.svg)
(Bevezetés a mágiába III.)
Hermész Isten alakját emeltük ki a kozmikus kettősség tradicionális doktrínájának illusztrálása során, többek között azért is, mert a mágia tudományában és művészetében Hermész, ahogy például az egyiptomi Thoth is, kiemelt szerepet játszik. Említettük, hogy a mágia egyetemes doktrínájának szempontjából első alapelvként egy olyan primordiális erőt és tettet tételezünk, ami minden megnyilvánult formát megelőz, és minden megnyilvánult forma általa bontakozhat ki. Ez az időt megelőző tett általános megközelítésben a teremtésmítoszoknak szolgáltatja alapját. Ennek a teremtő tettnek van egy elmaradhatatlan párja, a pusztító, avagy visszavonó tett, a világvége mítosza. Itt ugyanannak a kettősségnek ismerhetjük fel egy kozmikus megjelenésmódját, melyet az isteni üzenetet megnyilvánító, illetve a megnyilvánult lelkeket halálukat követően (vissza) vezető Hermészi szerepben koncentrálódni láttunk. A politeisztikus mitológiák istenségei bizonyos szempontból olyan kulcsfontosságú aspektusait hivattak megnyilvánítani az egyetemes egységnek, és a belőle következő kozmikus törvényszerűségnek, melyek egyfelől a valóság alappillérei, másfelől és ebből következően e pillérek különböző világokra érvényes megvalósulási módjait jelképezik és kormányozzák.1 Ilyen megnyilvánulásnak tekintjük a mágia tudományát és művészetét is, és ennek megfelelően nem kell csodálkoznunk azon, hogy e „pillérnek” mitologikus megjelenésmódja a történelem során egymástól térben és időben elhatárolt civilizációkban hasonló alakot öltött. E mítoszok, e történetek és eme istenek eltérései lényegesek az adott civilizáció sajátosságaira vonatkoztatva, de a mágia egyetemes doktrínájára, és tulajdon egyetemes eredetükre vonatkoztatva az az igazán lényeges, ami bennük közös, és ez a mágia tudományának és művészetének ősatyjai és patrónusaiként betöltött szerepükön túlmenően két alapvető sajátosságban koncentrálódik: a nyelv és a halál tényezőiben. Az egyiptomi Thoth, az ősgermán Odin, vagy a hindu Ganesha istenalakjai, Hermész-Mercurius és mások mindannyian jellegzetesen hordozzák a nyelv, az írás, a hírnökség, az írnokság megalapozóinak titulusát, és mindannyian fontos szerepet töltenek be az emberi lélek halált követő átalakulása során.2 A szent nyelvek a geometriai és a mitológiai szimbólumok mellett és azoktól korántsem függetlenül, a mágia harmadik legfontosabb eszközének számítanak. Ez teljességgel természetes, ha belegondolunk, hogy egy ideának egy formából egy másik formába való át- vagy lefordításáról van szó. A halál pedig a megnyilvánult lélek-komplexum átalakulása egy létformából egy másikba. A közös alapelv a mágikus rítus alapelvével azonos, mely rítusban mindig az egyéni tudatfunkciók átváltozása van kitűzve az elsődleges célként.3 A rítus formájának adományozói pedig az istenségek – első sorban a fent említett rendjük.4 Ők azok, akik az átalakítások hatalmának kulcsait, a ritualitás egy sajátos és primordiális formáját követőikre hagyományozzák.
A mágikus rítusok a maguk tiszta, eredeti formájában, magának a rítusnak mint tevékenységnek primordiális voltától, egyetemességétől elválaszthatatlanok lévén, a vertikális, uralombéli, emelkedéskénti transzformáció theurgo-mágikus rítusaiként funkcionálnak. Közvetett, vegyült és degenerált formáikban jobb esetben leginkább a horizontális, expanzív, hatalomkiterjesztési irányultságukat őrzik meg, rosszabb esetben a lét és tudatszintek hierarchiájában lefelé transzcendáló kakodaimóni mágia sötét rítusaivá válnak. E degenerálódásnak, és az azt felváltó visszavételnek és újrakibontakozásnak tanulmányozása a tradicionális doktrínákon belül általánosan, vagyis az egyes civilizációk sajátos hanyatlási folyamatain, és az ilyetén körülményekkel nem feltétlenül összefüggő személyes lehetőségeken túlmenően az időkorszakok sokrétű, ciklikus váltakozására vonatkozó tudományágak keretein belül valósul meg.
A rítus egy bizonyos szempontból, nem függetlenül az előző részben kibontakoztatott kozmikus kettősség tanától, két lényegi arculatot mutat: egy stabil, rendbéli5 és egy dinamikus, tettbéli arculatot. Ez a stabil, rendbéli aspektus egy primordiális minta, ami a létezők körében újra és újra, különböző szinteken analogikusan ismétlődve, és egyéb mintákkal összekapcsolódva különböző formákat határoz meg, a rítus esetében viszont eredeti és tiszta formájára, ezen keresztül pedig formafeletti, egyetemes forrására utal vissza. A tettbéli aspektus egy aktualizációt, megerősítést és kiterjesztést jelent, ami a tudatfunkcióknak lehetőleg mindenikét implikálva6 e tudatfunkciók által, és elsősorban e tudatfunkciók területén belül történik meg. A legtöbb külső segédeszköz a rítus valamely lényegi arculatának az érzéki észlelés funkcióján keresztül működtetett szimbóluma és megerősítése.7A környezeti kondíciók figyelembevétele, azok szubtilis és formafeletti eredeteinek, eredeztetőinek, avagy urainak megidézésével egyetemben mind az emberi kondíció korlátozottságának kiküszöbölésére irányulnak. A minta a kulcs, a rítus helyes elvégzése a kulcs elforgatása a zárban.8 Vannak olyan rítusok, melyek rendkívül összetettek, és vannak olyanok, melyek végcéljai meglehetősen partikulárisak, látszólag akár esetlegesek, de az alapelv akkor is ugyanúgy érvényesül, ha az operátorban, a figyelem általi világosság értelmében nem is tudatosul teljesen. Bizonyos szempontból maguk a rituális minták is éppen arra szolgálnak, hogy az egyéniesült, testhez kötött tudat pszichikai korlátozottságait a megfelelő háttérfolyamatok kontrollja révén áthidalják. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kell az operátornak minden koncentratív képességét bevetnie: ahogy fentebb utaltunk rá, a mintát meg kell eleveníteni, hogy hatékony legyen.
Visszatérve a nyelv és írás mitologikus szimbolikájának a mágia tudományában és művészetében oly kiemelkedő szerepére: egyértelmű, hogy a beszéd, az írás, az olvasás mágikus rítusként is működtethető tevékenység, és mint ilyen, meglepő hatékonysággal tud bírni. Egy írott mű létrehozásának rítusa a mágiában voltaképp az amulettkészítéssel egyenértékű. Egy sajátos módon viselkedő erőt koncentrálunk egy ’tárgyba’, ami azután sajátos mértékű és irányú átváltozások potenciáját hordozza magában. Szimbólikus struktúrával és mintázatokkal van átszőve, melyek a figyelem pislákoló fénye mögött hatnak. Ideális esetben egy komplex, közvetlen képi szimbólumokat is felvonultató mű az, ami ezen az említett módon funkcionál, lévén, hogy az azonnali, és az egymásra következés által kibontakozó tudatosulás kettős eszközét használva a rítus fent említett stabil és dinamikus aspektusait utánozza. Ezt adott esetben a szövegnek egy sajátos plaszticitása válthatja fel.
Fontos mindezzel kapcsolatban megemlítenünk, hogy a mágikus kibontakozás, bár a közlés szimbólumával közvetlen kapcsolatban van, ezt a közlést korántsem úgy kell érteni, ahogy az értelmetlen közléskényszer és lapos információáradat korában az ember a közlés tevékenységére tekinteni hajlamos. Igaz, hogy a csendet kifejező hang mágia, de a folytonosan csak hangokat halló egyéni entitás oldaláról a csend megismerése jelenti a mágia birtokbavételét. E birtokbavétel folyamata a hang visszakövetése a csend felé, mely visszakövetés során a hang, a forrásához egyre közelebb lévén, egyre erősebb, egyre elsöprőbb és, végső soron, egyre sajátabb. Tulajdonképpen vagy egyre sajátabb, vagy egyre pusztítóbb: ez ugyanannak az érmének két oldala, és talán arra is segít rávilágítani, hogy tényleg nem egy bárki által elsajátítható diszciplínáról van itt szó. Vagy egy minden egyéni esetlegességet felülmúló szinten sajátod, mely esetben felemelkedésed eszköze, vagy nem az, és mint egy áldozati állatot, felfal.
Sosem derül ki, ha nem kezdesz el foglalkozni vele.
Tudj, Akarj, Merj, és Hallgass
Jegyzetek1 Valamivel bővebben e témáról lásd: René Guénon – Monotheism & Angelology, René Guénon – Miscellanea című kötetében (Sophia Perennis, 2001, Hillsdale NY)2 Thoth az istenek írnoka, minden tudományról, vallásról, bölcseletről, mágiáról szóló mű tulajdonképpeni szerzője, a hieroglifák feltalálója (E. A. Wallis Budge – The Gods of the Egyptians, Methuen & Co., 1904, London, első kötet, 414. oldal). A halott lelkek megmérésének felülvigyázója (E. A. Wallis Budge – The Gods of the Egyptians, első kötet, 403. oldal). Ő adományozza Ízisznek a mágikus szavakat, melyekkel Oziriszt feltámasztja, hogy Hórusz megfoganhassék általa.Odin (Wotan) az ógermán háború- és halálisten a tudás, a mágia és a költészet Istene is. Kilenc éjszakán át lógott felakasztva Yggdrasil fáján, feláldozva önmagát a rúnaírás tudományának megszerzéséért (I ween that I hung / on the windy tree, / Hung there for nights full nine / With the spear I was wounded, / and offered I was / To Othin, myself to myself, / On the tree that none / may ever know / What root beneath it runs. // None made me happy / with loaf or horn, / And there below I looked; / I took up the runes, / shrieking I took them, / And forthwith back I fell. – Henry Adams Bellows – The Poetic Edda).Ganesha a hindu mitológiában az akadályok felszámolója, a tudományok, a művészetek, a betűk és a tanulás patrónusa, az értelem és bölcsesség Dévája, Shiva Istenségnek, a világ elpusztítójának fia. A világ pusztítása a világ visszavevését, a primordiális egység visszaállítását jelenti, ami a metafizikai megvalósítás szimbóluma. Shiva kultuszához fűződik a metafizikai megvalósítás tantrikus doktrínájának a hindu civilizációban való kibontakozása, mely doktrína a magas mágia tudományával és művészetével szervesen összefügg, teoretikusan majdhogynem azonos. A tantrizmussal kapcsolatban lásd: Julius Evola – A Hatalom Yogája (Persica kiadó, Budapest, 2007)3 Ne feledjük, hogy e témakörben a ma szokásos megközelítésnek, mely szerint a tudat a ’világból’, netán az anyagból származik, az ellenkezője érvényesül, és eképp az előző részben vázolt tág értelemben vett tudat mágikus átváltozása (ami esetünkben, az individuális tudatosság korlátait meghaladva, a lét szövedékének átváltozásával jelent egyet), a világnak, vagy annak valamely részének átváltozását vonzza maga után.4 Az ősi Istenségek legtöbbjének kultuszában a mágia tudományának és művészetének valamilyen formában szerepe van, tehát szó sincs arról, hogy a mágia a szóban forgó típusra kizárólagosulna, arról viszont igen, hogy ez az a típus, melyben tulajdon alapelve legtisztábban megnyilvánul.5 Vö.: szankszkrit rta – rend jelentésű szóval.6 Ez a mágikus összeszedettség avagy koncentráció kulcsfontosságú tényezője, a doktrínákban sokat emlegetett „egyhegyűség”, mely nélkül semmilyen invokatív vagy evokatív tevékenység nem valósulhat meg, vagy helytelenül valósul meg és nemkívánt mellékhatásokkal jár. Természetesen a tudatfunkcióknak különböző szerepeik vannak, melyek összhangban kell megvalósuljanak, és általában a mágikus akarati funkcióé a vezető és koordináló szerep. Minden tudatfunkció előzetes megtisztítások sorozatán kell átessen mielőtt egy valódi mágikus rítusban használhatóvá válna.7 A legtöbb – nem mindenik, mert vannak mágikus eszközök, melyeknek sajátossága, hogy nem csak saját létszintjükön, nem csak érzékileg észlelhető formájukban hatnak. Vannak rítusok melyek a szóban forgó eszközök konszekrációját tűzik ki célként. Gondoljunk például az eucharisztia keresztény rítusára, ami (részben) ennek egy sajátos aspektusára szolgáló példa.8 E két arculat elsősorban teoretikusan választható el egymástól – a gyakorlatban mindez egy jellegzetes tapasztalati egységet alkot.
Sol Niger az 1999. augusztus 11-i kedvező körülmények során született a Kárpátok lábainál, Romániában. Azóta önkéntes száműzetésből él.
