A hold és az okos lány

Ha azt mondom: Carl Orff, azt vágod rá: Carmina Burana. Helyes válasz, tízes, leülhetsz. – És az átlagművelt zenekedvelő ezzel nagyjából le is tudta az Orff-fejezetet.

A Carmina Burana, a „beuerni dalok” kétségkívül szintjelzője Orff életművének. A szerző maga is tisztában volt ezzel, elannyira, hogy miután Carminájával elkészült, mintegy törölte vagy érvénytelenítette korábbi szerzeményeit, ezzel a gesztussal is jelezve: az új, voluminózus műben találta meg igazi hangját, profilját. Szcenikus kantátaként szokták a Carmina Buranát címkézni, ami nyilván arra utal, hogy nem kizárólag zeneként értelmezendő. 1937-es, frankfurti bemutatója is színpadi (azaz nem koncerttermi) változatban valósult meg. Orff lényegében – sajátos zenefelfogása következményeként – átformálta a zeneszerzőség standardjait. Víziójában a muzsika szükségszerűen egy történet, egy szöveg, sőt egy konkrét prozódia alkalmazkodva együttműködő „partnere”. Komponistai gondolkodásmódjában Orff a jelek szerint marginalizálta az abszolút zenét, ehelyett a szöveg–ritmus–mozgás–zene komplexum logikai és esztétikai követelményeinek vonalán dolgozott.¹ Darabokat hozott létre a szó összefoglaló és tág értelmében. Sőt ezeket maga is rendezte, látványvilágot, díszleteket tervezett hozzájuk, többnyire a librettót is maga írta – persze érdemi alapszövegeket használva. Zenei publicisták kedvelt fordulata szerint: a Gesamt­kunstwerk-irányelv tekintetében Wagneren is túltett. A Carmina Burana mellett így műveinek zöme (mozgás)színházi alkotás: a Grimm-mesék nyomán született A Hold (1937/38) és Az okos lány (1941/42), a Catulli Carmina (1943), Die ­Bernauerin (1947), az Antigoné (Hölderlin fordítására, 1948), az Afrodité győzelme (1952), a Szentivánéji álom (1952), az Astutuli (1953), az Oedipusz (1956), a Prométheusz (1966). Írt húsvéti kantátát és karácsonyi misztériumjátékot is.

A százharminc éve született Orff két egyfelvonásos Grimm-meseoperáját – a fentebb elsőkként említett A Holdat és Az okos lányt – gyakran szokták együtt bemutatni, akár bábjátékokként is. Zenét és prózai szöveget vegyít Orff mindkét opuszában, a valóság és szürreális határát gyakran átlépő történetfolyamokat pedig az egyszerű, olykor pergően ritmizált, de mindenkor modulálatlan, összhangzatilag szinte primitív zenei anyag pilléreire építi. A soltész (falubíró, ill. adóbehajtó) által olajjal fényesítgetett, később a négy kópé által ellopott, még később az alvilágba felnégyelve „lekerült” Hold végül Szent Péter jóvoltából jut vissza a mennybe – az égboltra –, tisztességes helyére (A Hold). A mozsártörő nélküli aranymozsarat lelt gazda lánya, akiből intelligenciája folytán királyné lesz, kiváló érzékkel manipulálja, ezáltal pedig mindenki javára fordítja az uralkodó önkényeskedő hiúságát. (Az újdonsült királynét egy fogas kérdés frappáns megoldása miatti irritáltság folytán kiutasítják a kastélyból. Csak azt viheti magával egy ládában, amit a legjobban szeret. Az okos lány erre altatófőzetet itat király férjével, azután alvó urát magát teszi a ládába. Ily módon sikerül „visszaértékelődnie” – és teljesen meggyőznie, magához láncolnia férjét.)

Mi tagadás, a Grimm testvérek meséit Orff úgy dolgozta fel, hogy a két meseopera egyike sem igen állna meg a lábán narrátor nélkül. A prózai összekötő szövegek így némileg kiszikkasztják a kisoperákat. És bizony a dallamvilág sem kifejezetten a merő gyönyörködtetésre van méretezve. Archaizáló szándékot, sőt helyenként tudatos banalizálást vélhetünk felfedezni a kompozíciókban. A ritmikai sík ugyanakkor erőteljes, némelykor a következetesen alkalmazott ostinato a szerkesztési vezérelv, így valamiféle ősiségszag lengi be a két kisoperát. És Orff nyilván lépten-nyomon visszanyúlt azokhoz az eszközökhöz, amelyek korábban a Carmina Buranát olyan sziporkázó sikerre vitték. Nem kell félnünk tehát az egyszínűségtől: zenei tűzijátéktól prózáig, mértéktartó líraiságtól a „szavalókórusok” pátoszáig sok ízt, hangulatot, árnyalatot találhatunk A Holdban is, Az okos lányban is.

Jegyzet

¹                  Fiatalon egy balettiskola zenetanára volt. Pedagógiai művében, az Orff-Schulwerkben elsősorban a ritmikai képzést helyezte a középpontba – tánccal, mozgásművészettel ötvözve –, a zenei nevelésben pedig elsőbbséget biztosított az éneklésnek. 1950 és 1960 között a zeneszerzés mesteriskola vezetője volt a müncheni Musikhochschule falai között, Salzburgban önálló iskolát alapított (Orff-Schule), majd ismét Münchenben létrehozta a Zene- és Mozgásművészeti Intézetet.

‍