A teljesség pillanatai

Ia Genberg: Részletek. Petrikovics Edit fordítása. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.

„Vannak könyvek, amelyek még jóval azután is hajlamosak az ember emlékezetébe kapaszkodni, miután a részletek és a nevek feledésbe merültek.” Ilyesfajta könyv lett számomra Ia Genberg karcsú kisregénye, egyrészt érzékeny, személyes hangvételű írásmódja, másrészt elgondolkodtató témái okán. Az ember egy adott életkoron túl hajlamos az addigi életére való visszatekingetésre, így igencsak rezonálni tud a kötet elbeszélőjével, aki betegen lábadozva felüt egy könyvet, és annak dedikációja elindítja benne az emlékek és hozzájuk kapcsolódó elmélkedések láncolatát. A múltidézés-önvizsgálat során négy fejezetben négy, számára fontos, de mára elveszett kapcsolat/ember portréját rajzolja meg: szerelmek, barát, édesanya. Rajtuk keresztül az írói alteregó története rajzolódik ki egyre árnyaltabban, mindez egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amelyben a hasonló korú olvasó újfent ráismerhet saját tapasztalatokra is.

Számos kérdés, gondolat, érzés merül fel a szereplőkre való visszaemlékezés kapcsán, de talán az egyén és a többiek viszonya a legmarkánsabb. Mi rajzolja tele a tabula rasaként megszülető ént, sajátos firkáiból kialakítva az egyedi, sosemvolt és sosemlesz embert? Milyen hatások, élmények formálják identitásunkat? Kinek milyen szerepe van életünk során személyiségünk kialakításában, hogyan határoznak meg bennünket a kapcsolataink? Véletlenszerűen alakulnak-e találkozásaink, vagy pedig hordozunk magunkban olyan mintákat, amelyek akár tudat alatt is meghatározzák, milyen emberekkel kerülünk kapcsolatba, és mekkora befolyással tudnak lenni ránk? „Az én azoknak az embereknek a nyoma, akikhez hozzádörgölőzünk”, mondja a narrátor, vagyis minden fontos kapcsolódásból belénk épül valami, így másokhoz kötődő történeteinken keresztül magunkat is keressük, újraértelmezzük és megérthetjük.

Ezek a kérdések nemcsak az énformálódás és az emlékezés, hanem az élet természetére is rávilágítanak, melynek egyik furcsasága, hogy benne létezésünk kettős. Egyes aspektusait igazán jól csak a múlt perspektívájából látjuk, illetve ebből a távlatból nyernek értelmet a nagy egész részletei, s tudjuk felismerni a különböző csomópontokat és elágazásokat. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy az aktuális pillanatot kimetsszük belőle – még megcsináljuk, letudjuk ezt vagy amazt, aztán megyünk élni. Pedig amit részletnek tekintünk, az maga az egész is egyben, a pillanatokból áll össze a teljesség. Érdemes néha emlékeztetnünk magunkat: az élet most történik. És most. És most.

‍