.svg)
Október 29-én, csütörtökön átalakult a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt, legalábbis ami a nyitvatartási időt és a berendezést illeti: este hatra a terjedelmes polcokat – mint csintalan gyerekeket egykor – fal mellé állították, helyüket székek és a székek számánál is több ember vette át. Vida Gábor A bukfenc című kötetének bemutatójára bárki, a központ felé igyekvő beleshetett, a nagy üvegablakokon keresztül nemcsak a meleg fény szűrődött ki, de az a kötet témája ellenére is vidám hangulat, amit a Márton Evelin kérdéseire adott válaszok alapoztak meg.
A regény mottóira vonatkozó kitekintést követően az alcím került előtérbe: erdélyi folytatásos, s valóban, a regény „műfajelméleti gonoszkodást” tekintve is folytatás. A korábbi Vida-kötet apró betűs része erdélyi lektűrként határozta meg magát, de a szerző hangsúlyozta, mindkét esetben ezekkel a műfaji megjelölésekkel igyekezett piszkálni az olvasót: a lektűr címke mintegy tágította a befogadók horizontját (ezért a számosságért is szeretne a magyar próza több lektűrt írni), a folytatás pedig egyszerre hordja magában az olvasókat képviselő Márton Evelin reményét egy következő kötetet illetően s jelzi a szerző mindenkori álláspontját – mi mind folytatunk valamit.
A regény főszereplőjével kapcsolatos első kérdés annak visszatérő szavajárására vonatkozott: „ejtőernyős voltam, bár soha nem ugrottam”. Ebből a hol ironikus visszavonásként, hol a talpraesettséget közvetítő, a hős életének sarkallatos pontjain elhangzó mondatból bomlik ki a katonaság alaptapasztalata. Vida Gábor szerint a múlt század férfijának három története van: a kórház, a börtön és a katonaság, utóbbi az egyedüli humoros, erre az egyik példa Rejtő Jenő. Az apák, nagyapák, férjek abba sorvadtak bele, hogy a frontról hazatérve szembesültek saját pótolhatóságukkal, majd pedig a termelőszövetkezetek és a szekuritáté a „férfiember végleges pusztulását” eredményezték.
Márton Evelin ezután az időkereteket villantotta fel: a kevés évszám szerinte jelzésértékű, az 1988-as kezdőév mégis fontos, ez az időpont ugyanis az eddigi életművet tekintve az Egy dadogás történetének utolsó fejezetéhez kapcsolódik. Az új regény a leszereléstől követi nyomon a főszereplőt az ezt követő terhelt években, így tematizálódnak a rendszerváltás, vagy a marosvásárhelyi fekete márciusi események. Vida Gábor a periódust részletesen dokumentáló archívumokról is mesélt, saját tanúságának és emlékezetének megbízhatatlanságáról, a személyes megélés és tényszerű adatok közötti eltérésekről. A kutatás során így talált különbözőségek mellett hatalmas játékteret engedett számára az, hogy eltalálja a fantasztikum kellő arányát, illetve az alteregók lehetősége-lehetetlensége is, hiszen saját bölcsészkaros élményeit ezúttal egy női karakternek adta. Az első fejezetcím kapcsán Márton Evelin megkockáztatta, hogy a negyedik férfitörténet talán a gyár története. Ezt kiegészítve a szerző arról mesélt, amit a gyárban tanult a szocializmusról: az előző rendszer visszásságainak korabeli gesztusát, egyszersmind a posztmodern nihil előképét látja benne.
Vida válaszaiból mindvégig érződött, történetei sok esetben megélt, hallott, kumulált történetek, anekdoták, amelyek a szekuritáté kegyetlenségeit is egyedül feldogozható formában képesek közvetíteni. Annál is inkább, mert – amint arra Márton Evelin mutatott rá – a regénybeli elbeszélő egyik kulcsfelismerése, hogy ezek a „sötét” és „problémás” alakok, az elvtársak a rendszerváltást követően is ugyanúgy dolgoztak tovább, visszatértek, fekete autó helyett pirossal, beolvadtak egészen a nyugdíjig. Felmentés tehát nincs, vadkapitalizmus van, az egyetlen más-hely Vida prózájában a hegy, ahol másként telik az idő, ahol más számít hírnek és létfontosságú kérdésnek. De az estet záró felolvasás arról győz meg, hogy ehhez a más-helyhez talán az irodalomnak is van vajmi köze.
