A kétéltű vonal

Száz éve született Nagy László

Visszapillantó tükör... Tükörképek a vágtató időből...

Ám ezúttal nem az egykori Utunk hetilap hasábjaira gondolok és benne a Király László tollából életre keltett, ugyancsak Visszapillantó tükör felcím alatt futtatott, prózavers-színekkel árnyalt rovatra, hanem szó szerint is a gépkocsim ablakára felszerelt valódi kis tükörre, ahonnan ’76 novemberében egyidejűleg két különös szempár sugárzása tekintett felém: a Nagy Lászlóé és a Páskándi Gézáé. Mindez pedig akkor, amikor sötét napok közé leereszkedett a legsötétebb is: Szi­lá­gyi Domokos személyes tragédiáját követőn a Szamos völgyében megremegett a légtér. Bolydult a város. A költő házsongárdi búcsúztatójára Budapestről megérkezett Nagy László és Páskándi, aki a kegyeleti események szervezését határozottan saját kezébe vette, megkért, hogy az ikonikus költőkirály rövid kolozsvári tartózkodása idején – mivel korlátozott mozgásával nehezére esett a járás – autómmal álljunk rendelkezésére. Így történt. Máig sem feledem az együtt töltött röpke időt, s a visszapillantó tükör tenyérnyi ernyőjében meg-megvillanó irodalomtörténeti képet: egymás mellett a két átható, azóta messze tűnt költői szempárt.

Aztán évek múlva eljutottam Felsőiszkázra. A Somló-hegy tövében felkelő nap sugárvonalai ugyanúgy sirültek be Nagy László akkorra már emlékházzá berendezett szülői otthonának ablakán, mint sok-sok esztendővel azelőtt, Illyés Gyula megnevezése szerint az „időzített akna-szívű” költő világra köszönésének első pillanatában. S a lécezett kiskapuban állva úgy tűnt, mintha a ház elé leterített rét horizontig elhullámzó kalászerdejéből, akár csak a Gutenberg-galaxis betűinek sűrű rajzolatából egy képvers szövegébe ágyazottan, szellőparipán röpültek volna magasba a látvány és a tartalom kettősének egybekelt sejtelmei. Tán épp ahhoz hasonlóan, ahogy a költő Nagy László és a festő Kondor Béla fehér papírlapra teremtett új világában is a kép és az írás szőttese egybefonva sugározta a gondolat ércét és annak melegét. Mert a szellemi közlekedő­edények parancsa szerint az autonóm vonal kétéltűként maga dönti el, hogy útra kelve a kalligráfia világában vagy a képteremtés univerzumában akar-e attól fogva létében fennmaradni.

Nagy László és Kondor barátsága mára irodalomtörténeti és művészettörténeti fogalommá lett. Személyiségük kötései, művészi attitűdjük úgy rímel egymással, mint gravitációs válaszok magasban a páros csillagoknál. Találkozásuk teremtésből fakadó sorsszerű utazás a megbillent lelkű világ bugyraiban, Danték és Vergiliusok alvilágában a sorsfordítás szándékának eltökéltségével, az elrendeltetett és életre szóló kitartás igazságosztó reményével és reménytelenségével. Az írás és a képteremtés együtt lélegeztetése mindkettejük igényének természetes létformája volt. Kondor a magyar grafika berobbanó reneszánszát hozta el a Rembrandt-ihletettségű rajzkultúra mívességével és William Blake lázadó, romantikus miszticizmusának gondolatiságával, miközben önemésztő testtel és önemésztő lélekkel szüntelenül festett, rajzolt, írt, zenélt, makettet épített, fotografált, de még az alkotó katarzis effajta áramlása közepette is magával ragadta a modern kori elidegenedés, a kihűlő falanszteri világ fertőző közérzete, arról így fogalmazván: „Isten ments, hogy engem modernnek tekintsenek.” Kondor számára „Jelet hagyni” volt a földi teremtés küldetésének lényege, a „Boldogságtöredék” szertehulló, porladó halmazában.

Nagy László művészi első lépéseit az Iparművészeti Főiskola grafikai osztályán kezdte, majd rövid ideig a Képzőművészetin rajzot tanult. Ámde lelke a költő-mú­zsák csábításainak nem tudott ellenállni, ezért döntött: az irodalom óriásvizeit választotta és poéta lett. Később, már az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként sok Kondor-rajzot és illusztrációt közölt a lap hasábjain, emellett jelentős szerepe volt abban is, hogy művésztársának versei szintén a széles nyilvánosság elé kerüljenek, s így ne csak festő-grafikusként tiszteljék, de költőként is tehetségének kiérdemelt Akropoliszán tekintsenek rá. Viszont nem kétséges, hogy Nagy Lászlóra a Kondor-ké­pi­ség sajátosan lineáris érrendszere erős hatással volt, ez pedig vonalrajzaik természetének és áradó lüktetésének közel álló ízeiben tisztán felszínre is kerül. De hiszen egy érett lelki közelség látható nyomokban is megnyilvánul. S aki az Ég által kiválasztott lesz és teremtésre hivatott, az előtt boldog alkotói pillanatában hótiszta papírlap áll, s ettől fogva azon bármi, akár a rajz, vagy akár a tex­tus is „megtörténhet”, aszerint, hogy az ihlet játékossága, bátorsága, kalandvágya éppen milyen formát, alakzatot, milyen maszkot óhajt saját arcára venni.

A metaforák és szimbólumok radiációs aurája kiolvasható nyelvezettel írja körül azt a látomásos szférát, amely adott kapcsolódások párosításában a szükséges érzelmi átvitelre teremtőjük sugalmai szerint a legalkalmasabb lehet. Kondor és Nagy László erősen kötődtek a „szárny” nem pusztán poétikai, de transzcendentális vagy akár egzakt értelemben megidézett jelentéstartalmához is. Ikonográfiájukban a repülésmotívum az emelkedés és a süllyedés, a lebegés és a zuhanás, a megdicsőülés és a bukás egyértelmű kifejezője lett, ám mivel a mozgás nem csupán függőleges irányban, hanem főként vízszintes síkban értelmezhető, így lehet az eltávozás vagy a megérkezés képi üzenete is. Ezért is térnek Kondor apokaliptikus hitvilágában a kerubok tüneményei oly sűrűn vissza, miközben a „jó angyal” és a „késes angyal” filozófiai kitérőkkel ott libeg a teremtett föld felett, a város felett, mindannyiunk felett a kozmikus térben.

Nagy Lászlónál viszont elsősorban a szárnyas ló visszatérő jelenléte az, ami ábrázoló művészetét határozottan végigkíséri, úgy is, mint a létét elvesztett, széthulló faluvilágból kitörni vágyó tisztaság menekülő szelleme. A csikó- és lómotívum, a pegazuskép gyakorta jelenik meg, mint a népies mítoszok idézeteiben, mert a megszemélyesítés kivételes erővel bír, hiszen az állat nemcsak fényesen felszerszámozott, eszményített pej vagy paripa lehet, hanem lehet igásló is, megtörten, szárnyaszegett-szenvedőn, véres-vörös fejjel, földhöz ragadtan. A költő kéziratainak rajzos motívumokkal dúsan átszőtt textúrája egyfajta látványosan kezelt kompozíciós sajátossággá vált, olyannyira, hogy némely papírlapján alig dönthető el: valójában verskézirat az hozzáépített ábrával, vagy pedig született rajz, amely lírai sorokkal tetézve lett gazdagabb. Voltaképpen festői szövegek és költői képek kölcsönösen értelmezhető átderengése ez. A lójelenések pedig visszatérnek, és már-már a portré műfajának analitikus szintjén rezonálnak, hiszen nála az effajta állatsziluett nem más, mint érzékeny, mélylélektani arcfestészet megszemélyesítve, egy halk mítosz, ami dallamos és nem harsogó. Holdnak nyerítő csikó, nem picassói hörgő csataló.

És a költő tussal, grafittal, karctűvel megrajzolt portré-palettájáról elővillannak karakteres vonalpásztáikkal az éltető szellem kiemelkedő prófétái is, Tamási, Kós, Móricz, Illyés, Déry, Szentkuthy, Weöres és mások arcvonásaival, akikről ezt vallja: „(s) tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata a por, mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.” Máshol viszont, nem rajzban, hanem prozódiában tűnik fel a festő Egry balatoni fényragyogással, akinek „két evezője vadliba-toll”, vagy Csontváry, mint „bábeli magasba emelt fej”, vagy Bartók, az „öntörvényű konok csillag”. És felsorakoznak a műfordítások saját líráját is messze túlszárnyaló körképi mennyiségben a világirodalom Parnasszusáról, Pausztovszkijtól García Lorcáig, Ben Jonsontól Dylan Thomasig vagy a bolgár népköltészet antológiájáig, hozzájuk szült és ihletett Nagy László-illusztrációkkal.

Egyik akvarelljének címe a Szép piros hóhér, amelyen egy profil világító vörös arcával a bukó nap vérszínét idézve demonstrál, s ezzel a humanista értékek vesztét is jelzi. Az ép test ezzel máris kilépett az ép földi térből, s égi eltüneményként immár ismét a kozmosz elemi részévé vált.

‍