„A szavak a semmiből teremtenek valóságot”

Tanárom, Láng Gusztáv emlékére

Tanár úr egyéniségét, életvitelét, műveit az élet feltétlen szeretete fémjelezte. Minden mily reménytelen – mondogatta mosolyogva – s milyen nagyszerű!

Komolyan vette szenvedélyeit – a gondolkodást, a sakkot, az irodalmat és a tanítást.

Pontos rituáléval kezdte kurzusait: a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, az Ady-terembe belépve, miután üdvözölte hallgatóit, helyet foglalt a katedránál, lekapcsolta és maga elé helyezte a karóráját, majd – „mintha szívéből folyt volna tova” a szó, az irodalom, elmeélek… Előadásai magukkal ragadtak bennünket.

Humorral fűszerezve, egyetemes-humánus értékrendje szerint világított rá összefüggésekre, értelmezett és magyarázott nekünk motívumokról, versekről. Kiegyensúlyozott beszédritmusa, magabiztos témavezetése töretlen ívben tartotta figyelmünket a fél napot betöltő (általában négyórás) óraegységek teljes időtartama alatt.

Hatvannégy kockán belül tartott töprengésként határozta meg a sakkot. Oknyomozó gondolkodásmódjával a sakktáblára vetítve szemléltette azt a fegyelmet, a pontosság igényét, melyet legfőképp önmagától várt el mint teljesítményt, de tanítványai elé is mindenkor igényes mércét állított. A kíváncsiság, megfigyelés, kritika hármas koordináta-rendszerében terelt bennünket derűsen a rejtett(ebb) összefüggések felismerése felé.

2022-es brüsszeli találkozásunkat emlékező jellegű, hangulatos, kulturális csendélet-töredékként örökítette meg.

„Jártunk mi a Rue de la Magdeleine-ben vagy annak környéken?” – kérdezte utólag. „(…) Rosszul írtam a Magdolna utca nevét. De nem rosszul, csak régiesen. Van ugyanis egy francia imakönyvem, nagyanyámtól maradt rám, melyet egy Henrx Fricx nevű »udvari nyomdász« (Imprimeur du Roi) adott ki 1728-ban, a Magdolna utcában. És ő így írta, g-vel. Akkor még a bibliai »Magdolna« név lehetett az irányadó. Azért akartam tudni, hogy jártunk-e ott, mert így a könyv új, »tárgyi jelentést« kapott számomra. Eddig emlék volt nagyanyámtól, de most már közöm van (tapasztalati, élménybeli közöm) a létrejöttéhez, kiadásához; mintha a nyomdász »spirituális ismerősöm« lenne. Ráadásul a könyvben olvasható az egyházi cenzor (Doyen de l’Église Collégiale de Saint Michel et de Sainte Gudule) kiadást engedélyező jegyzete.(…) Vagyis imakönyvem létrejöttében a Gudula-templom is szerepet játszott. Így igazán brüsszeli a könyv, és engem már nemcsak nagyanyámra emlékeztet, hanem az útra, a városra, a látványokra, és persze rád is, az erdélyi fiúkra, az egész társaságra.

Mondhatjuk ezt puszta érzelgésnek, de én nem vagyok gyűjtő. Ami kevés tárgyam van, melyeket őrzök, azokhoz van valami személyes közöm, s ezáltal értékesek (nekem). Most valahogy ez az imakönyv – melyet nemigen forgattam mostanig – közéjük került. Kár, hogy nem vittem magammal. Eztán repülőre csak imakönyvvel szállok.”

Írásának utolsó mondatában, a viszontagságos repülőút kapcsán, mintha kópés mosolya is felvillanna: „Csak nem gondoljátok komolyan?”

Ez a mosoly velünk marad – Isten vele, Tanár úr!

‍