A valóság iránti szenvedély hagyománya – Krasznahorkai László díszdoktorrá avatásáról

A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kezdeményezésére az intézmény Doctor Honoris Causa címmel tűntette ki Krasznahorkai Lászlót, Nemzetközi Man Booker-díjas és világszerte ismert szerzőt. A hivatalos díszdoktorrá avatásra május 26-án, délelőtt tizenegy órától került sor az egyetem főépületének Aula Magna termében, a szerzőről dr. Selyem Zsuzsa egyetemi docens mondott laudációt. Ugyanazon a napon, délután hat órától folytatódott az ünnepség, Krasznahorkai Lászlót Selyem Zsuzsa, valamint Asztalos Veronka-Örsike és Szabó Attila egyetemi hallgatók kérdezték.

A főépület dísztermébe érkező akadémikusokat diák- és hallgatói kórus kísérte, ezt követően dr. Soós Anna egyetemi docens köszöntötte az egybegyűlteket és kérte fel Selyem Zsuzsát a szerző méltatására. Beszédében Soós Anna felsorolta a Babeș–Bolyai Tudományegyetem korábbi kitűntetettjeit, valamint Krasznahorkai László és az egyetem között vont párhuzamot, jelezvén, hogy mind a szerző, mind az intézmény „egyszerre nagyon közép-európai és mégis egyetemes” – értékeiben, szemléletében, a jövőre tekintő tájékozódásában és kérdésfelvetéseiben.

Selyem Zsuzsa laudációjában az egyetem mottóját idézte: „traditio et excellentia”. Kiemelte, hogy Krasznahorkai László számára a tradíció sosem vernakuláris, ugyanis nem csak tudomásul veszi a műveiben tárgyalt pusztulás teljességét, hanem egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, molekuláris elemeire bontja, „addig részletezi, míg a pusztulásban meg nem jelenik a szépség és az ártatlanság”. Emellett kiemelte a szerző valóság iránti szenvedélyét, eredményes együttműködését a kortárs képzőművészekkel, illetve érzékenységét és figyelmét a nonhumán, természeti hagyomány felé. Ezt követően Dr. Ioan Chirilă, az egyetemi szenátus elnöke vette át a szót a díszdoktorrá avatás lebonyolításában, majd Krasznahorkai László megtartotta ünnepi – mégis személyes hangvételű előadását, amelyben eddigi olvasmányélményeinek fontosabb állomásait mutatta be. Az említett szerzők között nem csak olyan jól ismert kanonikus alakok tűntek fel, mint Borges, Dosztojevszkij, Faulkner, Kafka, Tolsztoj vagy a magyar irodalom nagyjai, hanem számos keleti-ázsiai klasszikus és kortárs, így a válogatás kitűnően szemléltette Krasznahorkai László internacionális, szerteágazó érdeklődését.

A formális ünnepség este hat órától egy kötetlenebb szerkezetű beszélgetéssel folyatódott, ennek résztvevői Selyem Zsuzsa mellett Asztalos Veronka-Örsike és Szabó Attila BBTE-bölcsészhallgatók voltak. Elsőként Asztalos Örsike kérdezte a szerzőt regényeinek apokaliptikus nézőpontjáról és arról, kihez tartozik ez a szemlélet: csupán a szereplőkhöz vagy részben a szerzőhöz is? Krasznahorkai László kifejtette, nem életrajzi ihletésűek a regényei, így szereplői sem pusztán alkotói szócsövek, az apokalipszist pedig a szó hétköznapi értelmén túl, inkább ítéletnek és sorsdöntőnek látja, mintsem irgalmatlan pusztításnak. Mindezen túl kifejtette buddhista nézeteit is, többek közt a szenvedés és elszenvedés közötti különbségtétel fontosságát, amely egyre sűrűbben foglalkoztatja. Selyem Zsuzsa a Krasznahorkai-regények távolságát ragadta meg, amelyből a történések igazabb minősége is megmutatkozik. Ennek kapcsán felmerült a Korin-emléktábla anekdotikus esete, amely jól példázza, miképp teremt valóságot maga a fikció (olyan mértékben, hogy vita kerekedjen abból, hogy a Háború és háború fiktív hősét, Korin Györgyöt miért nem engedték be a schaffhauseni múzeumba – a regényhősről pedig később emléktábla készüljön). Ezek mellett Krasznahorkai László az íróiság társadalmi szerepét és saját alkotói hitvallását is felvázolta, szerinte ugyanis „nem csak az a feladata egy művésznek, hogy szórakoztasson, hanem az, hogy teremtsen” – ennek értelmében nem is sieti el vagy egyszerűsíti le írásgyakorlatát.

A beszélgetés fő gondolatvázát a laudációban is felvetett nonhumán–állati nézőpont képezte: Asztalos Örsike az állat-áldozatokra illetve a jó szükségszerű meghasonulására, Selyem Zsuzsa ezek kifinomult ábrázolására tért ki. A Krasznahorkai-életműben ugyanis az állatok nem puszta alárendeltjei vagy antropomorfizált eszközei a humán értékrendnek. Ennek kapcsán a szerző elárulta, az állatok iránti érzékenysége egészen gyerekkoráig vezethető vissza, amikor Micur nevű macskája halálának szemtanúja volt (így nem véletlen az sem, hogy a Sátántangóban meggyilkolt feketemacska is ezt a nevet viseli). „Áldozat nélkül nincs élet”, nyilatkozta a szerző.

Szabó Attila a végtelen végességének fogalmáról, az életmű ciklikusságáról és a kultúrák közti szakadékról kérdezte a szerzőt (különösen az Aprómunka egy palotáért tükrében), valamint arról, mennyiben látja hozzáférhetőnek vagy elérhetőnek magát a szépséget. Krasznahorkai László a kérdés megválaszolásához újból a természetre hivatkozott: szépnek lát egy vízesést vagy akár egy tölgyfát (az utóbbit különös módon ugyanakkor félelmetesnek is), viszonyulását a távolságban és sebességben tudná meghatározni, például egy vízcsepp és maga a vízesés korrelációjában.

Az esemény utolsó szakaszában a közönség is kérdezhetett a szerzőtől, felmerültek a Sátántangó szövegtechnikai sajátosságai, a szerző viszonya a műfordítóihoz, illetve a gonosz ábrázolásának ellentmondásai az Állatvanbent kapcsán. Krasznahorkai László pár szóban válaszolt a közönség kérdéseire is, majd kezdetét vette a díszdoktori ünnepély kevésbé formális szakasza.