A Vásárhelyi Géza-értéktár (változásai)

„A túlzott életvágy tesz szomorúvá” – mondotta egyik művész a másiknak egy elképzelt élethelyzetben, Vásárhelyi Géza (1931–1988) nyugati színhelyű novellái egyikében. Ő maga orvos volt, költő, író, szívesen elemzett magatartástípusokat.

Például az „erdélyiesség” jegyében Balázs Ferenc, a fiatalon elhunyt unitárius lelkész, író vidékfejlesztő kísérletét vizsgálta Provincia és vidéke – illetőleg a kettősség ideológiája című írásában.¹ E pályaértelmezésben olvashatjuk az irodalmi központ, a város, pontosabban annak meg nem nevezett kulturális korifeusai felelőssége kérdésének felvetését (a világot járt, mészkői változásokat kezdeményező fiatalemberről drámai művet is írt a hetvenes évek elején):

„Balázs Ferenc olyannyira elfoglalta magát a mészkői ügyekkel, vajköpüléssel, tojásbegyűjtéssel, filmvetítéssel, előadásokkal, hogy a közeli nagyváros, Kolozsvár összehangoló lehetőségeit nem tudta kellőképpen felhasználni. Annál is inkább, hogy e nagymúltú kultúrközpont igen sok hangadója, nem ismerve fel munkájának általános érvényességét, helyi vackolódásnak tekintve többnyire az egészet, kezdeményezésével felhagyott.”

A fenti sorokat azért is érezhetjünk áthallásosnak, mert Vásárhelyi Géza kidei orvosként 1970-ben kísérletet tett népfőiskola, főleg szépirodalmi és művelődéstörténeti kérdéseket tárgyaló fórum létrehozására. A Jósika Miklós kör 1970. május 14-én alakult meg, és az első téma (a kor cenzúraviszonyaira való tekintettel nem meglepő módon) egy illegális kommunista versművészete volt. 1970. október 8-án aztán Vásárhelyi Géza és Szabó István verseit vitatták meg, a következő év tavaszán Vásárhelyi Géza Az abszurd dráma filozófiai indítékairól tartott előadást, aztán a Munkásélet szerkesztőivel szerveztek találkozót. 1972 márciusában a magyar vers ritmusformáiról értekezett, június 1-jén pedig Néhány motívum Kányádi Sándor költészetében címmel tanulmányvázlatot ismertetett…

Őt magát kortársai inkább költőnek tartották.

Az ellentétek közvetítésének mestere volt, verseit főként írótársainak ajánlotta – Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak, Farkas Árpádnak, Mózes Attilának, Panek Zoltánnak stb. Kritikai munkássága sem elhanyagolható, erdélyi kortársai frissen megjelent könyveit be is mutatta az Utunk, a Korunk, A Hét hasábjain; itt hadd említsem Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Király László, Lászlóffy Csaba, Nyárádi Szabó Zoltán, Palocsay Zsigmond, Bálint Tibor, Mózes Attila munkáit érzékenyen vizsgáló írásait. Többek ezek recenziónál. Hadd idézzek belőlük, hogy érezhető legyen az irodalom értékvoltára vonatkozó elképzelése.

Szinte mentegetőzik egyéni értelmezésmódja miatt, de nagyon is markáns saját nézőpontjai megnevezése terén, például amikor – A Hét című bukaresti lapban – Lászlóffy Aladár Papírrepülő című regényéről ír „(...)sem saját, sem átvett műelemző metanyelvvel nem rendelkezem, csak a magam nevében nyilváníthatok véleményt, s az ismertetésben a következőkre szeretnék kitérni: egyrészt a mű két, hozzám legközelebb álló »művészeti kellékéről«, a humánumról és a hangulatokról, s a kettő kölcsönhatásáról mint a mű alapvető vonulatáról és alkotói alapállást meghatározó voltáról fogok beszélni.”²

József Attiláról Nagyváradon, 1980 áprilisában tartott előadást, de már 1973-ban Kányádi Sándor Fától fáig című, a gyűjteményes kötetben megragadható költészetében a „Születtem, elvegyültem és kiváltam” József Attila-verssorra modellezhető pályaszerkezetet ismer fel: „Ez a csodálatos zuhanás, a feloldódás álomszerű révülete Kányádi költői pályája meghatározó rendező elve” – írja a Korunk könyvismertető rovatában az értelmezés egy pontján. Ő maga több kötete címében élt az álom kifejezéssel (Én ezt már úgyis álmodom, 1979; Álomtalanul már az örök éjszaka, 1983; Álom nem-emlékeimből, 1986).

Bálint Tibor Mennyei romok című, Tárcák, karcolatok, novellák alcímű, 1979-ben megjelent kötetét ajánlva, az (egyéni) akarat és a (többször társadalomnak nevezett) politikai hatalom viszonya kérdésében száll vitába a szerzővel, a kiszolgáltatottság és a hatalommal való cimborálás (a kollaborálás) közti különbséget hangsúlyozva:

„(…) mivel láthatólag az egyenlét korlátait próbálja döntögetni bennük az író, s jogos önvédelmünkben fel-felmordultunk, amikor (úgy véltük) olyan hibákat is ráruházna az egyénre, amelyekért az esetleg nem is felelős. Itt van mindjárt a kötetnyitó tárca, mely a félbemaradt életeket küldi a pokol tornácaira. Alapmondata ez: »No de létezik-e olyan társadalom, beleértve a legideálisabbat is, amely nem követeli meg a tehetséges egyéntől, hogy kiverekedje a maga méltó helyét az életben?« A szerző egyértelműen elveti egy ilyen társadalmi közeg létének gondolatát, s a megrokkant akaratot besorolja a hét főbűn mellé nyolcadiknak. Vajon valóban nem volna ilyen társadalom? A náci korszak, a személyi kultusz idejének ismeretében nem lennék ennyire eltökélt, és a megfáradt lelkűeket nem keverném el ilyen fölényesen az önfertőzők széles táborával.”³

Az értelmező fenti módszerét átvéve a művek alapvető vonulatát és alkotói alapállását keresve kezdtem el Vásárhelyi Géza író műveinek mostani újraolvasását. Szűk húsz esztendő irodalmi terméséét. A szocializmus ideológiáját hirdető Románia cenzúraviszonyait is figyelembe véve olvasom írásait, s a szerző öniróniára való erős hajlama mellett máris érzékelem szövegeiben az öncenzúra hatását. Félbehagyott vagy visszavont közlendőiben, versszerkezetei egyre töredékesebb voltában.

Verses hagyatéka terjedelmes, a kéziratban maradt részéből posztumusz kiadványok is készültek: Ki vár engem? Hátrahagyott versek (Budapest, 1991), Ne félj, az álom úgyis szertehordoz. Hátrahagyott versek (Mózes Attila válogatásában és szerkesztésében, Bukarest, 1993). De már korábbi verseskönyve, a Mózes Attila előszavával, Egyed Péter szerkesztésében, 1988-ben publikált A nincs-miért-madár sem tükrözi Vásárhelyi Géza kötetszerkesztői szándékát, egészsége addigra megroppant.

A Forrás sorozatban megjelent, Bajor Andor szerkesztette első kötetétől kezdve (Viaskodás az angyallal, 1969) eredeti képekben, többnyire szabadversekben sugallja a belső és a külső világ összefüggését, leginkább konfliktuális viszonyát. Erre az előszót jegyző Kántor Lajos is felfigyelt, de a téma megragadhatóságán túl a versek újszerűségét is elismeri: („Apollinaire, Eliot, a beat-irodalom jó iskola a költőnek és e kötet olvasójának”).

Mondhatnók – az érzékeny ember és környezete látleletét tekintve –, az orvos-író Tolnai Lajos, A sötét világ vagy a novellaszerző Petelei István utóda, sőt Móricz Fáklyalángja küzdelmeinek újraélője, költőként, hogy hazai tájakon maradjunk, legalább ennyire a nála jóval fiatalabb Veress Gerzson (1956–1998) rokona. Kívül a társadalmi berendezkedés reménytelen szűkössége, sőt apokaliptikus működésének érzékelése, belül az emberhez méltó világ keresése; a bírálat határozottságától a kilátástalan (főleg szellemi) társtalanság helyzetének tragikus hangú és önironikus versbeszédéig. Villon és Baudelaire, a fellázított és magukra hagyott Dózsa György-követők, a kurucok Adyja, a csalódott József Attila hangja is jelen van az elharapott mondatokban, Hieronymus Bosch képeinek világérzékelése az elhallgatásban. Minden, csak nem idilli ez a körpanoráma:

„E megmunkált s újra elhanyagolt / szempillák mögött bolygó túlvilágok / Ó micsoda csend” (Csend, 1969), de később is: „s a sötét tájban – világvárosok: / kiégett költők – micsoda vidék” (Csokonai korabeli tájban, 1976).

Az utóbbi versben az olvasói-költőtársi empátia az időkorlátokat tagadó, csaknem gyermeki sóvárgássá alakul a gyógyítói hivatás ez önkéntelennek tűnő mondatában: „miért nem lehettem én az orvosod”.

A vidéki orvosként munkatapasztalatait Alsóhomoródon (1962–1963), Nagysomkúton (1963–1967), Pusztaszentkirályon (1967–1968), végül Kövenden (1968–1988) megszerzett író esszénovellában és versben is foglalkozik a művész „condition humaine”-jével, ahol például Tinódi Lantos Sebestyén Kolozsvárra Hofgreff Györgyhöz és Heltai Gáspárhoz érkezik verses krónikája kinyomtatására (kötetnyitó novella), de Szenczi Molnár Albert hagyatékának elherdálását is meglátja az írástudó és virtuális olvasói közti egyre növekvő távolságban: „aki a népből egyszer kiájul / aszfaltba könyvbe irodalomba / bámulhat az üres Molnár Albert-nyomba” (Aki a népből).

Ez az 1976-ban Csiki László szerkesztésében megjelent A 998. éjszaka című verseskötet címe révén az Ezeregyéjszaka példázatosságára és az álomvilágok sorozatára is utal. Eredeti kapcsolatban áll novelláival, hiszen mindkét szövegcsoport egyes darabjai az általános és a magyar műveltségnek a szövegek olvasatát befolyásoló (vagy a cenzort megtévesztő?) anyagából indulnak ki. Hadd soroljunk a verskötetből néhány verscímet: Menekülő Dózsa seregéből; Csokonai korabeli tájban; József Attila pénztárcája; Arany János két jegyzőkönyv között.

Esszénovelláknak nevezi A tébolyult kalmár címmel 1982-ben közreadott prózáit (Dacia Könyvkiadó). Művelődés- és irodalomtörténeti fikciók, de bennük, akárcsak a jó színpadi művekben, mindent képes áthatni a jelenbeli érvényesség, hatásmechanizmusuk e (fiktív/aktuális) tudati villódzásra épül.

„Nem tudok lélekölőbb szellemi tevékenységet, mint az asztalfióknak írni, nincs gátlóbb erő annál, mint miközben írod a verssort, már tudod, hogy életedben sosem látod azt kinyomtatva. S az utókor is már valami kis iróniával szemléli lelki szemeiden át a megkínlódott, de akkor már régiesen döccenő kifejezést. Amibe, valamikor, egy kissé belehaltál” – írja Csokonai és Fazekas Mihály mester-tanítvány viszonyát, de még inkább a költő utolsó óráit elképzelve/elképzeltetve, mégis tagadhatatlanul vallomásosan (A lehetetlen napsugarak meg az izgatott gyerek). Akárcsak a Martinovics Ignác-korabelire színezett novellában: „A legsúlyosabb csapás a magyar értelmiséget éri: minden fontosabb gondolkodót elhallgattatnak, akire rábizonyul, hogy megfertőzte a demokratikus gondolkozás”; „nem fellebbezünk, nem akarunk ebben a hitvány és igazságtalanság uralkodása alatti országban élni!” (Agyrémek, vérpad, hinták, palinták, besúgók, színház).

A tamburás öregúr történet belső monológokkal és ismét más (ezúttal az idős Arany János) szájába adott véleménnyel él, és milyen finom az átsiklás az egyes szám harmadik személyből az egyes szám elsőbe: „Tán már sajnálja is magát? A rejtőzködés, a versbeli kétszínűsködés, az örök belső ellenőrzés, hogy ki ne adjam magam cenzornak s olvasónak. Ez mi, ha nem gyávaság? Miért kellett annyit közölni, évről évre írni a teljes meghasonlás, a kiábrándultság, az életuntság, az érzelmi nyomor idején, írni-írni verseket?” (A tamburás öregúr)

Ugyanígy ad művelődéstörténeti fogódzót, jelleget azoknak az értelmiségi álláspontoknak a művészi krédóját is feltáró novelláknak, amelyek sok dialógusukkal, sugalló környezetfestő ökonómiájukkal avatnak be a történelem, a művészi-írástudói felelősség, a szellemi értékek problematikájába az erdélyi kocsmában megpihenő Tinóditól a Bușiția zenetanárral beszélgető Bartók Béláig, aki ezt is mondja: „Nem Magyarországról, hanem a diktatúrák Európájából akarok kivándorolni”.

Hadd álljon itt – mint a személyi értéktár jelzője – fogalommá vált nevek és identitások nem teljes sora e rendkívül érdekes szituációkat megragadó vagy megteremtő novelláskötetből: Hofgreff György, Fazekas Mihály és Csokonai, Saint-Simon, a magyar jakobinusok, Madách, Flaubert, Arany János, Tolsztoj és Csehov, Móricz, Krúdy, Dosztojevszkij, Ady, Karinthy, Tóth Árpád, Apollinare, Balázs Ferenc, József Attila, Antoine de Saint-Exupéry, Szabó Dezső, Bartók Béla. „(…) aki olvas majd, ha figyelmesebb, észreveszi, hogy a száraz tények felett ott lebeg ennek a korszaknak a közhangulata, az egyéni és országos erkölcsiség” – mondta, látszólag egy nyomdásznak, látszólag egy valamikori költő ebben az alternatív tankönyvként sajnos akkor sem használt, újrakiadásra érdemes kötetben.

Mint ahogy újrakiadásra méltók a Vásárhelyi Géza-versek is, akárcsak a kritikai esszéírások, amelyekből tudomásom szerint eddig nem is készült önálló kiadvány.

A Wikipédia szócikkében mezőségi lakóhelyéről, körorvosi munkahelye központjáról ez olvasható: „Kövend: Híres személyek: (…) Itt szolgált Balázs Ferenc unitárius költő, itt szolgált Vásárhelyi Géza magyar költő.” Keserves „szolgálat” lehetett. De tűnődjünk inkább Vásárhelyi Géza saját (művésznovellába rejtett) szavain: „a költő sem tévesztette össze az önmaga megmentésére magából kiírt dühöket és hiányérzeteket az emelkedettség, az áhítat derűjével és az átkozódást a próféciával.”

A 2024. szeptember 20–22. között Korán lezárult és/vagy elfelejtett életművek címmel megszervezett XIV. Szárhegyi Írótáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

¹                  Utunk, 1981/44. 1., 4.

²                  Vásárhelyi Géza: A parabola utolsó mondata. A Hét, 1973. június 1.

³                  Vásárhelyi Géza: Mit rejteget tárcájában az író? Novellát, csattanósat? Korunk, 1980/11., 858.

‍