségértelmezések küzdelmeit, miként a 90 utáni jövőkeresések meg-megismétlődő kudarcait. A kötet Függelékében a rendszerváltás előtti korszakból visszaköszön Pomogáts Bélának (1934–2023) A transzilvánista ideológia, illetve Cs. Gyímesi Évának (1945–2011) a Gyöngy és homok című munkája, amivel a kötet összeállítója és szerzői egyszersmind az ő emléküknek is adóznak.

Boka László mindkét esetben az ismert művek keletkezéstörténetét exponálja.

Pomogátstól a téma legkorábbi – szakfolyóiratban megjelent – verzióját adja közre 1979-ből. Amivel egyben az Akadémiai Kiadónál megjelent kötet eszmei érlelődési folyamatát is jelzi, hiszen már a Kuncz-kismonográfiából (1968) tudjuk, hogy szellemi mestere a transzilvanizmus időszerűségének egyik tudatosítója volt. Láng Gusztáv értékelése szerint A transzilvánista ideológia legfőbb értéke éppen abban rejlik, hogy „a transzilvanizmus igazi mibenlétének dokumentumhű feltárását elvégezte, s ezzel a további vitákat és kutatásokat az elfogultságok vizeiről a tudományos véleménycsere útvonalára vezette”. Fontos szolgálatot tett ezzel mindazoknak, akik a kisebbségben élő magyarság azonosságtudatának tisztázásán, erősítésén fáradoztak. A monográfia ilyetén visszhangja eleve meghatározó volt Pomogáts későbbi pályája alakulására is, hiszen a továbbiakban megkülönböztetett figyelemmel követte a helikoni irodalomszemlélet „történelmi sorsváltozatait”. Irodalmi dokumentumokat gyűjtött, mind tágabb és tágabb keretben értelmezte azokat, hogy aztán a Magyar irodalom Erdélyben című szintézisében kimerítő részletességgel szóljon az erdélyi gondolat sajátosságairól, a Helikon és a modern magyar irodalom alkotóinak és fórumainak viszonyáról, a helikoni költészet értékalakzatairól, a transzilvanista prózapoétikáról stb.

Láng Gusztáv – Pomogáts monográfiáját továbbgondolva – megkülönbözteti a történelmi (Kós Károly), a messianisztikus (Makkai Sándor) és a népi (Tizenegyek, Tamási Áron) transzilvanizmusformákat. Filep Tamás Gusztáv bevezeti az urbánus transzilvanisták fogalmát. A kötetben a Ligeti-monográfiájában használt terminust kiterjeszti Tabéry Géza, Kádár Imre, Hunyady Sándor, Lakatos Imre, Karácsony Benő, Molter Károly és Szenczei László munkásságára is, akik mind tagjai voltak a szabad írói közösségnek. „Volt az említettek között – írja bemutatásukat követően –, aki nem tartotta szakszerűtlennek, ha rá vonatkoztatták, s olyan is […], aki magát sem restellte urbánusként jellemezni. A lényeg azonban az, hogy e szerzők semmiképp nem voltak része(se)i (az egyébként is többé-kevésbé konstruált) magyarországi népi–urbánus »eszmeháborúnak«: mind elfogadták az akkor a közvélekedésben az »erdélyiség« körébe sorolt eszméket, elveket, miközben az összmagyar kultúrát és nemzetet tartották szem előtt.”

Cs. Gyímesi Éva könyvének drámai előtörténete s e kötetben is markánsan jelzett utóélete van. A Gyöngy és homok ugyanis akkor keletkezett, „amikor teljesen kilátástalannak látszott a jövőnk”. Más nézőpont ez, mint az erdélyi gondolat értéktudatát az összmagyar irodalom vonzáskörében tudatosító Pomogátsé. Az első tanulmány – Egy létszimbólum színe és visszája – 1981-ben született, és öt évig tartott a továbbérlelődése, amíg a szerző rátalált arra a – „cenzúraálló” – fogalomrendszerre, amivel kiadhatóvá tehette (volna?) egyértelműen a jelenre utaló szövegét. Csakhogy a kézirat mind az 1985-ös, mind az 1989-es házkutatás során a Szekuritáté birtokába került. A Szem a láncban egyik feljegyzésének kommentárja arról tanúskodik, hogy 1985 márciusáig már elkészült a Gyöngy és homok, amely végül csak 1992-ben kerülhetett nyilvánosságra a Krite­rionnál.

Balázs Imre József a Transzilvanizmus-alakzatok 1945 után című tanulmányában a teoretikus igényű elemzések között hívja fel a figyelmet a nyolcvanas évek ellenzéki gondolkodójának munkájára. A helyzettudat – azonosságtudat fogalompáros bevezetésével – írja BIJ – Cs. Gyímesi épp azt jelezte, hogy akik összemosták a két kategóriát, azok „időtlennek és változatlannak tételeztek olyan identitáselemeket, amelyek csak konjunkturálisak, helyzetfüggőek – így nem voltak képesek reagálni a megváltozott helyzetekben rejlő lehetőségekre sem”.

Láng Gusztáv egész eddigi munkásságában meghatározó jelentőségű a Dsida-kutatás, miként a Dsida Jenő és az erdélyiség-eszme is tanúsítja. Az írás közvetlen előzményének alighanem „a transzilvanizmus »elfojtásai«”-nak elemzése tekinthető. Egyébként a szerző már a Dsida Jenő költészete című kismonográfiájában is jelezte, hogy kezdetben a transzilvanizmusnak a Makkai-féle változata vonzotta a költőt; pontosabban: a Magunk revíziójának az a tétele, miszerint a kisebbség irodalmának közvetlenül az egyetemes értékekhez kell kapcsolódnia. A Psalmus Hungaricus keletkezése idején sem tagadja ezt, csak éppen azt vonja kétségbe, hogy ez lehetséges volna. A „tévútra csábító ideálnak” ellentmondó Psalmus így válik a transzilvanizmus válságérzetének költeményévé. Hogy az önámítás elviselhetetlenségének indulata már korábban lappangott Dsidában, arra a Babi­tsot ért méltánytalanság miatti felháborodásából következtethetünk, amit a mostani kötet két ízben is kiemelten tárgyal. Amikor a román kultuszminisztérium 1935-ben megtiltatta Babits erdélyi felolvasó körútját, a költő így foglalt állást a Keleti Újságban, illetve a Nyugatban: „A román–magyar kultúrközeledés gondolatának hangoztatása nagyon egyoldalú és naiv kísérletezés volt a gyengébbek részéről. […] Ami most következett be, nemcsak az eddig felépült hidakat rombolta össze, hanem a jövőhöz fűzött jóhiszemű ábrándokat és illúziókat is.”

‍