A látogató (versek)

A látogató

‍

Olykor szűk járatok nyílnak, keskeny

közlekedők, ahonnan hóhullásba,

máskor záporokba rejtve érkezik,

néha meg arcomat viselve jön el

a látogató, hogy szóljon, beszéljen

kicsit, vajon az ártatlanság szól-e

az ő hangján vagy valami más

szól az ő hangján, valahányszor

látom, a bűn nélkül valók első kövét

himbálja kezében, és kivetem

a hálót reggel, és kivetem este,

és másnap is kivetem reggel, és

kivetem este, és megtartom, ami

kell, részem félreteszem, később

visszadobom, ami megmarad,

visszadobom reggel, és visszadobom

este, és hallom a beszédét hozzám,

az ártatlanság szól-e az ő hangján,

vagy valami más szól az ő hangján,

hallom a beszédét hozzám, ha

bennem éltek, milyen nyelvben

éltek?, kinek-kinek én adok hangot,

ha szóltok, velem és általam szóltok,

ki emlékezhetne válaszom betűire,

feleletemnek szavait ki idézhetné

fel? A közöny hajtókái alatt viselem

hiányod sötétjét mellemen

lefedve, szerelmek szédült ringását,

mást sem érzek, partok hosszain.

A sellő

‍

Parti cserjék takarásában

fekszik, s mit odahagyni

készül, csak érinthetetlen

gőg, ami itt feszül közöttünk,

különc kedvesem soha

nem lehetsz, te, ki más

létbe áthajló lángod

remélted, ha el nem

dobod mindazt, amiért

szerelmünk bűnbánó

Magdolnájaként most

cserjék takarásában

fekszel a parton előttem,

s ha töredelmes kézzel

elveted, mi megjelöl,

ami elhívott a kékre

festő vízhez, szemünkben

már a közös ismeretlen

ül, és más tengert keres.

‍