.svg)
A lendületről
Visszafogni, visszafogni,
visszafogni! A lendületet visszafogni.
Ezt nem tanultam meg.
Pontosítsuk Goethét (az sosem árt):
A zsenialitás 30% tehetség,
60% szorgalom és 10% visszafogottság.
Akkor nem lenne elég azt mondani:
50% szorgalom? Nem, mert az félgőz.
Őrületig kell fokozni néha,
aztán megállni, várni,
aggódni, még a keresést is keresni,
a bizonytalanságban magabiztoskodni.
Magabiztos, az egy rang.
Művészeknek kéne osztani, olyan, mint a
kormánybiztos. Színházi
magabiztos. De a magabiztosnak
tilos lenne a nagyképűség, a fennhéjázás
és persze a legnehezebb,
az önzés. Önzetlen magabiztos,
ez lenne az állandó jelzője.
Adakozó magabiztos.
Visszafogni, visszafogni,
visszafogni! A lendületet visszafogni.
Az ötletek áradását. A munkavágyat.
A világ megértésének forrón
feltörő vágyát. 90 fokos kénszagú víz,
vasember izzó ondója,
napkitörés köpete, amely épp
a Föld felé repül. Amikor a nap leköpi
a Földet, támad idegesség,
fogaknak csikorgatása, fogaskerekek
nyikorgása, felhőkarcolók tánca a szélben.
Visszafogni, visszafogni,
visszafogni! A lendületet visszafogni.
Ez is hozzátartozik. A kényszerpihenő.
A vicsorgás az üres papírra, vászonra,
színpadra. Nem a fej üres. Nem is a szív.
Az űr van tele fejjel, szívvel,
és akkor meg kell állni.
A nap köpésére nem szabad földkitöréssel
válaszolni, Isten közönyére
közönnyel, a csendjére meggyőzőnek
szánt szónoklattal, elhadart vádló helyzetjelentéssel,
káromlással, behízelgő imával.
A bajokat ő a hajuknál fogva visszarántja,
és sorban benyomkodja a világűr
talajába. Ott lótetű jár, amolyan
űrrágó tetű, belekóstol, üreget
rág a baj arca mögé,
maszk lesz csak, a tátogás maga.
De egy-kettő így is észrevétlen marad,
csírázni kezd, zöld fény hullámzik az űrben.
Visszafogni, visszafogni,
visszafogni!
Újra a lendületről
Nem visszafogni, nem visszafogni,
nem visszafogni! A lendületet sosem
szabad visszafogni. Bármit mondjon
is Goethe, bármibe bukjon is bele Picasso,
bármi tegye is megfáradttá a kései Tarkovszkijt.
G. folyton fékezett, mert bölcs volt,
P. és T. sosem, mert egyszerű parasztzsenik.
Kétkezi alkotók, semmi miniszterkedés,
semmi hatalom.
Nem visszafogni, nem visszafogni,
nem visszafogni! A lendületet sosem
szabad visszafogni. A hatalmat igen,
a középszerűséget igen. Még a jóságban
sem árt szünetet tartani, mielőtt szarrá
égeti a jótlanokat. A jóság sosem büntetés.
Sem az elkövetőjének, sem az elszenvedőjének.
Legalábbis nem szabad annak lenni.
De nem is jutalom, és nem is jár jutalom érte.
A megjutalmazott jóság megszűnik, szétesik
darabjaira, feloldódik, ellentétébe csap át.
Mégsem rossz lesz belőle, hanem „elég jó”.
Az a jó valódi ellentéte. A rossz az egészen
másé. Vagy semmié. A rossz a tétje mindennek.
Nem visszafogni, nem visszafogni,
nem visszafogni! A lendületet sosem
szabad visszafogni. A rossz is hadd fusson!
Majd mikor saját hasára veri fel a sarat, ráfordítani
ezt a mocskos felületet az égre: Nézd!
Olvass csillagaiból! Mit látsz?
És most az ő félelmét nem visszafogni, nem
visszafogni, nem visszafogni! A lendületét
sosem szabad visszafogadni.
A szabadság elveszett könnyűsége
Emlékszem arra a régi, jó érzésre,
amikor lekerült rólunk a sok kötelező
hazugság. Könnyűek voltunk, mert már
nem kellett ezt mondani, nem kellett
azt mondani. Nem kellett bátornak
lenni, hogy ne mondjuk azt az ezt-azt.
A diktátor nem is tudja, mit csinál
saját igazából. Nem tudja,
de csinálja. Én egy szürke,
nagyjából tekebábú méretű
márványszobornak látom az igazat.
Sokáig itt állt az asztalomon.
Elkallódott? Eltettük? Valaki ellopta?
Leesett és kettéhasadt? Csiszolt, szép,
barátságos felülete kiegészült
két érdessel és néhány sebző éllel.
De a szobor két fele hol lehet most?
Az apróbb darabokat egyszerűen
összesöpörtük? Egyáltalán, az igazság
asztali szobra volt, vagy a szabadságé?
Két embernek se lehet ugyanazt a szobrot
állítani! Sok ember viszont ledönthet
bármilyen szobrot. A túl jó szobrokat,
akárkit ábrázolnak, mégsem szabad ledönteni.
Szerencsére nincs sok belőlük, és nem akárkit
ábrázolnak. A túl jó szobor lebeg.
