„A szellem felszabadult játéka a nyomorú valóság romjai fölött” (Részlet)

Bánffy Miklósnak ez a regénye több szempontból is rendhagyó: az, mert megszületése (és írója néhány év múlva bekövetkezett halála) után pontosan ötven évig hevert kiadatlan; az, mert az írójára még életében kiosztott szilencium elteltével, miután végre napvilágra került, két egykorú újságcikket leszámítva semmiféle figyelmet nem keltett, s főképp azért, mert egymagában áll a Bánffy-­életművében is, amelyet – néhány évvel a Milolu keletkezése előtt, némiképp az író 70. születésnapjához kötötten, a Révai Kiadó gondozásában megjelent sorozat kötetei kapcsán – már újrakanonizált a kortárs kritika.
Egy „kalandregény” (ahogy az író maga minősíti) a Naplegenda, a Nagyúr, a Martinovics, Az ostoba Li című színpadi művek mellett? Az olyan novelláskötetek mellett, mint az Ady által méltatott A haldokló oroszlán, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, vagy az összegyűjtött novellákat tartalmazó Farkasok? Az Emlékeimből, a Huszonöt év mellett? Vagy olyan regények szomszédságában, mint az irodalmi köztudatunkban napjainkban végre helyére kerülő Erdélyi történet?
Írója életének azt a néhány évét, amikor született, az akkor már hetvenötödik éves Bánffy helyzetét, sorsát ismerjük. Részletesen és dokumentáltan feltárta könyvében Marosi Ildikó, történetiségében is elemezte Csapody Miklós. S mérlegre került az azt közvetlenül megelőző szintézis-igényű számbavétel is az író 70. születésnapja körül.
A kisregény mostani (2007-es) megjelenése után megfogalmazott többszörös értékjelző minősítések ellenére („…van egy történet, amelyből hatásos bűnügyi filmet lehetne forgatni” – Lőcsei Gabriella; „…ha lenne Magyarországon tévéfilm, meg is lehetne filmesíteni, mert minden megvan benne, ami ma egy sikeres detektívtörténethez kell” – Bogdán László) azonban ma is érdektelenség veszi körül – igaz, az életmű egésze is csak most, az angol, francia, spanyol, olasz, német, holland fordítások visszhangos sikere után kezd bekerülni a köztudatba Magyarországon.
De a művet nem a körülmények, amelyek között született, s nem is – a magyar irodalomban igazán nem egyedülálló – hányatott utóélete minősíti, hanem ő maga. Beszéljünk tehát róla.
[…]
Ami pedig az írót illeti: a súlyos mondanivalójú jóslatból fakadt Erdélyi történet után, amelynek kritikáját a süket fülekkel való fogadtatás majd az újabb történelmi tragédia beteljesülése, a Párizsban újraszentesített Trianon nyomatékosította, egy semmiféle transzilván kánonba be nem illeszthető mű, amelyben egy gondtalan, felszabadult játékmester sodorja hőseit kalandról kalandra, vészhelyzetből vészhelyzetbe, saját ifjabb évei gondtalanul bejárt színterein, a napfényes Itália, Szicília tájain.
Nem menekülés a valóság elől, hanem a szellem felszabadult játéka a nyomorú valóság romjai fölött.

(Részlet a Milolu: egy rendhagyó Bánffy-­regény című tanulmányból. Helikon, XXV. évfolyam 2014. 7. [645.] szám – április 10.)