A távolságról

Magamtól soha nem írnék például Mohácsról. Világosról sem akartam írni sosem, különben ott született az apám, és valahányszor március 15-ével kapcsolatos írást kértek tőlem, mindig ezzel hárítottam el, hogy én már tudom a végét, jártam az aradi vársáncokban, nincs ott semmi érdekes, a Vesztőhely sem a vesztő helyen van, mindegy. Világost már a magyar emlékezet – vélhetően – megemésztette, hogy áruló volt-e Görgei, ma már senkit nem hoz indulatba, csak hát egyre kevesebben tudják, hogy miért igen, és miért nem. Írtam Trianonról regényt, hát annak sem örült mindenki, vagyis a regénynek talán, de annak, amit gondolok, már nem, kivált az első oldal irritálta a magyar és a román olvasókat egyaránt, a románokat a kérdés, hogy így kellett-e vajon történjen, és miért nem történt másképpen, és mi, magyarok sem tettünk semmit, hogy ne ez legyen, működik hát a nemzetek rossz lelkiismerete…

Mohács ehhez képest messze van. Egyszer autóztunk arrafelé el, megállhattunk volna, de nem álltunk, mert nincs ott semmi. Akkor sem volt, amikor Ady azt írta, hogy nekünk ez kell, mert kell egy frászt. Persze az embert mindig furdalja a kisördög, hogy lehetett volna-e másképpen, és ha netalán ott vagyok én is, akkor mi lett volna? Hátha nem vesztem volna oda, és megfordítom a csata sorsát. Különben mi értelme volna ott lenni? Nem vagyok én Fabrizio del Dongo, sem pedig Andrej Bolkonszkij herceg, hogy csak őgyelegjek ott, vagy akár bele is haljak. A háború kellemetlen és veszélyes dolog, de az írók és a költők el tudják regényesíteni. Régebben a hölgyek ezeket a regényesítési szövegeket el is hitték, komolyan vették, mert egy nyalka huszártiszt a bálteremben… Régebbi korokban az igényelt érzelmi biztonsághoz nemcsak a vastag pénztárca kellett, hanem egy jó kard is. Ez még a pszichológia előtti korszak, amikor a nemes férfiút nem az anyukája neveli, hanem a dajka és a cselédek, azután apródnak adják, kadétnak vagy tengerésznek. Ha jó családba született, sokra viheti, de ha nem, akkor is lehet belőle valami. Két fontos újkori magyar katonai mítoszt említek csak, az egyik a János vitéz, a másik a Háry János. Mind a kettő Világos előtti történet. Világos után sokáig már nincs is komoly háború, amiben a magyar közember kitűnhetne. Az első világháború végérvényesen megmutatja, hogy a háború nem jó, és már abban sem hiszünk, hogy a katona jó ember, szétfoszlott az illúzió. Polgárember nem is akar többé katona lenni, csak ha nem lehet más. Az Iskola a határont sokan olvassák, de aki volt katona, nem azt látja benne, amit az irodalmárok, majdnem megbuktam ezért egy vizsgán.

Mohács ezekhez képest is messze van. Az Egri csillagok – legalább tízszer olvastam – az a mű, amely a magyar irodalomban a török kort szakszerűen és hatásosan újraírta, persze a történészek a hatásost emlegetik inkább, és nem örülnek a szakszerűségének. A regényben Mohács után vagyunk, de ott még közel van, fel is teszik a kérdést, hogy mit csinált a török Mohács után? Felprédálta, amit tudott, és azután elment haza. És mit csináltunk mi? Semmit. Hazamentünk és prédáltuk azt, ami megmaradt, ehhez mindig elegen vagyunk. Létrejön az a senkiföldje-Magyarország, amely Temesvártól a Balatonig húzódik, Tinódi, Balassi, Zrínyi földje és világa, hogy csak a költőket említsem, mert ők el is tudták mesélni a vitézséget és a halált. A kettő együtt jár. A vitézség stilisztikai kérdés, a halál nem. Szilágyi István is beleszeretett ebbe a senkiföldjébe, és Darvasi László, meg Horváth Viktor, aki a legjobb elbeszélést nyújtja a mohácsi csatáról – meg lehetett volna nyerni azt, én már tudom. Ezután jönnek a hajdúk és a kurucok, később a betyárok. Ezek vagyunk mi, én még a Rózsa Sándor nótáját a nagyapámtól tanultam…

Mohács egyre messzebb van. Mondhatnám azt is, hogy Mohács nélkül nincs Erdély, de ha így fogalmazok, sokan haragudni fognak rám, pedig nem azt mondtam, hogy jó volt, tehát inkább azt mondom, hogy Mohács után az erdélyi történelem sajátos fordulatot vett, mivel a magyar főurak egy maradék része nem Bécsbe vagy Prágába futott, hanem Erdélybe. Már-már lett is igazi ország itt, de aztán mégsem. Éppen annyi ország lett, hogy bőséges irodalmi termést hozzon, ez valamiért sokkal tartósabb, mint a politika, mert ha van tehetséges fejedelem, van ország, ha nincs rátermett uralkodó, akkor csak irodalom van, tudott itt régebb a fejedelem is írni, nem csak a deák siralmas krónikát. Tehetséges államfő sajnos ritkán volt, egész pontosan kétszer, az egyiket elhívták lengyel királynak, el is ment. A másik uralkodott, amíg tudott, olvasott és hadakozott, még írni is tudott, azután jött a romlás megint. Amúgy Erdélynek többnyire csak romlása van, ezért sem lehet igaz, hogy romlásból született, kell itt legyen valami szubsztancia meg spiritusz, amit a mindenkori romlás nem érint. Nagy talány ez. Nem értette sem Jókai, sem pedig Móricz, csak hogy a legnagyobbakat említsem. A fölfordulást, a káoszt, a zűrzavart pontosan látták, van ennek sármja, de hogy mi az, ami nem a zűrzavar és a megháborodás, erről kevés jó könyv született. Lehet, hogy egynémely szakácskönyv többet tud a létezés értelméről, mint sok regény?

Mohács után már nem lehet újjáépíteni a korábbi Magyarországot, ezért nem érdemes a mongol invázióval összevetni a török világot. A tatárjárás egy epizód volt, bármennyire is tragikus. A török világ egy korszak, amely a középkort hosszabbította meg, és nem igazán épített semmit, a hódolt részt kikapcsolta a modernizációból, és az a fél ország volt, vagy a nagyobbik fele. Tudom én, hogy a török civilizáció sokkal több, mint amit a hódoltság kora nekünk mutat, az egy jól szervezett birodalom. Csak hát mire megyünk vele? Ráadásul a felszabadítás ugyanakkora pusztítással járt, ha nem nagyobbal. Nem lehet visszamenni oda, amikor még nem történt meg. Az újrakezdés radikálisan más lehet csak. A modernizációt majd a Habsburgok hozzák, tűzzel, vassal, katonával. A labancok. Szőlő, krumpli, dohány, kukorica. Ahol ezek megjelennek, ott véget ér a középkor, és magasabb lesz az adó. Lesz üveghuta, és elégetik a bükkerdőt hamulúgnak. Ahova majd elér a vasút, oda megérkezik az óra által mutatott idő – az absztrakció. A villanytól is azt vártuk, hogy vége lesz a középkornak…

Persze Mohácsnál erről még nem tudott senki semmit, talán azt sem, hogy Luther kifüggesztette a 95 pontot a wittenbergi vártemplom kapujára. Egy emberöltő múlva Erdélyben már három protestáns felekezet osztja a vallás szabadságát, a pápisták is kapnak belőle, bár alig vannak éppen. 1542-ben lesz a brassói Fekete templom a lutheránusoké, Mohács után 18 évvel. Csak a hegyvidéki törzsek nem térnek át, a csíki székelyek és a románok. Nincs Mohács nélkül erdélyi reformáció, hét püspök maradt a csatatéren, el nem tudom képzelni, mit csináltak ott. A reformáció nem jó, és nem rossz, megtörtént. Erdélyben azok a csoportok nem veszik fel az újított hiteket, akik az akkori közigazgatás peremén élnek, vagy azon kívül. A szentdomokosiak akkor sem hagyják el a katolikus hitet, amikor kiközösíti őket az egyház. Itt érni tetten a tovább élő középkort, ami talán minden kultúrában jelen van, csak nincs ilyen közel a felszínhez. Mi a felkavaró Erdélyben? Ez a hülyeséggel határos vallási egzaltáció, ami a 20. században is erős. A magyar társadalom a 19. század végére vallástalan lesz. Erdély nem teljesen. De ez nem valami felvilágosult, nyitott teológiai vallásosság, ennek a tordai országgyűléshez semmi köze, mert ez a reformáció előtti, sőt a Szent Tamás-i fordulat előtti vallásosság, ahogy a református templom vakolatán átüt az Árpád-kori freskó. Erre nincs antennája Jókainak, megdöbben tőle, de nem érti, Móricz Zsigmond nem is látja, mert ez érzelem és kollektív egzaltáció. Bretter sem érti, csak rácsodálkozik. Népi vallásosság, középkori teológia, zárt társadalom, valahol az ismert világ szélén, a hegyekben. És a székely szombatosok, ahogy azt Kemény Zsigmond megírta, és a bözödújfalusi zsidók, akiket Székely Csaba, és a kitelepítettek, ahogy Visky…

Mohács egyre messzebb van. Nem vagyok történész, be is akarom fejezni lassan ezt az elmélkedést. Ám egyszer, valahol Törökország mélyén egy ékszerész esdekelve hívott be a boltjába, és bár mondtam, hogy semmit nem tudok vásárolni, erősködött, nézzem meg. Egy dobozt tett elém, amelyben az angol felirat szerint a török szultánok gyűrűinek replikái voltak, kérlelt, próbáljam fel őket, ha akarom, mindet egyenként, vagy többet is egyszerre. Egy zihgir tetszett meg, egy íjászgyűrű, a felirat szerint I. Szulejmáné, de nagy volt, mint mindenik, vékonyak az ujjaim, jó is, hogy nem voltam ott Mohácsnál. Ma már nem hiszem, hogy azok mind történelmi gyűrűk replikái voltak, de nem is fontos, nem próbáltam beleélni magamat a szultáni létbe, és nem nyúltam ahhoz, amelyik a Jumurdzsáké volt, vagy lehetett volna, mert balszerencsét hoz.

Később egy defterben megtaláltam egy bizonyos Vida Gergő nevét, akinek volt 200 birkája, egy Péter és egy Demeter nevű fia, és abban a faluban élt, ahol az őseim, és ahol az első öt évemet én is töltöttem. 1567-ben készült az a török összeírás, 41 évvel Mohács után, ami akkor még közel volt.

‍