.svg)
Debreci Zoltán: Székelyudvarhely hajnali órában
Szeretem a péntek délutánt.
Már nem vár el tőlem semmit, ahogy
én sem remélek nagy és feledhetetlen
dolgokat tőle.
Bármit is teszek, főzök,
takarítok vagy csak
vagyok, ahol vagyok,
úgy érzem, hintaszéken ringok,
s onnan nézem,
amint haladtában kicsit elcsitul a világ
a kirajzás
kurjantásai előtt.
Elhalványul a szív is dobbanásai között.
Elindulnak az ifjak
emlékezetes útjaikra, el- és kiválasztani,
hát én immár,
hát ő immár,
virágom, virágom, majd eljön az óra,
mi visszaűz az utcák páratlan oldalaira,
hol a mindennapival
mártjuk föl talpaink alól a járnivaló
vizeket
és lecsókoljuk a Napot
a kiválasztottak kezeiről –
a fölkelőt, a delelőt, a lenyugvót.
Ennyiről tudunk.
Van egyéb is, biztos. Ami nem kel föl,
nem delel, nem nyugszik. Csak van.
És kiválasztható.
