A révész (regényrészlet)

Boros Viola munkája.

A leányfalui fürdőből a szigetre menet szóba elegyedek Zsocival. Harminchárom éve telnek napjai a folyamon. Előtte három évig targoncásként dolgozott a szentendrei írószergyárban.
– Ez legalább nem unalmas. Minden átkelésnél történik valami. Most éppen nem tudok kikötni a dagály miatt, mert ilyenkor mintha visszafelé folyna a víz, és eltolja a parttól a hajót. Muszáj még egy kört tennem az utasokkal, hátha másodszor sikerül a kikötés koppanás nélkül. Szinte hangtalanul kell a stéghez érnie a hajótestnek. Hiába gyakorlom több mint három évtizede, úgyse sikerül mindig. Közben a csónakázókra is figyelnem kell. Ne felejtsd el, a vízen is sok a hülye, nemcsak a szárazföldön.
– Egyedül élsz? – teszem fel a kissé talán tolakodó kérdést.
– Igen. A stégtől számítva a második házban. Négyszer is volt nőm. Mind a négyszer két évig. De amikor közeledett volna az esküvő napja, mind leléptek. – Rezzenéstelen arccal emeli szeméhez a távcsövet.
– Mit kémlelsz? – kérdem.
– A búbos bankákat. Nézem, hogyan halásznak. Ilyenkor szoktak.
– Nem tudtam, hogy a búbos banka halászik. Nem szárazföldi madár? Nem valami gémféle az inkább? Harcsa van a folyamban? – alkalmatlankodom tovább.
– Eltűntek – feleli. – Régebben voltak, de most csak néha fognak a horgászok és akkor is kisebbet.
– Süllő?
– Az nincs. Volt, de nincs. – feleli unottan, mint aki le akar már rázni, mert túl sok neki a beszéd. Hallgatag embernek tűnik. Vékony, alacsony termetével magát kihúzva áll a kormány előtt, csontos arcába mély barázdákat vájt az idő, több hetes borostája miatt elhanyagoltnak látszik, élénk szeme azonban különlegessé teszi. A tekintete beszél, amint a folyamot figyeli. Tovább nem kérdezem. Némán állunk egymás mellett. – Mire gondolhat? – tűnődöm. – Biztosan elégedettebb, mint én, aki a folyamon is állandóan a változást keresem. Nem elégedek meg Hérakleitosz mondásával, hogy nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba. Mindennap a másságot lesem, legyen az a partról vízbe hajló fűzeken, a felhők alakján, a stég mellett élelmet kereső vadkacsákon, vagy az utazó emberek arcán. Ez a másság teszi rendkívülivé számomra magát a folyamot, amely látta bejönni Pócsmegyerre az ezerötszázötvenes években a törököket, átcsónakázott rajta a falu földesurának számító Esterházy-család, aztán a település pékje, aki egy ezernyolcszáznegyvennyolcból fennmaradt feljegyzés szerint Kossuth Lajos asztalára sütötte a mindennapi kenyeret. Szédületes arra gondolnom, hogy utánuk a folyó most engem lát és Zsocit, a révészt, aki leveszi szemétől a távcsövet, és tekerni kezdi kikötéshez a kormányt. Nemcsak a dagály miatt másképp folyó víz olyan, mintha állna, hanem az idő is megállt. Évszázadokká változnak a másodpercek. A pócsmegyeri Kháron mintha az időtlenségben igyekezne partközelbe terelni ladikját. Gondolataimba mélyedek. Az itteni emberek szeretnek, de a vizek vadaival, a harcsákkal továbbra sem sikerül találkoznom. A folyamért jöttem és értük. Hogy ne engedjenek belefásulni a Madarasi Hargitáról tiszta időben látszó Déli-Kárpátok látványához szokott tekintetembe. Hogy új fejezetet nyissanak zavaros életemben. Szigetlakóként, a folyam közepén ugyanis nincsenek hétköznapjaim. Ünnep megetetnem udvaromon a madarakat, ünnep két weimaraneremmel a séta, és ünnep az esti horgászat. Akkor is, ha jó ideje csak az íróasztalomon levő kis akváriumban látok halat.
Nem tudom, mikor kötünk ki, és mennyit üldögélek még egyedül a réven, miután távozott a többi utas. Zsoci, a révész türelmesen vár. Sejti, hogy valami félbolonddal van dolga, mert egyszer csak megszólal:
– Neked sincs családod? Cigid van?
– Nincs. Egyik se.
Fáradtan legyint, majd leül az utasok padjára. Mintha magának beszélne, miközben arra gondolok, nem értem, miért nyílnak meg nekem ismeretlenül az emberek.
– Apám és anyám rég meghalt. Senkim nincs. Most már utódom sem lesz. Egyedül élek. De vajon meddig? Sokszor indultam le úgy a hajóhoz, hogy átdobom felette a horgonykötelet, és a végére akasztom magam. Aztán valami megállít. Kíváncsi vagyok, hogy másnap milyen lesz a vízállás, látok-e madarat, és ki tudok-e kötni ismét anélkül, hogy plusz kört kéne tennem. Mert ez harminchárom év gyakorlat után se mindig sikerül. Nem beszélek mellé. A folyó. A folyó tart életben…