A meg nem teremtett világ

A meg nem teremtett világ irányába nincsenek vezérfonalak, feladatul épített labirintusok, emlékek, szétforgácsolt aorták vagy porrá zúzott koponyacsontok, csakis az emlék és a teremtés hiányának meg nem tapasztalhatósága okán érezhető fájdalom van.

Érzés, ami soha sem több egyetlen dimenziótlan pontnál, de ez a pont annyira tágas, hogy a meg nem születettek és az el sem gondoltak kényelmesen játszhatnak benne. Akár egy olyan gyerekszobában, ahol a gyermekek védelme okán teleszórták párnákkal a padlót. A gyermekek látják ugyan a párnákat, látják a belőlük szálló tollakat, de mert egyáltalán nem ismerik a toll fogalmát, látják ugyan a szálló pihéket, de szemükkel mégsem érzékelik azokat, csak feltűnik nekik, hogy van valami körülöttük, ami a játékot megváltoztatja, más irányba tereli, mint ami felé az eredetileg elindult.

Az ilyen és ehhez hasonló, látszólag lényegtelen módosulások jelzik egyeseknek, hogy a meg nem teremtett világ létezik, önnön meg nem teremtettségébe fúl, és önnön meg nem teremtettsége által virágzik már az idők kezdetétől, ahogy a mesevárók szokták mondani, amikor nagyon éheznek egy új történetre, megfiatalodó mondatra, letépett gondolathajtásokra, mely gondolathajtások, ha összefonódnak, mégiscsak kaput nyitnak a várakozók szeme előtt.

A mesevárók belépnek ezeken a kapukon, rejtett ösvényekre találnak, emlékek rönkjét emelik ki a hajdankor özönvizéből, a rönkökből tutajokat ácsolnak, amelyekkel az éppen induló özönvizek elől kényelmesen elmenekülhetnek. Azzal a különbséggel, hogy a mesevárók nem gyűjtenek állatokat a tutajokra, nem tárolnak magvakat, élő növényeket, mert abban a pillanatban, hogy ki tudja, hány évezred után megint csak partot érnek, a lábaik földbe gyökereznek, szemgödreikből égitestek csapódnak ki az űrbe, és ujjaik valami addig ismeretlen történet szálait kezdik szövögetni, mely emlékek szálai minden esetben az elfelejtett történetek házából kerülnek elő.

‍