„a mezőre felírom a gondolataimat…” – Interjú Csillag István képzőművésszel, illusztrátorral, könyvtervezővel

Csillag István neve az elmúlt húsz évben szorosan összefonódott az erdélyi könyvkiadással, hiszen már a kilencvenes évek végétől dolgozol együtt könyvkiadókkal illusztrátorként, grafikusként és nem utolsósorban tipográfusként, könyvtervezőként, tördelőként. Mindeközben jelen vagy a képzőművészeti szcénában is, hiszen egyéni vagy csoportos kiállításaid, tehát képzőművészeti munkásságod is folyamatos, hol itthon, hol külföldön. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a legelején: a Temesvári Képzőművészeti Egyetem grafika szakán végeztél a kilencvenes évek végén, jó távol szülővárosodtól, Csíkszeredától. Hogyan kerültél Temesvárra, milyen volt ott a ’90-es években a képzőre járni?

Az egyetemi évekről csupa jó emlékeim vannak. Úgy gondolom most is, hogy meghatározó időszak volt az életemben, olyan új szakmai ismeretekkel és élettapasztalattal gazdagodtam, amelyek meghatározták a további tevékenységemet a képzőművészetben, a könyvillusztrálásban és az alkalmazott grafikában egyaránt.

Azért esett a választás Temesvárra, mert még a középiskolában részt vettem egy országos képzőművészeti olimpiászon, és így alkalmam volt megismerni a várost, amely azonnal megtetszett. Akkor született meg a döntés, pár osztálytársammal és jóbarátommal együtt elhatároztuk, hogy Temesvárra fogunk felvételizni. És itt nagyon fontos megemlítenem, hogy édesanyám és az ő szülei, nagytatám és nagymamám (édesapám sajnos hatéves koromban elhunyt) mindent megtettek annak érdekében, hogy én és a testvérem, Orsolya tovább tudjunk tanulni és egyetemet végezhessünk. Emlékszem, nagyon büszkék voltak arra, hogy elsőként jutottam be a grafika szakra.

És hogy miért volt annyira jó? Elsősorban szerencsés dolog volt, hogy nem egyedül kerültem oda, hanem a legjobb barátaimmal (ha nem is mindegyikkel). Ez jelentősen megkönnyítette a beilleszkedést, itt ismertem fel, mennyire fontos a baráti környezet. Másodsorban az egyetemen olyan tanárok tanítottak, akik valóban át tudták adni a szakmai ismereteket, és szó szerint hétről hétre, hónapról hónapra éreztem, hogy folyamatosan fejlődöm. Így tényleg nem azért jártam egyetemre, hogy kipipáljam ezt is az életemben, hanem azért voltam ott, mert ezt szerettem csinálni. Fontos megemlíteni, hogy akkoriban nem három-, hanem ötéves volt a képzés az egyetemen, s ez azért lényeges, mivel tulajdonképpen az utolsó két évben kezdtünk igazán alkotni.

És nem utolsósorban – mert ez nagyon lényeges a jövőmet illetően – az egyetemen találtam meg a páromat (iskolai osztálytársak voltunk, de ott bontakozott ki a kapcsolat Simon-Repolski Imolával), akivel jelenleg is élek, és két szép gyerekünk van, akikre nagyon büszke vagyok (a fiammal már közös projektjeink vannak, és a lányom is hamarosan társulni fog).

Íróktól, költőktől gyakran kérdezik, kik és hogyan hatottak a munkásságukra. Vajon beszélhetünk-e ilyesfajta hatásról vagy inspirációról az esetedben? Voltak-e, vannak-e olyan mesterek vagy alkotók, akik meghatározták a vizuális gondolkodásodat?

Úgy gondolom, hogy az egyetem után már képzőművészként nincs olyan, hogy kedvelt alkotóművész, nincsenek kedvencek. Inkább azt mondhatom, hogy felfigyelek bizonyos alkotásokra, legyen az festmény, szobor, installáció vagy éppen egy videó, fotó, film vagy akár életjelenet is. Az alkotó is érdekel, de leginkább az alkotás.

Az bizonyos, hogy már a középiskolában minket – egy jó pár barátommal együtt – valóban nagyon érdekelt a művészettörténet, nem csak az iskolai és egyetemi oktatás kedvéért nézegettük a képzőművészeti albumokat, nem csak muszájból olvastuk a művészek életrajzi regényeit, hanem azért, mert tényleg érdekelt. Már középiskolásként nagyon megragadtak a Munkácsy, Van Gogh, Velázquez vagy Goya életét feldolgozó regények, továbbá a jelentős magyar alkotók, Deák Ferenc, Reich Károly, Szalay Lajos, Kass János (akit személyesen is ismerhettem), Gross Arnold, Szabó Vladimir, Kondor Béla, Barcsay, Himcz, Czóbel, Kohán, Vajda Lajos, Nagy Albert, ­Deim Pál, Konok Tamás stb., nem is sorrendben sorolom, csak hangulatképpen. És természetesen nem csak magyar alkotókról van szó, mindig is nagyon inspirált Henry Matisse művészete, Monet, Giacometti, Henry Moore munkássága, a későbbiekben pedig, az egyetemi évek alatt egyre jobban érdekeltek Joseph Beuys alkotásai, Lucio Fontana, Burri, Kounelis, Anselm Kiefer és utána egyre több kortárs alkotó munkái. Egyszóval: a képzőművészet színessége inspirált, nem konkrét alkotók.

És ami a könyvillusztrációkat illeti, természetesen már gyerekkoromtól szerettem a Disney akkori rajzfilmjeit, különösen A dzsungel könyvét, és persze Jankovics Marcell, Mikulás Ferenc, Réber László, Rófusz Ferenc, Szilágyi Varga Zoltán és mások alkotásait.

Már a kilencvenes évek végén a képzőművészi tevékenységed mellett megjelent – ha nevezhetjük ezt annak – az alkalmazott grafika is, hiszen elkezdtél a könyvszakmában is dolgozni, könyveket terveztél és illusztráltál. Hogyan kerültél kapcsolatba a könyvkészítéssel?

A könyvkészítéssel, könyvszerkesztéssel a Pallas-Akadémia könyvkiadón keresztül kerültem kapcsolatba. Pontosabban egy középiskolai kiállítás kapcsán, amelyet Márton Árpád festészettanárunk segített megszervezni, s aki azon a kiállításmegnyitón bemutatott Kányádi Sándornak és Tőzsér Józsefnek – a Pallas-Akadémia Kiadó akkori vezetőjének –, és megkérdezték, hogy szeretném-e illusztrálni Sándor bácsi egyik verses mesekönyvét. Ekkor kezdődött. Már kiskoromban nagyon szerettem „illusztrálni”, illusztrálva rajzoltam úgymond, néha még szövegeket is írtam a rajzokhoz… Szóval úgy éreztem, hogy a könyvillusztrálás a legtermészeteseb dolog – a képzőművészet mellett –, amit csinálhatok.

Itt ismertem meg Tőzsér Lászlót, Tőzsér József fiát, aki már akkoriban könyvszerkesztéssel is foglalkozott, vele kezdtem egy csapatban dolgozni, és ő volt az, aki a könyvszerkesztés, grafikai tördelés világát megkedveltette velem. Számos könyvet illusztráltam a Pallas-Akadémia Kiadónak és később a Gutenberg Kiadónak, majd számos más kiadó is következett, mint az Erdélyi Híradó Könyvkiadó, Előretolt Helyőrség, Kriterion, Bookart, és nem utolsósorban a Lector Kiadónak terveztem borítókat, továbbá a Szépirodalmi Figyelő Alapítványnál jelent meg a veled közösen készített képregényekből egy kötet. Még egy jelentős fejezet volt a könyvillusztrációk tekintetében, amikor Orbán János Dénes Búbocska című meseregényét illusztráltam, majd ezután egész sor illusztrált kötet következett az Előretolt Helyőrség Kiadónál.

Számos íróval, költővel dolgoztál együtt illusztrátorként, többek között az általad is említett Kányádi Sándor, vagy Farkas Árpád, Markó Béla, Kovács András Ferenc, Fekete Vince, Balla Zsófia sorolhatók, csak hogy néhány nevet említsek. Mennyire folytak, folynak bele a szerzők az illusztrátori munkádba? Hogyan kell elképzelni egy ilyen együttműködést?

Örömmel mondhatom, hogy mindig szabad kezet kaptam, nem volt megkötés, csupán szerkesztés előtt küldtem el a rajzaimat egy végső átnézésre, de néha megszerkesztettem a teljes kötetet, és már csak a korrektúra következett.

Képzőművészként, grafikusként, illusztrátorként hogyan viszonyultál a képregényhez? Voltak-e, vannak-e kedvelt képregényeid, vagy akár képregényes hőseid?

Mondanom sem kell, hogy gyerekként lenyűgözött, ahogy André Chéret rajzolta az akkor népszerű Rahan képregényt, s mivel gyerekkori kedvenc könyvem A dzsungel könyve volt, ezért egyértelműen Rahan lett a kedvelt képregény. Természetesen azonban a Marvel-képregényeknél is értékeltem, hogy milyen mesterségbeli tudással rendelkeztek a rajzolók.

A festészet és a grafika határán mozgó alkotásaidban gyakran fedezhető fel a szöveg és a kép összejátéka, egymásba játszása. Milyen motivációk, inspirációk rejlenek emögött?

Nehéz pontosan megfogalmazni, de szintén a gyerekkori inspirációkból eredhet a dolog, hogy olyan költők és írók is inspiráltak, mint például József Attila, Pilinszky János, Hamvas Béla (tőle sok alkotásomban idéztem), Thomas Mann, Dosztojevszkij, Kafka, Kundera, Székely János, továbbá meghatározóak voltak Jung és Freud írásai is. A zenéket már nem is említem (elemista koromban zongoráztam). Vagyis a könyvek mindig fontos szerepet játszottak az életemben. Ez lehet az egyik oka, hogy használom a kézírást. A másik oka, hogy munka közben sokszor gondolatok kavarognak bennem, néha nagyon személyes dolgok, néha csak gondolatok az életről… És egyszer csak egy elvont tájkép rajzolása közben rájöttem, hogy a mezőre felírom a gondolataimat… Ezek az írások nem olvashatóak, de figyelemfelkeltőek. Ezzel sokkal személyesebb lett a munka, és úgy gondoltam, talán a nézőt is elgondolkodásra inspirálja. És nem utolsó sorban a kézírásnak van egy sajátos felületi faktúrája, amely számomra adott esetben gazdagítja a munka képi világát.

Azért említsük csak meg a zenét. Milyen zeneművek inspiráltak, a kortárs vagy a klasszikus zene? S nem utolsósorban, miként épül be alkotásaidba a zene?

Ahogy említettem, már elemista koromból jön a zene szeretete, egy olyan családba születtem, ahol a klasszikus zene és a régizene – különösen édesanyám révén – fontos része volt az életünknek. A mai napig úgy dolgozom, hogy először felteszek egy zenét, utána jön a munka. S itt megint az következik, hogy túl sok műfaj van, amit szeretek. A klasszikus irány volt az alap, de szeretem a jazzt (free, smooth, funky stb.), és nagyon inspirálóak Philip Glass, Yann Tiersen, Hans Zimmer zenei alkotásai is, ahogy Ravi Shankar, Dhafer Youssef, de akár Sting, Yonderboi, a Cigarettes After Sex vagy a Coldplay zenei világa is. Sokszor egy kedves barát vagy ismerős hívta fel a figyelmemet újabb és újabb inspiráló zenékre, és ebből sokszor új képi ötletek születtek. Tehát a zene úgy válik számomra az alkotás részévé, hogy inspirál, és úgy is mondhatom, hogy „új képeket hoz elő belőlem”, amelyeket utána megrajzolhatok vagy -festhetek.

Néha az egymáshoz közel álló szakmák vagy tevékenységek, például a szépírás, tanulmányírás, szerkesztés nem mindig férnek meg jól egymás mellett, valamelyik mindig elveszi a másik elől az időt. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a különböző vizuális tevékenységeid? Szoktad-e érezni, hogy inkább egyiket vagy a másikat kellene éppen művelni?

Ez jelenleg is nagy dilemmám. Választani semmiképp nem tudok. Azt hiszem, nálam nem működik egyik a másik nélkül. Mondhatnám úgy is, hogy a képzőművészet a mindenkori alap, abból jön az illusztrálás, és onnan jön az alkalmazott grafika világa. Egyik a másikra épül. Már tudom, hogy ez sokszor nehézséget okoz, de mostanra elfogadtam ezt, ilyen vagyok. A képzőművészetben is mindig kísérleteztem, újítottam, természetesen a magam világán belül. Ez már – azt hiszem – nem fog változni, mindig új és új dolgok érdekelnek, szeretem ezt a folyamatot.

Az egyetem után az életemet az alkotás töltötte ki és a folyamatos munka. Hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, amit tényleg szeretek. Rengeteg illusztrált kötet, értékes kiadvány (amelyeket megtisztelő volt szerkeszteni), sok műtermi munka, amikor megáll az idő, és csak a vászonra vagy a kifeszített papírra összpontosítok, szinte minden évben kiállítások, alkotótáborok… Szóval belső örömmel tölt el, hogy már mostanig ennyi mindent megtehettem, megélhettem, és rengeteg az újabb megvalósítanivaló.

‍

‍