A kisház (rövidprózák)

A kisház

Egy nagy ugrás, és már bent is vagyunk, biztatta Vidra a lányokat. A hátizsákok a levegőbe emelkedtek, a két kislány kabátja pirosan világított a kövek között. Borka és Hajna úgy szaladtak be, mintha játszótéren lennének. Az őszi szünet első napján Vidra, Hajna keresztapja vigyázott rájuk. A férfi felnézett az égre, lógott az eső lába, az ég és a kövek összeolvadtak a szürkeségben. Reggel volt, a csendet a lányok viháncolása törte meg. Vidra a temetőcsősz háza felé sandított, attól tartott, hogy kijön és ráripakodik a gyerekekre. De nem látott semmi mozgást a ház körül, Vlad a kocsmában lehetett, a reggeli decisét ihatta. A férfinek erről a névről mindig a vérszomjas Vlad Țepeș jutott eszébe, Havasalföld sanyargatója, a karóba húzás nagymestere, a hollywoodi Drakula-filmek sztárja, aki pompásan illett a temetőbe. De a lányokat féltette tőle, nehogy rémálmaik legyenek véreres szemétől és nevetés közben kivillanó, ijesztő szemfogától.

Borka Vidrához futott, rámosolygott, és egyenesen az eperfához rohant. Két perc alatt a fa tetején volt, tömte magába a faepret. Vidra épp szólni akart, hogy ne egyen a mosatlan gyümölcsből, de elkésett. Hanga is teli szájjal kiabált a fa tetejére Borkának, hogy azonnal jöjjön le, anya nem szereti, ha magasra mászik. Vidra a gyökereket vizsgálta, mélyen a sírok közé fúródtak. Most azonnal gyere le, Borka, kiáltott fel ő is, de a kislány csak tömte magába a zsírosan fénylő epret, szétfröccsenő levétől lila foltok éktelenkedtek a pólóján. Gyere, Borka, mutatok valamit, dobta be Vidra a csalit, és elindult. Hanga szó nélkül követte.

Besétáltak a sírok közé, Borka loholt utánuk, felugrált a lebetonozott sírhelyekre, közelről megvizsgálta a halott néniket, bácsikat, és hangos megjegyzéseket fűzött a képekhez, ki csúnya, ki szép, gonosz vagy ráncos. Vidra csitítgatta, kérte, hogy az ösvényen menjen, de Borka egy idő után megunta a gyaloglást. Letelepedett egy friss halom tövébe, és elővette a legóit. Építeni kezdett. Hanga közben rábukkant egy kis házra, nyitva volt az ajtaja. Ide akartál hozni, ugye, futott vissza Vidrához, csúcs vagy, ebben a kis házban fogunk játszani! Visszarohant Borkáért, magával vonszolta a legóival együtt.

Vidra leült a kő elé, nekiállt vésni. A fél szemét a lányokon tartotta, figyelte, ahogy a kriptában rendezkedtek. Felosztották szobákra, kitalálták, mit hogyan rendezzenek be, főztek és takarítottak, sőt még mostak is játékból, mivel a kripta asztalán a terítő poros volt, nem lehetett azon úgy enni. Játszottak anyást-apást, szomszédost, orvosost is, de meg kiállításost is a képekkel, amelyek a kisház falán voltak. Nem volt veszekedés, egyetértés volt meg sok kacagás, hiszen a kisház a világ legjobb helye. Miért nem vette ezt eddig észre? Évek óta ebbe a temetőbe járt dolgozni. De soha nem gondolt rá játszótérként. Szerette a csendet, békét érzett a csontok között.

Egy tenyér nehezedett a vállára. Meg sem kellett fordulnia, a pálinkás leheletből tudta, hogy Vlad az. Egy pillanatra felnézett rá, a dülöngélő férfi a kripta felé mutogatott, artikulálatlanul morgott és acsargott, kiálló szemfogán megcsillant a fény.

A mosógép

Még kibírhatta volna egy kicsit, dohogott magában, néhány év vagy hónap, mit számított volna. Csak addig. Akkor vette, amikor visszaköltözött a szülei házába, biztos volt benne, hogy túl fogja élni. Ez a mosógép volt az egyetlen újdonság a sötét házban: az öreg, szúette bútorok kivetették maguk közül. Ugye megmenthető, kérdezte aggodalmas hangon a szerelőt, aki morcosan megrázta a fejét. Késő, megette az idő. Hány éves, kérdezte a szerelő. Hetvenötöt töltök májusban, válaszolta. Nem maga, Vidra bá, a mosógép, röhögött a fiatalember. Hogyne, motyogott maga elé Vidra, mindjárt kiszámolom, anyám halála után vettem, vagyis húsz éve.

Eszébe jutott a nap, amikor a teherautó megállt a szülői ház előtt, arra gondolt, Úristen, vénségére visszaköltözik a házba, ahol született. A régi bútorok közé zsúfolta a sajátjait, egyáltalán nem illettek össze. Tudta, ki kell dobni az ócska, öreg szagú komódot, karosszéket, a perzsaszőnyeget, amit összehugyoztak a macskák, a poros függönyöket. Sokáig nem volt ereje semmit sem csinálni, mintha őt is kitagadták volna az antik bútorok. Recsegtek éjszaka, sóhajtoztak, a szülei után sírtak. Nem akart ideköltözni, de válás után a volt felesége, elismert szívsebész, Bécsújhelyen kapott állást. A fia Londonba járt egyetemre, szétszéledt a család. A közös házat el kellett adni, az árát megfelezték. Fiatal még, nézett a szerelőre. Csak úgy tűnik, kacsintott rá a fiatalember, és magasra emelte a kettétört csapágyat, hogy az öreg is lássa. Venni kell egy újat, ezt már nem érdemes megmenteni. Vidra arra gondolt, elmeséli, hogy Jóskánál, az antikosnál, lehet kapni alig használt csapágyat, épp nézte múltkor, mert hallotta, hogy kattog a mosógép. Aztán mégse mondott semmit, belemerült a gondolataiba. Eszébe jutott az a nap, amikor először mosta ki az anyja függönyeit. Nem bírta kidobni őket, ahogy a kifeküdt komódot sem. Fekete volt a víz a mosógép dobjában, mocskos idők, dúdolta magában. Mennyit énekelték ezt a fiával! De az még régebben volt, amikor a kamasz fiú szívesen nézte, hogy önti ki a szobrokat. Érdekelte, hogy szilárdul meg a réz az öntőformában, hogy ölt a folyékony anyag merev formát. A halmazállapot-változás mindig izgalmas, az emberé is megváltozik, ott a végén. Akkoriban a fia segített neki a kiállítótermekben elrendezni az anyagot, installált is, ha kellett. Mostanában alig látta, elfoglalt lett, sok a tervezési munka meg a terepre járás, mert a fiának fontos, hogy mindent úgy építsenek fel, ahogy az íróasztalánál megtervezte. Ezt a házat is fel akarta újítani, de ő nem engedte. Először a bútorok közt kell megtalálni a jószomszédi viszonyt, mondta a fiának. Ahogy a kertben a futóbab összebarátkozik a mellé kucorodó répával. A fia értetlen arca olyan volt, mint most a szerelőé. Bámult Vidrára, aki egy ideje nem szólalt meg, csak állt a szétszerelt mosógép felett. Hagyjad csak, fiam, a többit elintézem én, mondta halkan. Vidra bá, ne vicceljen, nem hagyom szerteszét az alkatrészeket, szabadkozott a fiatalember. Az öreg a kezébe nyomta a pénzt, és gyorsan kitessékelte, még a köszönését sem viszonozta.

Felült a biciklire és elindult Jóskához. Útközben a kerekek kattogását hallgatta, ez sem mai legény, gondolta, de talán még kibírja. A házban a régi bútorokat újrafestette, a padlót felcsiszolta, végül a téli konyhában talált helyet a saját bútorainak. Beleöregedett a házba, ahogy a mosógép. Egy használt csapággyal elzöröghet még. Addig.

‍