.svg)
Létezik-e nevetségesebb helyzet, mint amikor egy filozófiadoktor hajnali ötkor térdig sárban állva próbál lefogni egy visító disznót? Leonárd nemcsak a kérdést hallotta a fejében, hanem Mariann nevetését is, aki egy pohár borral a kezében a háttérben állt. Ez a nevetés – ami egyszerre volt arisztokratikus és földhözragadt – pontosan kifejezte mindazt, ami Mariannt Marianná tette.
„Bal oldalról fogd! Onnan nem tud megrúgni!” – kiáltotta a nő, és ebben a mondatban benne volt a Monarchia minden bölcsessége. Igen, gondolta később Leonárd, miközben a sarat próbálta lemosni a kabátjáról, Mariann olyan, mint egy Habsburg hercegnő, aki titokban disznótolvajok leszármazottja. Vagy fordítva? Mindegy is.
A disznóvágás után Mariann ragaszkodott hozzá, hogy azonnal elkezdjenek főzni. „A húsnak éreznie kell, hogy komolyan vesszük” – jelentette ki, és ez a mondat olyan magától értetődően hangzott a hajnali konyhában, hogy Leonárd el is felejtette megkérdezni, pontosan mit jelent.
Ehelyett figyelte, ahogy Mariann táncolni kezd a tűzhely előtt. Mindig táncolt főzés közben. A válla Bécs volt, a csípője a Balkán, és minden mozdulata mintha azt bizonyította volna, hogy Közép-Európa nem is a térképen létezik, hanem egy nő táncában.
„Egy hercegnő sosem táncolna hajnalban a konyhában” – jegyezte meg Leonárd, miközben nézte, ahogy Mariann a Famous Blue Raincoat ritmusára vagdalja a húst.
„Dehogynem” – válaszolta Mariann. „Csak nem mindenki előtt. A tánc nem demokratikus műfaj.”
Fülöp, a kutya, a sarokban ült és figyelt. Ő is Habsburg-sarj volt a maga módján: válogatós, szertartásos és megingathatatlanul meg volt győződve a saját fontosságáról. Még most is, a hajnali órán, tökéletes méltósággal trónolt a sarokban, mintha egy audiencián venne részt. Időnként felkelt, körbejárta a konyhát, megszagolta az üres poharakat, majd visszatért a helyére. Egyszer megállt Mariann előtt, aki épp egy különösen bonyolult táncmozdulatot próbált összehangolni a kolbásztöltéssel.
„Látod?” – mondta Mariann Leonárdnak. „Fülöp most azt mérlegeli, hogy ez a viselkedés méltó-e egy udvari eseményhez. De mivel kristálypohárból isszuk a bort, egyelőre hajlandó tolerálni az én kis paraszti kilengéseimet.”
„Ez nem is kutya” – jegyezte meg Leonárd. „Ez egy élő metafora.”
„Minden kutya metafora” – válaszolta Mariann, miközben egy újabb pohár bort töltött. „Csak nem mindegy, hogy mire. Fülöp például arra emlékeztet minket, hogy az arisztokrácia nem vér kérdése. Nézd meg, hogy tartja a fejét. Egy korcs, aki úgy viselkedik, mintha legalábbis vérbíró lenne a prágai udvarban. De közben… figyeld csak… még a kolbászhúst is megszagolja. Mert egy igazi arisztokrata mindent megszagol, mielőtt eldöntené, hogy méltó-e hozzá.”
A nap magasra hágott, és a konyha megtelt élettel. Mariann egyszerre három dolgot csinált: húst darabolt, táncolt, és közben valami különös monológot tartott a közép-európai gasztronómia filozófiájáról. „A kolbász” – magyarázta – „tulajdonképpen politikai állásfoglalás. Minél erősebb a paprika benne, annál inkább lázadás az osztrák uralom ellen. De” – és itt jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját – „ettől még kristálypohárból isszuk mellé a bort. Ez a mi kis magánforradalmunk.”
„És a só?” – kérdezte Leonárd, aki időközben visszatért, és most a kolbász fűszerezését figyelte.
„A só” – Mariann elmosolyodott –, „a só maga a konzervativizmus. A rend. A hagyomány. De vigyázni kell vele. Túl sok só, és a forradalom meghiúsul. Túl kevés, és nincs mit megőrizni.”
Aztán Dvořák dallamai töltötték be a konyhát, és Mariann mozdulatai megváltoztak, mintha a zene egy másik történelmi korszakba repítette volna. „Most” – súgta oda Leonárdnak –, „most vagyok igazi hercegnő. De csak amíg szól a zene.”
Este, mikor már minden elcsendesedett, és a konyha is csak őrizte a nap emlékeit – a kristálypoharak a mosogatóban, a fűszerek illata a levegőben –, Mariann elővette a Casablancát. Fülöp méltóságteljesen figyelte a jelenetet a kanapé sarkából. A film közepén, annál a jelenetnél, amit Mariann mindig különös figyelemmel nézett, Leonárd váratlanul megértett valamit.
„Rick azért olyan meggyőző” – szólalt meg –, „mert egyszerre tud pincér és király lenni.”
Mariann lassan felült. Először azt hitte, Leonárd viccel, de aztán látta a szemében azt a különös fényt.
„Folytasd” – mondta, és hangjában ugyanaz a kíváncsiság bujkált, mint reggel, amikor azt magyarázta, hogy a kolbász tulajdonképpen politikai állásfoglalás.
„Mint te” – felelte Leonárd. „Ma hajnalban, térdig sárban, kristálypohárral a kezedben. A disznóvágás és a Dvořák. Mintha valaki operát rendezne egy vágóhídon, és a meglepő az lenne, hogy működik.”
Fülöp, aki eddig látszólag aludt, most hirtelen felkapta a fejét. Ki tudja, talán a „vágóhíd” szóra reagált – elvégre egy kutyának megvannak a maga prioritásai, bármilyen előkelő is legyen.
„Tudod” – mondta Mariann, és ugyanazzal a mozdulattal simította meg Fülöp fejét, amivel reggel a húst simogatta a főzés előtt (és ez a párhuzam most kifejezetten szórakoztatta Leonárdot) –, „van egy pillanat minden disznóvágásnál, amikor még nem lehet tudni, hogy sikerül-e. Amikor még minden bizonytalan. De pont ettől lesz az egésznek tétje.”
„És honnan lehet tudni, hogy sikerült?”
„Talán onnan, hogy az ember már nem keresi a választ erre a kérdésre. Senki sem gondolkodik azon, hogy ez most lehetséges-e.”
A képernyőn Rick éppen azt mondta Ilsának, hogy két ember problémája nem számít ebben az őrült világban. Leonárd arra gondolt, milyen mulatságos, hogy az emberek ezt a mondatot általában romantikusnak tartják, holott valójában ez a legironikusabb pillanat az egész filmben.
Mariann visszahajtotta fejét Leonárd ölébe, és halkan dúdolni kezdte azt a Dvořák-dallamot, amire reggel táncolt. Fülöp pedig, aki nyilvánvalóan nem bírta elviselni a hamis éneklést (elvégre egy arisztokratának vannak standardjai), felállt, és méltóságteljes léptekkel az ablakhoz sétált.
Odakint már sötét volt, de a kutya olyan figyelmesen nézte az éjszakát, mintha még mindig a hajnalt várná – azt a különös, megismételhetetlen hajnalt, amikor minden bizonytalan, és épp ezért minden lehetséges.
Bécs, 2025. 02. 12. – Budapest, 2025. 02. 14.
