A sáfrány kereséséről

               „Arcán

           derű, ragyogás, fény, a decemberi hó visszfénye

           talán”

                                        Fekete Vince: Boldog Festmény

Átjárhatatlanok voltak a napok. Fel kellett

fejteni őket valami fontos emlék után kutatva,

vakarva hámot, kaparva irhát, bőrcsuszamlássá

gyűltek a napok, körülöttük kudarctavak, sebvádik.

Egyenként néztük meg a patak kövei alatt, de

csak víziskorpiók siklottak ki a felhőző iszapból.

Az avart is feltúrtuk bakancsorral, tíz ujjal.

Aztán az átfésülés; törtük a nádast, kóvályogtunk

nádirigók hipnotikus karattyolásában, perzsa

macskák szőrén futtattuk végig ujjunkat,

a közéjük akadó szálakat megtartottuk.

Hallottam a történetet a kislányról, kinek az anyja

begyógyszerezve mindenkivel összekapott,

kereste a gyújtópontokat, egyszer

aztán a boltosnő összeverte, megtépte, rángatta

a kerítésen átnyúlva, be is mászott, kitépte

majdnem az összes haját, tulipánokra

hullottak a vörös és mézszőke szálak,

és a véres fejre, a szégyenteljes, gyulladt

döbbenetre ért haza a kislány, nem volt szabadott

meglepődnie, szólnia sem, csendben nekiállt

a hajcsomókat szálanként befűzni a hajhálóba,

parókát rögtönzött, húzta-simította anyja fejére,

olyan óvó mozdulattal, amilyet az ő anyja sosem tett felé,

ilyen történetekre gondolok,

csipkebogyó húsában a pöttöm karmazsin rostok,

pirókok röpte a fagyott ágak között, ezek a sűrű,

áthatolhatatlan szövetek, a kutatás ingerlése, a májá

anyaghibái, és babráltunk vele, szegésén futtattuk

ujjaink, aztán a szinte lélegző textilen, fel nem

libbentettük volna semmiképp, mert tudtuk,

végül megtudtuk, hogy a fel nem fordított kő

alatt, a fel nem zörgetett berekben,

a végig nem simított szőrszálak között

talán válaszok vannak, talán emlékek,

de ha felemeltük fejünk, arcunkba úgy zuhogott

a napverés, hogy tulajdonképpen

lényegtelen lett minden egyéb.

Kökényfátyol lobog, fenyők pollene szitál,

fák, ég, halk kopácsolás,

nyelveken szólnak az expresszvonatok.

Burjánozzanak csak az évek, lakják be vadak,

tapossanak csapásokat, itt a tavaszi, meleg csend,

álljunk meg: a történetek koponyáit kiszívta a nap,

üregeikben árnyék szikkad, körülöttük villog a sáfrány,

mert nyelveken szól, nyelveken szólsz, szavaid vannak,

szavaidnak sáfránylila fénye.

‍