A szabadság aranyhalviadala

Az állam minden reggel előtted kel fel, sőt lehet, le se fekszik, sötétben várja a reggelt, ellenőrzi az üzemanyagszinteket, tesz arról, hogy első gondolatod hozzá szálljon fel, végigrepteti repülőit, végighúzatja propagandáját az égen, hangosbemondók hirdetik, hogy o futuro é para todos. Gabriel Mascaro brazil rendező Azúr-ösvény (O úl­ti­mo azul) című filmje az idei TIFF egyik legmeghatározóbb filmélménye volt számomra, akkora sokkot jelentett felemelő, pozitív kimenetelű narratívája, hogy utána minden filmnek kicsit naivabban ugrottam neki, hátha ehhez hasonló nyugalommal tárja fel a világát. A júniusi fesztivál óta eltelt egy kis idő, az Azúr-ösvényt mostanában kezdték el vetíteni a mozikban. Higgadtabban, kataklizmatikus csavarokat nem várva nézhettem újra Mascaro filmjét.

Tereza hetvenhét éves, egy kajmánmészárszéken dolgozik. A kormány egyik napról a másikra nyolcvanról hetvenötre csökkenti az öregség határát – direkt fogalmazok ilyen sután, ez ténylegesen a hatalom által meghatározott öregségbe való megérkezést jelenti, hiszen ennek a kornak az elérése nem nyugdíjjal jár, hanem a politikai szubjektivitás megszüntetésével, és egy o futuro é para todos, „a jövő mindenkié” szlogennel hirdetett kolóniára való kihelyezéssel. Tereza ki szeretné próbálni, hogy milyen repülni, mielőtt véget vetnek az önrendelkezésének, de kiderül, hogy az állam már lánya gyámsága alá helyezte, aki nélkül sehol sem tud jegyet venni. Állítólag Itacoatiocában lehet illegálisan ultrakönnyű-repülőzni, ezért megszökik egy férfi csónakján, aki megmutatja neki a kék nyálkájú csigát. A csónakos belecsöpögteti saját szemébe az azúr nedvet, és trippje lesz. Állítólag ez a csiga segít megismerni a jövőt. Tereza ezalatt vigyáz rá.

A film fordulópontja az, amikor a férfi megtanítja a 77 éves nőt vezetni – a motorcsónak kormányának megragadásától kezdve Tereza céltudatosan kezd bujkálni a hatóságok elől – itt merültek fel bennem először az üldözéstörténetekkel kapcsolatos elvárások (már most megsúgom: nem teljesültek, ami nem baj). Itacoatiocában nem sikerül repülnie, egy idő után megunja, hogy vendéglátója képtelen megjavítani a gép motorját, és továbbáll. Elfogják az öregek dubájával (román felirattal néztem, finom humort éreztem a „dubă de bătrâni” elnevezésben), pelenkát erőszakolnak rá, adnak neki egy kis táskát o futuro é para todos felirattal, és megpróbálják felterelni egy buszra. Az egész infantilizáló nyugalommal történik. Tereza egy mobil vécébe bújik, és megszökik. Útközben illegálisan, okmányai felmutatása nélkül açaít vásárol, és titokban megeszi. Pár jó szándékú ember Robertához, egy vándorprédikátorhoz irányítja, aki hajójára fogadja. A Terezánál idősebb nő digitális Bibliákat árul, kivásárolta öregkori szabadságát, és járja a falvakat, mert „nagyon fontos a biblia, 250 reál”. Itt Tereza kitanulja, hogy a teste nem csak munkára jó, szórakoznak, örülnek a szabadságnak. Talál egy kék nyálkájú csigát, és Robertával a csónakoshoz hasonlóan betrippelnek. Még Itacoatiocában hallott egy Peixe Dourado nevű, aranyhalviadalokat szervező helyről. Vándor bibliakereskedő hajójukkal pont a közelében horgonyoznak. Valószínűleg a csiga nyála megmutatta Terezának, hogy melyik aranyhal fog nyerni, mert minden pénze mellé a hajót is feltette a Via Lactea nevű fehér egyed győzelmére. Sejthetjük, hogy a nagy nyeremény szabadságának kivásárlásához kell. A film egy gyönyörű reggeli jelenettel ér véget, Tereza és Roberta elnéznek a messzeségbe, miközben alattuk folyik az Amazonas, felettük pedig repülőből bömböl a kormánypropaganda: o futuro é para todos.

Nekem, a gyógyszeripari reklámok öregségképzeteitől nyomasztott huszonegyedik századi embernek az Azúr-ösvény felfedte, hogy kulturális reflexeimnek köszönhetően mennyire nyomasztó történetet várok egy disztópikus világban élő öregről, hiszen ők az elmúlt fiatalság és a legtávolabbi halál helytartói, élethelyzetük átmenetibbnek hat, mint bármely más korosztályé, az öröknek érzékelt fiatalság és a véglegességével fenyegető halál közt ők a zavarba ejtő beavatottak. Gabriel Mascaro a Teddy Award kapcsán Jan-Felix Wuttiggal beszélgetve azt mondta, hogy tulajdonképpen ez, az öregek filmes reprezentációjának kikezdése volt számára az egyik kiindulópont a filmhez. Az öreg testet nem a porrá válásban, hanem a cselekvés szabadságában ragadta meg. Nem kontrasztként használta valamilyen coming of age narratívához, a test kulturális meghatározottságát próbálta kibillenteni. A meghatározottságokkal való harc egyik legszemléletesebb jelenetsora az, amikor Tereza megpróbálja elutasítani a pelenkát, de azt ráerőltetik. Leellenőrzik, hogy jól tette-e fel, majd sorba állítják a busz ajtajánál. Ekkor pont az öregségképzeteket használja ki ahhoz, hogy megszökhessen: titokban vizet önt a pelenkájára, és azt mondja az egyik terelőnek, hogy bizony-bizony nagy baj történt, nem tart a pelenka, hazudtak, el kéne menjen mosdóba. Ekkor bújik el egy mobil vécében. Később azt is láthatjuk, ahogy Tereza undorodva lerángatja magáról a pelenkát két elhagyatott épület között, és nagy lendülettel eldobja.

Mascaro finoman vázolja fel disztópikus világát, nem kapunk egyszer sem tárgyilagos magyarázatot, olyan, mintha kizárólag Tereza tudásán keresztül érthetnénk meg a világot, vagyis azon keresztül, ami vele történik. Az állam az öregeket élő nemzeti kincseknek nevezi, ezzel mintegy tárgyiasítva őket, nyilvánvalóvá téve azt a totális kontrollt, amit ez az államhatalom gyakorol az állampolgárok felett. Lakhelyük ajtaját aranyszínű dísszel, „kitüntetéssel” jelölik, hogy a hatóságok számon tudják őket tartani, és könnyen megtalálják, amikor a kolóniákra kell szállítani őket. Azok a dolgok, amikben az Azúr-ösvény világa különbözik a mi késő kapitalista világunktól, jól dekódolhatóak a diktatúra jeleiként, sőt nem is kevés az allúzió szörnyű fasiszta kormányok intézkedéseire.

Az öregeket az O futuro é para todos szlogennel terelik a kolóniák felé (amikről semmi konkrétumot nem tudunk, csak azt, hogy onnan nem igazán szoktak visszajönni). Ez ebben a felállásban a koncentrációs táborok Arbeit macht frei feliratainak paradoxikusságát idézi meg, hiszen az öregektől pont hogy elveszik a jövőt, konzerválják őket az öregség valamiféle államilag szabályozott jelenében, végletességében. „A kormány azt szeretné, hogy pihenjen”, hangzik el meggyőző érvként a filmben, a történésekből viszont kiderül, hogy az egész inkább arról szól, hogy a fiatalok dolgozhassanak, ne kelljen vigyázzanak az öregekre. A család intézményét termelési céloknak rendelik alá, megfosztva a közösségeket azoktól a személyektől, akik már koruknál fogva a kollektív emlékezet egyik megalapozói, azaz aktív részvételükkel fontos szerepet játszhatnak a közösségi tudat alakulásában.

A film képi világa oldja a disztópikus hangulatot, sőt pont emiatt soha nem válik nyomasztóvá: minden színes, jól komponált, szaturált, sehol nincs alacsony kontraszt, szürke filter, túl gyors vágás. Zenei világa is ellensúlyozza az esetlegesen pátoszos hangulat kialakulását. Az Azúr-ösvény a világ abszurditását, nem brutalitását közvetíti, így az ellenállás lehetőségét nemcsak valami hatalmas tömegakciókban tudja megmutatni, hanem az egyéni életvitelben is.

Azúr-ösvény (O último azul/The Blue Trail), brazil–mexikói–holland–chilei film, 85 perc, 2025. Rendező: Gabriel Mascaro. Forgatókönyvíró: Gabriel Mascaro, Tibério Azul. Operatőr: Guillermo Garza. Vágó: Omar Guzmán, Sebastián Sepúlveda. Zeneszerző: Memo Guerra. Szereplők: Denise Weinberg, Rodrigo Santoro, Miriam Socarras.

‍