A kudarc és a vereség beismerése utáni állapot 1.

9. Temps d’images Fesztivál, november 7-13, Kolozsvár

A Temps d’images egy hálózat-fesztivál, ami 2002 óta azokra a kérdésekre próbál válaszolni, hogy mennyire összemosható az előadó- és a mozgókép művészet közötti határ, és hogy milyen viszonyban vannak – hogy a két művészeti formát a technológia fejlődése nem eltávolítja egymástól, hanem összehozza. Eredetileg francia kezdeményezés, de évente a világ több pontján megszervezik: Németországban, Portugáliában, Magyarországon, Kanadában és Romániában. Románia kilencedik alkalommal, Kolozsvár nyolcadjára házigazdája a rendezvénynek. Az idei téma a „post.faliment”, azaz csőd után, a kudarc és a vereség beismerése utáni állapot. A meghívott előadások, projektek és a kiállítások azt a fontos kérdést járják körül, ami már a krízisállapot lejárta és a megváltoztatási kísérletek sikertelensége után tevődik fel: “Mi segít beismerni a kudarcot?” “Hogyan tudjuk újraalkotni a jelenünk úgy, hogy egy lehetséges jövőt képzeljünk magunk elé?”

A fesztivál nyitóelőadása a GroundFloor Group és a Fabrica de Pensule közös produkciója, a Leta Popescu rendezte Open c. előadás volt George Albert Costea szereplésével. A legnyomasztóbb felismerés a kudarc-csokorból az, amikor a magánéletünkről való beszéd fogalmai, kategóriái és hagyományai összedőlnek. Amikor a megkérdőjelezhetetlen értékrend, amiben felnőttünk belülről, felőlünk kérdőjeleződik meg.

Amikor a legtöbbször tabuként kezelt szexualitás határok közé szorul, és bár úgy tűnik, ennek feloldásán múlik a boldogságunk, a kapcsolataink, a házasságaink és a családjaink boldogsága, mégsem vagyunk hajlandóak a jelen felől újraértelmezni ezt a tabut. Az Open – már a címével is – felkínál egy alternatív gondolkodásmódot, kapcsolattípust és szexuális irányultságról való gondolkodást. Nem határolja el magát emellett, tematizálja a nyitottsággal járó a traumatikus következményeket is. Csak talán arra a rendre kérdez rá, amiből értelemszerűen következik a rendellenes. Hogy nem biztos, hogy körül tudjuk, és körül kell írni a normálist.

A holland BOG. Egy kísérlet az élet újraszerkesztésére Erik Whien előadása, egy kortárs drámai költemény, vagyis egy dramatikus szabadvers, vagy csak egyszerűen egy performatív szöveg. A születés előtti pillanatoktól a halál előtti pillanatokig átjárnak egy ember életén és vissza-visszatérnek azokhoz állopotokhoz, ahonnan nehéz folytatni. A válságállapot ugyanis kortól és életszakasztól függetlenül – legyen a szerkezete akármennyire ismerős – ugyanannyira elviselhetetlennek és áthidalhatatlannak hat minden alkalommal.

Amikor egy idegen ember kezét ragadjuk meg totyogós korunkban, és rájövünk, hogy nem a szülőnk keze; amikor valaki pont akkor hagy el minket, amikor egyáltalán nem vagyunk felkészülve rá; amikor az életünk fontos döntése előtt állunk, és csak a súlyát érezzük, de fogalmunk sincs, mit kéne csinálni; amikor a legfontosabb személy temetésén állunk, és nem tudjuk, mi lesz tovább; stb. Az előadás ismétlései, refrénszerűen visszatérő frázisai olyan humor forrásai voltak, amik a kevés játéklehetőséget hagyó formában üdítően hatottak, de nem adtak több esélyt a kizökkenésre vagy a ritmusváltásra, mint amennyit maga az élet ad.

Úgy értem, szeretjük az életünkre úgy nézni, mint egy eseménydús, izgalmas, megpróbáltatásokkal teli, nagy fordulatokat vevő életre, de ez az előadás formai döntése éppen valami ciklikusságról, valamilyen monotonitásról árulkodott – aminek a beismerése szintén traumatikus.