.svg)
Volt egyszer, avagy egyszer sem, ki tudhatná ezt könyv nélkül, amikor azt sem tudjuk, mikor melyik könyvet használjuk a mindennapjainkban, hogy az élet értelmét szüntelenül kereső mivoltunkban valamiképpen sikeresek legyünk. Ki mondja meg, melyik az igaz, melyik a hamis? Melyik visz a jóra, melyik ködösíti látásunkat, s melyik okoz egyéb bajt is a kíváncsian naiv embernek? Az biztos, hogy nehezen hihető az „egyszer sem volt”. Legfőképpen a nap alatt. Mert itt minden volt, ezt el is lehet képzelni. Ha a volt egyszer valamilyen folyóba lép, akkor többször már azt úgy nem teheti, hogy megint pont oda lépjen, ezért minden lépésünket meg kell fontolnunk, akarjunk mindig újba lépni, mert úgy tűnik, minden réginél kell hogy legyen jobb, olyan, ami pont nekünk való.
De volt egyszer egy talpig becsületes és rendes ruhájú ember, aki valamilyen messzi földről érkezett. Egyszer érkezett vagy többször, ezt minek firtatni. Úgysem emlékszik erre – vagy arra – senki. De megérkezett. Erre mérget vehet bárki, ami azért nevetségesen bárgyú dolog, mert mérget nehéz beszerezni. Szinte lehetetlen. Azért szinte, mert nincs lehetetlen. Ezt muszáj így tudni annak, aki ide érkezett, különben mi a fenének élünk. A lehetetlen maga a halál. De még ez is mindenkinek sikerül, mert úgy akarjuk. Vagy nem akarjuk. Vagy nem bánjuk. Persze a halálig, ha mindhalálig úgy hisszük, hogy mindnyájan ezt tesszük szabadon, amit szabad. Szabad azt vallani, hogy nincs lehetetlen. Szabad azt hinni, hogy nincs halál. Az is világos, hogy a születés előtt nincs élet. A halál után pedig van! És ez olyan vidám dolog, hogy érdemes ezért naponta rendes ruhába öltözködnünk. Kívül, belül. Mert ugye, van nekünk mindenféle öltözetünk. Divatos és kopott, van, akinek fontos, hogy tiszta legyen, mások rá se hederítenek, ha gyűrött, kopott, megunt vagy megszokhatatlan. A mi emberünk mintha éppen akkor pottyant volna a magasságos vagy mélységes világűrből, fényes nappal, mindenki szeme láttára és füle hallatára közénk, amikor egy nagyokos kijelentette, hogy hazaérkezett. Látszott rajta vagy nem látszott az új emberen, hogy otthon érezte magát, ez bizony időleges. Persze hogy nagyon is otthon érezte magát, mert úgy, ahogyan volt, abban a rendes ruhájában a földön állt. Négy lábbal. Aztán kettővel.
– Itt vagyok, a magam földjén állok! – szólt halkan, mert a rendes ruhájában a maga fajtája nem szokott rikoltozni. Halkan mondta vagy nem mondta halkan, lehet, hogy ki sem mondta, csak gondolta, de mert az összes falaknak jó vagy nem jó, de az biztos, hogy kitűnő füle van mindnek, így aztán minden kihallatszik a felhőkbe, onnan pedig az egész magasságosságától is szent világűrbe. Az ilyen kihallatszások egyáltalán nem függenek a falaktól, mert azok még a legtisztább szobákban is tele vannak a nagy verekedések évtizedeiben tenyésztett fali poloskákkal. Honnan jöttek ezek, ki tudja? A felhők fölül? Hiszi a piszi! Persze ez is kitudódott! Ezek a poloskák a nagy fejek körüli titkosított irodákban születtek és terjedtek szét hetedhét országban, onnan pedig a nyolcadikba és összevissza az egész földi, majd az űrbéli falakra vagy alájuk, beléjük meg feléjük és körülöttük. Szóval kiirtani őket lehetetlen. Olyan ez, mint a derékzsába, vele kell élnünk és még jajgatnunk is muszáj, mert másként senki sem hiszi, hogy ez bizony fáj az embernek. A rendes ruhájuknak biztos. A poloskák a rendszertelen váltás után műszaki génmódosítással mindenféle elektronikus herkentyűkbe telepedtek, és nemcsak a ruhátlan emberek beszélgetéseit, írásait, hanem a gondolatait is mohón magukba szívták. Mert ez is lehetséges. Régen, nem is éppen hajdanán, a mai poloskák ősei megelégedtek a néhány csepp vérünkkel. Ezek a gépesítettek mindent akarnak. Az sem lehetetlen már, hogy az emberi lelkekre fókuszálnak, és addig szivattyúznak, amíg a rendes ruhájú emberekből semmi, de semmi sem marad ellenőrizetlenül. Valószínűleg még a ruhájuk sem maradhat már igazán rendes. Szennyes világ vár reánk! Szennyes ruhákban pedig veszettül piszkosul a lélek.
Ez a pasi, aki a mesénkbe tévedt, világosan látta vagy nem látta a világ alakulásának furcsa mikéntjét, abban a tudatban élt, hogy az a föld, ahova született, amelyen áll, él, dolgozik, szeretkezik és naponta meghal egy kicsit: ez az övé! Úgy az övé, hogy nem adhatja el. Ennek a földnek kenyerét eszi, ennek bi-, tri- vagy sok-kolorját lobogtatja minden olyan napján, amikor ünnepre vágyik, és rendes ruhába öltözötten vigadozik.
