„A ritmus köré szerveződik az életem” – beszélgetés Varga László Edgár költővel, íróval

Kezdjük a legelején: Margittán születtél, Székelyhídon nőttél fel, saigon című „önéletrajzi” versed jól ábrázolja, milyen rendkívül összetett vidékeink vannak. Mit hozol magaddal arról a több szempontból is határ menti vidékről? Legújabb köteted, a Venus és Nichita történetei is különös helyeken játszódnak; nem én vagyok az egyetlen, aki érzi a Bodor Ádám-i hatást a prózádon.

A bodori hatást, meg a márquezit is, büszkén vállalom, ott sorakoznak egy-egy igen rövid idézet erejéig (Tolsztojjal együtt) a kötet legelején. A szülőföldemről leginkább a szorongást hozom magammal. Székelyhíd – de a környéken elég sok kisebb település is – kicsit úgy viselkedik, mintha a határ túloldalán lenne. Teljes mértékben magyarlakta település, román szót alig hallani ott, mindenki a magyar tévét nézi, aki nem mozdul ki onnan, aligha vesz róla tudomást, hogy Romániában él. Ugyanakkor megvan benne a környékbeli alföldi kisvárosok minden konok zártsága, provincializmusa, más szóval minden adott, hogy az ember már nagyon fiatalon elvágyódjék onnan. El is jöttem, amint lehetett. Történetileg mégis egy érdekes vidék az egész Érmellék, hiszen nevében is valami olyasmit őriz, ami ma már nem létezik. A környék eredetileg lápvidék volt a Kraszna és a Berettyó folyók között, morotvák, holtágak, nádasok szövevénye, amelyből apró szigetekként bújtak elő a települések. Halászok, pákászok éltek erre, amiről a mai lakók mit sem tudnak már. A múlt század közepén a mocsárvidéket lecsapolták, hogy minél több termőföldet csikarjanak ki belőle, a környék pedig elvesztette minden addigi jellegzetességét a csodálatos hal- és madárvilágával együtt. A pákászoknak új megélhetés után kellett nézniük, vastag fatörzsekből kifaragott, kenuszerű csónakjaik ott maradtak hasznavehetetlenül, elkorhadtak vagy tűzre kerültek. A lápvidéket már csak az olyan rejtett kuriózumok őrzik nyomokban, mint a Székelyhíd és Érolaszi határában néhány hektáron elterülő Csíkos-tó – nevét az egykor itt őshonos csíkhalról kaphatta –, amely csak nevében tó, ma már tőzegláp: a vizet növényi levelekből, hordalékból álló réteg borította be olyan vastagon, hogy azon égerfák nőttek fel azóta, amelyek, hogy megtartsák saját súlyukat, nem lefelé, hanem oldalra növesztik gyökereiket. Ha az ember besétál ebbe a kis erdőbe, a víz jelenlétét a mélyben ma is jelzi, hogy a „talaj” ringatózik alatta, a közelben lévő égereket is meg-meghimbálva. Más szóval nemcsak országhatárok szempontjából, de időben is határvidéknek számít az a környék, talán beszivároghatott a novellákba is különös, nyomott hangulatával, de nem merném azt állítani, hogy csak innen inspirálódtam.

Két verseskötet után (Cseréptavasz; bejárónőm: isten) novelláskötetet (Venus és Nichita) adtál ki. Ezelőtt nagyrészt formaverseket írtál. Prózában mi az, ami mederben tart? Vannak önmagad számára kijelölt formák, kötelezettségek vagy egyéb fegyelmező technikák? Azt mondják, a prózához fenék kell.

A második kötetben azért van számos szabadvers is, de az tény, hogy a ritmus nagyon fontos számomra, még ezekben, sőt a prózai szövegekben is. Gyakran előfordul, hogy felolvasom hangosan az elkészült szövegrészt, addig nem vagyok nyugodt, amíg akusztikailag nincs rendben, nem működik a zenéje. Csak utólag vettem észre például, hogy az új kötetbe valamelyik korrektúrakörben bekerült egy plusz vessző, és bár a mondat jelentése nem változott meg végzetesen, a ritmusa sérült – ezek az apróságok például bosszantanak. Különben prózában is hektikus vagyok és lusta, sosem tudtam egyszerre sokat írni, két nekifutás között pedig rendszerint napok, hetek telnek el. Hiába próbálok penzumokat előírni magamnak, sosem teljesítem. Az egyetlen szempontom, hogy az éppen elkészült rész ne üljön le, legyen benne feszültség, valami, amit előre megtervezni lehetetlen. Mondatról mondatra tapogatózok novellák esetében is, soha nincs előre megírt tervem, sokszor engem is meglep, hova lyukadok ki végül.

Már a verseidben is gyakran sztorikat találtál ki, szereplőket mozgósítottál, gondolok itt a Robert Capának szentelt ciklusodra vagy Mariusra, a gázszerelőre. Elkerülhetetlen volt, hogy egy nap majd novellát, regényt írj? Ez volt a terv már a kezdetektől?

Soha nem volt semmilyen terv. Ami azt illeti, nem is olyan sokkal azután, hogy elkezdtem verseket közölni, már próbálkoztam novellákkal is – a kötetben a legrégibb szöveg, az utolsó, leg­alább 14 éves. Ha nagy szavakat használnék, amiket utálok, akkor azt mondanám, hogy a vers az anyanyelvem, a prózát viszont meg kellett tanulni. Eddig tartott, mire megtanultam annyira beszélni ezt a második nyelvet, hogy ne szégyelljem egy kötetben megmutatni az eredményt. Persze volt közben egy hosszabb, legalább hároméves szünet is, amikor nem nagyon írtam semmit, de a válságok is visszahatnak utólag a szövegekre, lehet, hogy éppen pozitívan. Marius különben nagyon is valós, létező karakter, mint ahogy a helyzet is teljesen valós volt, amit a vers leír – sokáig meg is volt még a cetli, amire Marius felírta a számát és a szövegben említett utasításokat.

A Venus és Nichita tele van csendekkel. Nagyon homályos a tudás: ki honnan jött, mit csinál az életben, és legfőképpen miért. Az első és az utolsó novella is a megsüketüléshez kapcsolódik… Te sem vagy egy túl beszédes társasági ember. A csend, a némaság számodra (irodalmi) fegyver, esetleg tisztelet a kimondhatatlan dolgok iránt, vagy valami egészen más?

Azt szokták mondani, hogy a csend a zenében ugyanolyan fontos, mint maguk a hangok. Szerintem ez az irodalomra vonatkoztatva is igaz, különösen a novellára, amiről meg azt mondják, hogy nem bírja el a fölösleges mondatokat. Nagyon jól meg kell gondolnod, hogy mi az, amit feltétlenül közölnöd kell az olvasóval a szereplőidről. A csendeket, elhallgatásokat persze a feszültség fenntartása miatt is kedvelem: ha valamit titok övez, az mindig érdekesebb, mint ha kifecsegnénk, túlbeszélnénk a helyzeteket. Kimondhatatlan dolog különben kevés van, gyakoribb az olyasmi, ami kimondva nevetségessé válik.

A hírt, hogy megjelenik a Venus…, Facebookon mindössze ezzel az egy szóval osztottad meg: „Hiányoztam?” Neked hiányzott az érzés, hogy új köteted jelenjen meg? És minden más, ami egy friss könyv kiadásával jár? Kötetbemutatók, fesztiválok, ne adj’ Isten, olvasók…

Nagyon. Különösen egy ekkora szünet után, hiszen az előző kötet 2017-ben jelent meg. Említettem már azt a néhány év szünetet: én akkor komolyan fontolóra vettem, hogy abbahagyom az írást. Magánéleti válságban is voltam, az irodalmi élet pedig – minden mással együtt – annyira átpolitizálódott, hogy egyszerűen úgy éreztem, levegőt sem kapok már. A második kötet után ráadásul a versekkel is eljutottam a falig, úgy éreztem, pillanatnyilag kifutottam a lehetőségeket, kimerültem. Erőltethettem volna tovább, mint sokan, de annál sokkal jobban tisztelem a költészetet, hogy szöveggyáros legyek. Úgy gondoltam, inkább megvárom, amíg újra megtalálom a hangomat versben, vagy azt a csapást, amin hitelesen tudok tovább haladni. Szerencsére a próza viszont felerősödött közben, jobban eljutottak hozzám a hangjai, a ritmusa, mint korábban. És arra is rájöttem, hogy magammal tolok ki, ha erővel lezárom ezt a szelepet.

A magyar irodalom Budapest-centrikus. Mit gondolsz erről, milyen szálak fűznek az anyaországhoz, ebből a szempontból milyen a szerzői alkatod? Egyáltalán érdekel a recepció?

Szociális analfabéta vagyok, sosem értettem a taktikai barátkozáshoz, és mindig megvetettem azokat, akiknek, művész létükre, a karrierépítés volt az első. Innentől kezdve örülhetek, hogy egyáltalán bárki tud a munkásságomról. Mégis szerencsésnek mondhatom magam: az erdélyi szakma a kezdetektől kezdve felfigyelt rám, sok lehetőséget, díjakat kaptam, bátorítást, barátságokat. Hogy Pesten vagy bárhol máshol mit gondolnak rólam, azt nem tudom, de végül is magyarországi ösztöndíjat is kaptam már, a Fiatal Írók Szövetsége – amelynek az E–MIL-en kívül még tagja vagyok – pedig szintén odafigyelt rám a teljes eddigi pályafutásom alatt, minden könyvem kiadásában részt vettek az Erdélyi Híradó Kiadóval társulva, sok fellépésre hívtak ők is. Szóval tudatosan nem építek semmiféle karriert, de azt hiszem, nem vagyok elveszve sem.

Régóta tevékenykedsz újságíróként. Hogyan látod a mai sajtó világát? Hogyan járul hozzá újságírói munkád az irodalmi szövegeidhez, amelyek egyébként nem szűkölködnek a mai (és a tegnapi és az azelőtti) világot illető kritikákban? Ez szakmai ártalom?

A jelenlegi sajtó döglődik, a benne dolgozókkal együtt, mert az olvasók döntő többsége már csak pártállás, ideológiai beállítottság szerint olvas híreket. Az objektivitás halott. Az emberek nem az igazságra, a tényekre kíváncsiak, csak azt várják a választott lapjuktól, hogy megerősítse őket a saját világnézetükben. Ilyen értelemben az sem lehet független, aki még annak hazudja magát, hiszen az olvasói elvárások visszahatóan befolyásolnak minden sajtóterméket, az objektív tényfeltárás pedig rendre belesüpped a Jó és Gonosz harcának színpadias, hamis mítoszteremtésébe. A sajtós munka ugyanakkor segített abban, hogy valamennyire naprakész legyek a dolgokkal, magamtól ugyanis valószínűleg túl lusta lennék ehhez. Az irodalmi szövegekben megjelenő kritikai él is innen származhat, hiszen hogyan is kritizálhatnám, amit nem ismerek.

Ha jól tudom, hobbijaid közé tartozik a futás és a zenélés is. Több zenekarban, felállásban gitároztál már. Mesélj ezekről! Függőségek? Vannak jó és rossz függőségek?

Úgy látszik, a ritmus köré szerveződik itt is az életem. A futás monoton ritmusa megnyugtat, feltölt, a zene pedig maga a ritmus. Valóban több zenei felállásban is kipróbáltam magam, többek között más költőkkel együtt, de saját dalokat is írtam, amiket egy azóta Amerikába kitántorgott barátommal közösen próbáltam zeneileg felöltöztetni. Hogy eddig egyik projektből sem lett semmi komolyabb, az inkább a lustaságunknak, következetlenségünknek, sajátos erdélyi önbizalomhiányunknak tudható be. De aki teheti, az zenéljen – még ha nem is profi szinten, csak úgy kedvtelésből –, ezt tudom tanácsolni. Kevés nagyobb csoda van, mint az, amikor néhány ember közösen zenél, közösen gondolkodik, érez a pillanat lüktető varázsában. Ha van jó függőség, akkor az ilyen pillanatokhoz kötődő függőség az – a többi mind rossz.

Van egy másik téma is, ami szintén nem irodalom: a BBTE biológia szakán diplomáztál. Láng Zsolt egy korábbi helikonos interjúban azt mondta, a CERN fizikusai korunk filozófusai. Te szoktál inspirációs forrásként tekinteni a biológiára, az anatómiára? A természettudományos látásmód megújítja az irodalmi látásmódot?

A készülő regényemben, akárcsak az említett, 14 évvel ezelőtti novellában, a főhős egy süket festő, aki emberi szerveket fest egy anatómiai atlaszhoz. Tulajdonképpen a készülő regény alapgondolata abból a novellából származik, azóta hozom azt is magammal – és ez már a harmadik nekirugaszkodás. Remélem, ezúttal nem cseszem el. Ilyen téren inspiráció volt az egyetem. Ma is emlékszem azokra a késő délutáni laborgyakorlatokra, amiket az anatómiai laborban, formalinos borkánokban álló emberi szervek között végeztünk. Egy művészhajlamú ember számára egy ilyen környezet okvetlenül inspirációs forrássá válik. A novellában (és majd a regényben) is megjelennek ezek a formalinos edények az emberi szervekkel.

Ha már egyetemi évek: visszakapcsolva kicsit a legelső kérdésemhez, megkérdezném: kolozsvári lettél? Milyen volt ideköltözni, miben volt más az akkori Kolozsvár, és milyen a mostani? Meg lehet-e ide érkezni, vagy inkább mindenki csak feljön?

Kolozsvár ugyanolyan, mint a korábban emlegetett Budapest: egy olvasztótégely. Egész Erdélyből, az utóbbi időben pedig távoli országokból is ide vonz hosszabb-rövidebb időre embereket. Ezáltal maga is alakul, formálódik. Hogy kolozsvári lettem, azt még így, húsz év ittlét után se merném mondani, de azzal is tisztában vagyok, hogy a jelenlegi lakosságnak legalább a fele így van ezzel. Az a Kolozsvár különben, ahova én annak idején megérkeztem, nagyon más volt. Ez a mostani sokkal ridegebb, anyagiasabb, élhetetlenebb. A gazdasági fejlődésnek ára van.

‍

‍