A huszonhatéves aggastyán leszámolása önmagával

A fiatal kortárs, Magyarországon írt líra és a fiatal kortárs, Erdélyben írt líra metszéspontjában vissza-visszatérő kérdés, hogyan írjuk meg újra és újra ugyanazt, nevezetesen amikor a vidéki egyetemista felkerül a nagyvárosba tanulni. Magyarországon Budapestre szoktak felkerülni az emberek, Erdélyben Kolozsvárra. Ebből a kultúrsokkból keletkeznek aztán a rezignált számvetések önmagunkkal, származásunkkal, osztálytudatunkkal (amennyiben olyan osztályhoz tartozunk, ahol tudják, mi az osztálytudat), családunkkal – egymásnak feszül az itt és most az akkor és ottal.

Ez sok egyetemista korú fiatal felnőtt olvasóval rezonál, kétségtelenül. A téma általában a maradandóság kérdését veti fel: be tudunk-e nyúlni a felszín alá, hogy kirángassuk onnan a fantáziánk mélyebb rétegeit, a sörök, sátrak, erkélyek emlékei, újlipótvárosi ingatlanok, múzeumi termek, kamaszkor alól?

Az elnyújtott kamaszkor és a felnövés a világ legnehezebb dolgai között van, ezért is fájdalmas a leszámolás, és az is, amikor kiderül, hogy mibe csöppentünk: senkinek sem jár alanyi jogon a szeretet (ha tranzakcióként tekintünk rá, akkor biztosan), és hiába a messziről jött vágyak, hiába az irodalom.

Adódik a kérdés: miért ír egy huszonéveiben járó fiatal szerző, ráadásul az első kötetében arról, hogy hiába az irodalom? Mintha már a debütjében is egy aggastyán számolna le önmagával, de a koravén pózt csak olyan tartalommal tölti fel, amit már megélt – megélhetett. Hülye kérdés, tudom, hisz magam is átestem rajta.

Itt jön be a képbe a klasszikusokhoz viszonyulás: a nyugatos líra, főként Kosztolányi, Tóth Árpád és társaik, akik az elmúlt tíz-húsz évben mindig úgy bukkantak fel a közösségi irodalmi diskurzusban, jobbára szőrmentén (s így a Bréda-, korábban Bretter-körökön is), mint no-go zone. Aztán egyszercsak megint előtérbe kerültek az érzelmek és az alanyiság, a pátosz megfontolt használata, a nagy és elhasznált szavaktól való félelem visszaszorítása – „a Szerelmet – ünneprontó, ámde szükségszerű megfontolásból – a Magánélet nevű póznához kötözték”. (Személyesen teszem hozzá, köszönöm ezeket a sorokat: „Ekkor már túl voltál két terápián, harminc éven és egy debütköteten.”)

Vagy később Pilinszky (lásd: Halak a hálóban). Vagy Nemes Nagy Ágnes (lásd: Istenről). Mindkettő A Forradalmár monológja című versben idéződik meg, retorikai-poétikai szinteken egyaránt – feleslegessé téve a mottót, amely maga is egy hivatkozásrendszert jelölne ki, csak nem jól.

Locker Dávid ezen az estén felolvasott szövegeiből az derül ki, hogy egy hagyományokhoz bátran hozzányúló, őszinte, számvetésekkel teli szerzőről van szó, aki nem fél sem költőelődeink nyelvétől, sem a szándékos nyelvrontástól, de még az öniróniától sem. Ez üdvözlendő. Saját társadalmi helyzetére, irodalmi beágyazottságára komolyan reflektál, a szövegek ugyanakkor nem tudnak saját meghúzott határaikon kívülre mutatni – ez alól kivételt képez a Kedves Dávid és a 01:36 című szöveg. Venni kell hát egy mély levegőt, befizetni végre egy igazira, meggyógyulni, és abbahagyni a bohóckodást. Hiszen tudjuk, semmi baj nincs azzal, ha valami betegít, csak hosszú távon megnyomoríthat, ahogy a bohóckodás is.

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 41. estjén.

‍