Ferencz S.Apor: Ismerős jelképek 5
No items found.

A veres kókis meséje (regényrészlet)

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Ferencz S.Apor: Ismerős jelképek 5

Estonia 2. Ott álltam a rádió előtt. Ahogy már annyiszor életem során, és most már azt is mondhatnám, hogy a rádióm előtt. Egy ideje már az enyém volt, megszereztem magamnak, nem adtam, egyszerűen elhoztam, ezt hoztam el, mást nagyon nem. Jó, ez nem igaz. Volt a falon fölötte egy festmény, Vidéki kúria, festette Gámentzy Zoltán 1984-ben. Nos, ezt is elhoztam. Meg azt a másik Gámentzyt, ami mellette volt, és ami vele szemben a másik falon. Meg becsomagoltam a hálószoba ajtaja mögött gyűjtött Népújság lapjaiba a korábban ugyanabban a szobában álló nagyszekrény lapüveges vitrinében tárolt vöröskristály pohárkészletet. Hogy ez utóbbit minek, jobb, ha nem kérdezi senki. De elhoztam. És most jut eszembe, hogy a hálószoba tévészekrényének vitrinében tárolt virágmintás porcelán étkészletet szintén elhoztam. Egy ilyenért, vagyis egy nagyon hasonlóért egy vagyont kérnek manapság az IKEA-ban. Persze, ez nem ugyanaz, csak hasonlít a mostanság árultra, és természetesen porcelánból van. Ami ugye, egyesek szerint, jó. Nos, azt is elhoztam. A Gámentzyket, a vöröskristály pohárkészletet, a porcelán étkészletet, sőt, a kotyogóst is. Az is kellett. Na, ezeket nem mind tudtam kiereszteni.

Ott álltam a rádió előtt. Jól tudtam, hogy az egyik fiókban jobb oldalon tárolta nagyapám a tiszta, hófehér papírlapokat. Ha éppen kellett valamire, kérvényt írni, lépcsőházi tájékoztatót, levelet, beadványt, bármit – volt. Kellett egy lap, írni akartam nagyapámnak pár sort, hogy elmentem Vármezőre, ne aggódjon, ott maradunk a barátnőmmel hétvégén, esetleg még a következő hétből is egy-két napot, de aztán jövünk. És hogy szóltam anyámnak, hívtam már telefonon, jeleztem neki, mi most lelépünk, másnap reggel indulunk a vicinálissal, hatkor indul a nagyállomásról, és valamikor tizenegy felé már Vármezőn is vagyunk. Nem túl gyakran írtam levelet nagyapámnak, életemben talán ötször-hatszor, így hát megmaradtak ezek a ritka alkalmak, és főként ez, mert amikor ott álltam a rádió előtt, elmélkedve a papírlapon, és hogy miként is kéne megfogalmazni azt a levelet arról, hogy most minden tiltása ellenére mi elmegyünk, és igen, akár tetszik, akár nem a nagyságos úrnak, Vármezőn mi együtt fogunk aludni, vagy, ahogy nagyapám mondta, hálni, szóval azért főként ez az eset nevezetes, mert ekkor még nem tudtam, legalábbis nem lehettem biztos benne, de másnap elvesztettem a szüzességem. Persze, most mondhatnám, azért emlékszem minderre és mindenre, mert akkora durranás volt, de voltaképpen jobb férfiasan belátni, nem. Nem volt durranás, sőt, utána a lány, inkább ne is nevesítsük, azon morfondírozott fennhangon egy ideig, vajon érdemes volt-e ezt megtenni, mivel úgy tűnik, nem igazán vagyok érett erre a dologra. Lehet, gondoltam akkor, közvetlenül a megszégyenülés után, mégis csak hallgatni kellett volna az öregre, aki a lakásban nem engedte, hogy egy szobában háljunk, mivel még nem vagyunk érettek a dologra. Így mondták, a dologra. Bizonyára, gondoltam akkor, közvetlenül azután, hogy kivittem az elhasznált óvszert a kukába, bizonyára nem vagyok érett még a dologra, és lehet, jobban kellett volna figyelni az öregre, tudja, mit beszél.

Ott álltam a rádió előtt. Ez már jóval később történt, még élt nagyanyám. Bejött a szobába, hálóingben, akkoriban már nem nagyon öltözött fel napközben, hálóingben néha átjött a középső szobába, beült a rádió bal oldalán lévő karosszékbe, az ablak mellé, és hosszan, nagyon hosszan nézett kifelé. Nézte a játszóteret, a kicsit távolabb lévő teniszpályát, a szőnyegporolót, a rossz helyre parkoló autókat, és hosszan, nagyon hosszan nem szólt egy szót sem. Van egy képünk. Mamának és nekem. Ő ült a karosszékben, én meg odaültem melléje a karfára. És az egyik barátnőm lefényképezett minket. Van valami elveszettség a szemében, valami fájdalomból nyiladozó boldogság. Nem tudom. Ott van a kép a polcon. Mindig ott van.

Ott álltam a rádió előtt. Ez valamely nyáron történt, pontosan nem tudnám megmondani, melyiken, viszont az érzés megvan, anyámékkal voltam otthon, és más rokonok is ott lehettek nagyapáméknál, mivel azért álltam a rádió előtt, mert néztem a földre letett pokrócot, az arra rátett lepedőt, és fontolgattam, miként is fogok ezen aludni aznap éjjel. Talán a karosszékbe is beleültem, abba, amelyikbe nagyanyám szokott, míg élt, és onnan fontolgattam, a pokróc melyik felére is tegyem a párnát, amit éjszakára kiutaltak számomra. Aztán persze egyszer eldöntöttem, vagy csak az ablak felé tettem a párnát, ez már kissé homályos, mindenesetre apám hamar lefeküdt, és még egy ideig beszélgettünk anyámmal, nagyapámmal a konyhában. Talán jobban kellett volna figyelnem ezeknél a beszélgetéseknél, ilyenkor kerültek sorra a rokonok, azok, akik voltak, és azok is, akik még éltek, de mindig untam, és soha nem bírtam megjegyezni a neveket. Akkor sem tudtam követni a családfa kanyargó gyökereit, úgyhogy lefeküdtem aludni. Egyetlen dolgot nem vettem számításba, és nem közvetlenül lefekvés előtt, hanem már jóval korábban eszembe kellett volna jusson az a kevéssé elhanyagolható tényező, hogy apám horkolt. De nem néha vagy ritkán, hanem állandóan. És a tapasztalat, ezt nem vettem figyelembe, azt mutatta, két út van: vagy előtte alszom el, vagy utána nem. És előtte elaludni csak úgy lehetett, ha legalább egy félórával lefekvése előtt már magára húzta a takarót az ember, összeszorította a szemét, és erősen próbált aludni. Mert abban a pillanatban, hogy apám letette a fejét a párnára, máris életbe lépett a második út: a nemalvás. Átfordultam a másik oldalamra, háttal a kinyitott kanapén horkoló apámnak, és néztem a rádiót. Sárgás vagy krémfehér billentyűi, amiket sosem tudtam, mire is kell használni, egy rém kivillanó fogaiként tündököltek az éjszakában, és ahogy a függöny mögül bevilágított a Victoriei park egyik lámpája, egészen olyannak tűnt az Estonia 2, mint egy egyszemű hatalmas szörnyeteg, aminek csak a feje lebeg a Gámentzy-­kép alatt a fal előtt. Szemeztünk egy ideig, miközben az ágyon apám rendületlenül horkolt, és nem egyenletesen, ami jobb esetben álomba tudja ringatni az ember fiát, nem, tá-tá-ti-ti-tááááá, tááááááááá, tááááááááááááááá, valami ilyesmi volt az ütem, amit mindig változtatott, mint angol kódjelzők a titkos rádiójeleket, hogy az istennek se tudják a németek megfejteni a jeladást. Hát én sem tudtam. Miután anyám is lefeküdt, kicsit mintha egyenletesebbé vált volna, kevesebb lett a táááááááááááá és több a ti, de aztán nem telt bele öt perc, olyan irtózatos erővel zendített rá ismét, hogy szinte felugrottam a földről egészen az ajtóig. Az anyám lefekvése után érkezett álmosság tovatűnt, éber voltam, mint azokon a hajnalokon, mikor alig vártam, hogy megvirradjon, és induljunk halászni. Indulni kellett, mert sejtettem, hogy ebből alvás nem lesz, úgyhogy szedtem a sátorfámat, felcuccoltam a pokrócot, lepedőt, párnát, és kimentem az előszobába. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, bemegyek nagyapám hálószobájába és leheveredek az asztal mellé, de mikor onnan is erőteljes horkolás hallatszott kifele, úgy döntöttem, hogy maradok a folyosón. Befészkeltem magam a bejárati ajtó előtt résbe, fejemre húztam a takarót és elaludtam. Valamikor az éjszaka közepén nagyapám vécére menet elhaladt mellettem, és kicsit meghökkenve csak annyit kérdezett, fiam, te itt alszol.
Én itt. Bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. Ekkor még nem ismertem anyádat, s most így utólag, a folyosó sokkal kényelmesebb volt, mint aztán később a konyhakő.

Ott álltam a rádió előtt. Néztem a rádió billentyűit, azok két oldalán a csatornakeresőket, nagy szemét, aztán a tetején lévő lemezjátszó fedelét, aztán újra a billentyűit, és megint a csatornakeresőket, a szemet, a fedelet, és megint a billentyűket, a keresőket, a szemet, a fedelet. Hogy rohadjon meg, de tényleg, gondoltam, mivel hiába bámultam erőnek erejével a rádiót, sehogy sem tudott az agyam másra koncentrálni, mint arra, amit az előbb láttam, de még nem fogtam fel. Amikor ezelőtt egy félévvel nagybátyám felhívta testvérét, az anyámat, és hosszan, még több pohár pálinka lehúzása után is üvöltözve ecsetelt egy hasonló esetet, hát, mit mondjak, hosszan fetrengtem a röhögéstől a kanapén, aztán a földön, aztán megint a kanapén, és közben apám is röhögött, folytak a könnyei, patakzottak, miközben próbálta elfojtani, mind a könnyeit, mind a röhögését, és folyamatosan fenyegetőzött, hogy maradjak már kussban, mert anyám megöl, ha leteszi a telefont. Merthogy nagybátyámat trauma érte, ahogy engem is, és hiába bámultam a rádió billentyűit, keresőit, szemét, a lemezjátszó fedelét, a mai napig úgy látom magam előtt a képet, mint Gámentzy házát az erdőben, úgy látom, élesen, tisztán, ahogy a szőke, közel ötvenes bejárónő feje ütemesen jár nagyapám ölében, aki közben bűbájos mosollyal simogatja. És nem vettek észre. Azt hittem, nagyapám délutáni sziesztáját tölti odabent, s gondoltam, én idióta, bemegyek csöndesen, és kihozom az aznapi Népúj­ságot, olvassam meg a híreket, hátha történt valami a nagyvilágban, de a valami nem ott történt, hanem itt, a közel nyolcvannyolc éves nagyapám hálószobájában. És most ott álltam a rádió előtt, néztem a billentyűket, a keresőket, a szemét, a lemezjátszó fedelét, és újra, és újra, és újra néztem, így, ebben a sorrendben, miközben halkan szuszogva azért imádkoztam, fejezzék már be, és csikorduljon meg végre az a rohadt ajtó.

Ott álltam a rádió előtt. Próbáltam összeszedni magam. Aznap érkeztem Kolozsvárról, előtte oda meg Pestről, ekkor már nemzetközi beszerzéseket is intéztem, s a kollégákkal utána meg hosszas italozás mindenféle helyeken, előbb a Bulgakovban, majd később az Insomniában, aztán a Krajcárban, végül egy adott pillanatban onnan is leléptem, mert találkoznom kellett egy gyerekkori ismerősömmel, akivel már száz éve nem láttuk egymást, legalábbis ezt mondtam a többieknek, akik már annyira nem tartóztattak, túl voltak több sörön, konyakon, vodkán, szóval még tizenegy felé beültünk oda a Mátyás-ház melletti sarki bárba, ami inkább bár volt, mint kocsma, Fetească Neagrăt ittunk, fejenként szinte két üveggel. Aznap jöttem rá, nem is olyan rossz ez a bor, aznap, vagyis valamikor tizenegy és hajnali négy között hittem azt sokadszor, hogy szerelmes vagyok, vagy legalábbis éreztem valami furcsát, bár ugye annyi bor után talán nem is kell annyira csodálkozni ezen. És mikor hajnali négy felé a Szamos valamelyik partján hazakísértem, s felidéztük, miként mentettem ki gyermekkorában egy másik folyóból, ott, a blokk aljában aztán kiderült, hogy azért nem fogok én ma oda felmenni, mivel odafönt alszik édesen a pasija, és ekkor a szállás felé vettem az irányt, hogy legalább tízig aludjak egyet, mert utána már indulni kellett, házigazdámnak dolgozni, nekem meg nagyapám felé.

Próbáltam összeszedni magam. Mert miután nagyapámnál még aludtam egyet, és megjártam magam a városban, hazaérkezvén nagyapám kidobott. És ez így most rém egyszerűnek tűnik, rendkívül tényszerűnek, viszont miután hazaértem a városból, az öreg nekem esett. Percekig hittem, meg sem történt, mélyről felöklendezett rémálom csak minden mondat, s hogy nem emelkedett égig a hang, nem vált hangossá, mint varjúcsapat őszi károgása a közelgő alkonyatban, hogy a kéz, mely a biciklinyerget tartotta hajdanán, nem emelkedett elviselhetetlen magasba, nem lendült fölém, lesújtani akarva, megszakítva a még megmaradt emlékek sorjázását, hogy nem kaptam fel tekintetem, hogy nem kezdtem üvölteni, mély acsargásként, területét védő hiénaként, felkészülve az elkövetkezendőkre, a beláthatatlan következő percre, másodpercre. Néhány másodpercig hittem, nagyapám nem fog megütni, hogy keze, tekintete játék csupán, az öregség csalódott és megkergült játéka, hogy akarata gyengeség, hogy tette nincs, csak valami félőrült szándék, mely nem tud formát találni, mely nem találja a felém vezető utat, nem találok vissza, vissza hozzá, és nem fogom megragadni a kezét, nem fogom megtartani, kíméletlenül, hogy nem fogok ráüvölteni, hogy nem tartom ki, nem tartom ki a kezét, mert nem tarthatom, mert nem tehetem, nem tehetem soha.

Próbáltam összeszedni magam, aztán a cuccaimat, visszapakoltam mindent a pár órával azelőtt kipakolt táskába, azt a vállamra vettem, benéztem nagyapámhoz a szobába, aki az ágy szélén ült félőn, rettegőn, tőlem félt és rettegett, mint megrémisztett kismacska reszket a sarokban, és hánynom kellett, undorodtam magamtól, undorodtam attól, hogy szinte, szinte megütöttem. És aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

Ott álltam a rádió előtt. Odaátról, a nagyapám hajdani hálószobájából behallatszott, amint a költöztetők jól irányzott rúgásokkal törik apró darabokra a vitrines nagyszekrényt, mivel a szobaajtón ki nem fért, és a teraszajtón is csak akkor, ha darabokban viszik, azaz vinni már nem nagyon kellett, csak a balkonra, onnan meg lehajítani a teherautóra, ami beállt pont a balkon alá, könnyebb legyen a pakolás. Nagyapám szerint egy vagyont értek a diófa bútorok, és bizonyára így is volt, csak éppen senkinek nem kellett, senki sem akart vagyont adni értük, sőt, még nekem kellett fizetni, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek elvinni. A rádió előtt álltam, és fontolgattam, ezt is le kellene hajítani a teherautó platójára, megszabadulni az egyszemű éjszakai szörnytől, egyetlen mozdulat, s már apró darabokban hevert volna odalent. Nagyapám szekrényét, ágyát, ágyneműtartóját, és minden egyebet könnyedén hajigáltak lefelé a trógerek, siettek, és mivel nem kellett cipekedni, gyorsan ment a munka, még élvezték is, mikor kiderült, a nagy diófa szekrényt nem lehet csak úgy szétrúgni, ahhoz eszköz kell, és lett eszköz, egy hatalmas fejszével estek neki, mire megadta magát az ajtó, aztán lejött a teteje is, szétesett, nagyobb darabokban hevert a hálószoba padlóján a szekrény, az ágy, az ágyneműtartó, felszámoltunk egy életet. A rádiót megtartom, döntöttem el a szekrénydarabokat nézegetve, majd nagy izzadságcseppeket hullajtva levittem, és betuszkoltam az autó hátsó ülésére. És természetesen a hozzá tartozó szekrényről sem feledkeztem meg, elvégre kell valami, ahol a hófehér papírlapokat tartom majd egyszer, egyszer, ha lesz hová vinnem a szekrényt és a rádiót.

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb