Ady-kép

^{A felvétel az 1800-as évek legvégén, Zilahon készült Petrovich Elek Kossuth tér 13. szám alatti műtermében. A fiatal Ady Endre látható rajta zilahi osztálytársa, Goldstein Miklós társaságában. Ady kiskarimájú kerekkalapot, társa szalmakalapot visel. A költő csípőre tett kézzel áll és Goldstein cigarettájáról gyújtja meg a sajátját.}

Góg és Magóg fia vagyok én, mondta apám, és felnézett, miközben belekortyolt sörébe, lássa, figyelek-e rendesen. Nem emlékszem az első alkalom pontos idejére, mikor is történt először a szavalás, de azt biztosan tudom, egy pohár sör és egy kupica pálinka kíséretében zajlott, bármikor is történt. Mert az első alkalmat sok más követte, általában valamely vendégjárás után került rá sor, későn, éjfél felé, mikor már mindenki hazament, anyám lefeküdt, és már csak mi maradtunk a konyhában. Valami mélyen eltemetett történet volt ez, amit nem akárki hallhatott, és nem lehetett csak úgy előadni. És mindig Góggal és Magóggal kezdődött, lassan, komótosan indult, mély levegővételekkel és hosszú kortyokkal a sörből, pálinkából, majd valahogy Verecke híres útján betértünk a Kárpát-medencébe, és természetesen a konyhába. És mielőtt még azt hinnéd, irodalomóra következett, ki kell ábrándítsalak, nem, nem az jött, ott és akkor úgy gondoltam, sokkal rosszabb következett minden alkalommal: családtörténet. Mert minden családnak van legendája, messze az ősök homályos és átláthatatlan múltjába visszanyúló történet, amit senki sem ismer, csupán a családi legendáriumot továbbadó bárd, aki újra és újra nekifut sörök és pálinkák után, hogy egységbe és időrendbe szedje mindazt, ami az elmúlt száz-kétszáz esztendőben történt. Csak nyugi, talán kétszáz éppen nincs, és vannak lyukak, vakfoltok a mesében, így nem kell végigolvasnod kétszáz év történetét.

Góg és Magóg fia vagyok én, kezdett bele ismételten apám sokadik alkalommal, és ilyenkor mindig felnézett, figyelek-e rendesen, és muszáj volt figyelni, különben hirtelen abbahagyta a szavalást, és akkor nem a családtörténet következett, nem, egy kiadós lebaszás, hogy még arra sem vagy képes, hogy meghallgasd, amit mondok, egyáltalán nem figyelsz, így minek jártatom a szám. Szóval figyeltem, legalábbis a második vagy harmadik alkalom után, sőt, még néha vissza is kérdeztem egy-egy ismeretlen névnél, jól értettem-e, hogy tényleg Nanóka vagy Pista bácsi, vagy Baba néni tette-e, vitte-e, csinálta-e a dolgokat. Így volt érdemes visszakérdezni, különben más jellegű kérdésnél, például hogy ki az a Baba néni, azonnali leállás és irtózatos lebaszás következett, minek mesélek én neked, fiam, ha még arra sem vagy képes, hogy megjegyezd, Baba néni a nagyapád harmadik testvérének, Bélának a második felesége, vagy valahogy így, de ezt már csak én teszem hozzá. Mert azt nem árt tudnotok, legalább ennyit, hogy a Revekyek népes egy família, sokat házasodtak, sokat szaporodtak, és mindenfelé van egy-egy félkézről származó gyerek, vagy kettő, vagy egy asszony, vagy néni, aki valamikor valakinek felesége, élettársa, nője, szeretője vagy valami ilyesmije volt. Legalábbis nekem így tűnik. A mi Gógjaink és Magógjaink Kalotaszeg környékén bukkantak fel legelőször, a Revekyek népes családjának Kalotaszentkirály volt a szálláshelye, hogy aztán némelyek, például hatodik Reveky Farkas a Felszeg, de az egész vidék központjának számító Szentkirályról áttegye székhelyét Sztánára, az Alszeg északi szélére és egyúttal a hepehupás vén Szilágyba. Merthogy, mondta volt apám mindig, hatodik Reveky Farkas református tiszteletes volt Sztánán, és ha valaki nagyon keresi, a mai napig megtalálja sírját a sztánai templomkertben. Itt már azért javában ásítottam volna egyet vagy kettőt, mint a rómaiak gyepálásában megfáradt gall vitézek, mikor Hangjanix, a gall bárd a következő nótára gyújt, és lám, milyen szerencsések is voltak a gallok, hogy megunván a történetet és a bárd visító hangját, minden következmény nélkül betömték a száját és bezárták a fa koronájában megbúvó kunyhójába.

Mert Góg és Magóg ugyan az eredetlegenda látszólagos hősei, de mondanom sem kell nektek, mindez csupán a látszat volt, apám utánajárt a dolgoknak, alaposan, feltúrta a kolozsvári és budapesti levéltárakat, mígnem rá nem bukkant Reveky Géza bácsi hagyatékára, a számtalan dobozban lapuló levelezésekre, kéziratokra, prédikációszövegekre, jegyzékekre, vázlatokra, dedikált könyvekre, és nem utolsósorban fényképekre, mindenre, ami bizonyítékul szolgált az Ady-rokonságra, lényegében arra a 19. század végi házasságra, ami megpecsételte így visszamenőleg a Revekyek sorsát, mivel sokan úgy gondolták, hogy méltóvá kell válni a kaput döngető hőshöz, és hát ez azt is jelentette, hogy valamilyen úton és módon művelni kell a kultúrát, irodalmat, legalábbis minimális keretek között. Mindenesetre Reveky Géza bácsi hagyatéka ott lapult a levéltárban, és apám dacolva az olvasóterem élesszeműnek aligha nevezhető felügyelőivel, meglovasított egy Ady-képet. (Jól figyelj, a ló még fontos lesz!) És így Farkas fia Farkas de genere Reveky, lapos bőrtáskájában, mint a kitelepülés alkalmával a határon oly sok minden mást, kicsempészett a levéltárból egy barna fakeretbe foglalt, leüvegezett Ady-képet. A zilahi Petrovich Elek műtermében készült fotográfia a fiatal, még lelkes, reménykedő és persze vakmerő Ady Endrét ábrázolja, mellette Goldstein Miklós, osztálytársa, és Ady derűsen, a világ terheit még nem magára véve, szinte felhőtlenül éppen rágyújt egy cigarettára. Petrovich fotográfiája mellé sikerült elhoznia még egy megfakult fekete-fehér képet Reveky Géza bácsiról, palástban, amint éppen kilép a marosszentimrei templom kapuján a gyülekezet tizenegyedik, szinte teljesen elárvult tagjaként, és kissé bátortalanul mosolyog rá az ismeretlen fényképészre.

Mert Góg és Magóg, mint látod, csupán az eredetlegenda látszólagos hősei, mögöttük ott van az ifjú szíveket felgyújtó, felhőtlen Ady, aztán a kilátástalan szolgálatba a húszas évek elejére már kissé belefáradt Géza bácsi, és mindig a könyvespolcon kitüntetett helyre kerülő Ady-kép keretének alsó részébe állított Farkas fia Géza de genere Reveky mellé odakerült aztán Reveky Elisabetha és Valter Margit, nagyanyáim, mert róluk volt képem, és a többeikről nem igazán kerestem, vagy ki tudja, nem is igazán akartam. Nics nu máj stiú, szoktam volt mondani Ágnesnek, és tényleg nem tudtam, miért kerültek oda, miért pont ők kerültek oda, a véletlen hozta így, mindenesetre ott vannak, odatettem őket, és soha többé nem mozdítottam el őket onnan. A piaci kofa és a varrónő fényképei kitakarják Reveky Géza bácsit, sőt részben Adyt és Gold­steint is, ez utóbbiaknak felhőtlen mosolya csak lebeg fölöttük folyamatosan. Mintha örülnének az összeállításnak, a róluk egész életükben mit sem tudó Elisabethának és Margitnak. Bár gyanítom, ők mindig is örültek a női társaságnak, gyaníthatóan a fiatalabbaknak, tehát mindegy is, nem számít már a véleményük.

Góg és Magóg fia vagyok én, kezdett bele sokadszorra apám, és csak sorolta a neveket, a helyeket, városokat és falvakat, címeket és szerzőket, csak a Jóisten tudja megmondani, hogyan bírta mindezt megjegyezni, mintha lett volna egy plusz beépített merevlemeze, amin csak és kizárólag az ilyen információkat tárolta, amiket valamikor valaki elmondott vagy felmondott vagy megemlített, mint a druidák ősi erdejében élt Archeopterix, aki szinte mást sem tett, mint emlékezetébe véste a csetlő-botló Obelix és a furfangos Asterix kalandjait. Mondanom sem kell, a felét sem jegyeztem meg a történeteknek, bácsiknak és néniknek, mindazoknak, akik a hosszú, hömpölygő évek alatt bővítették a Reveky család legendáriumát, viszont ha már próbálom számbavenni azokat, akik számítottak valaha, nem szabad megfeledkezni apám apjáról, Farkasról, aki korán, alig ötvenévesen hunyt el a vécén, szívinfarktusban. Ez, mármint a konkrét anamnézis nem annyira számít, talán csak annyiban, hogy mi, Revekyek, hajlamosak vagyunk az infarktusra, a rákra, a cukorbajra, szóval ennyiben talán mégis érdemes számontartani, hogy miben is hunyt el az öreg Reveky, akivel – ahogy te – én sem találkoztam soha, jóval születésem előtt felvitték a vásárhelyi református temető egyik középső szektorába, lentről, a kúttól induló ösvények közül a középsőt kell választani, aztán az első elágazásnál balra fordulni, és a három nagy fenyőfa után következő tölgy előtt találjátok a családi sírhelyet, ott van Baba néni, Béla bácsi és Farkas fia Farkas de genere Reveky eltemetve.

Mert mindketten egy Reveky Farkas unokái vagyunk, te is meg én is, jobb, ha tudod, vagy hát, azt majd eldöntöd, hogy jó-e ez vagy éppen kevésbé hasznos tudás. És az én nagyapám, aki ott nyugszik Baba néni és Béla bácsi alatt, nos, ő még nem ismerte az Ady-képet, nagyapád akkor még suhanc gyermek volt, sokkal később lovasította meg a fotográfiát, akkor még ő sem volt birtokában ennek a tudásnak. Viszont nagyapám és nagyapád, velünk ellentétben, ismerte Farkas fia Géza de genere Revekyt, aki az ötvenes évek vége felé, mintegy feltérképezendő a famíliát, többször is járt Vásárhelyt, és ott aludt nagyapámnál és nagyapádnál. Fura kis ember lehetett ez a Géza, én mondom, mindig feketében járt, mint minden jóravaló református lelkész, hosszú szakálla mellét verdeste (bár egy képen simára borotvált ábrázattal is láttam), és ő volt, legalábbis a legendárium szerint a Revekyek Archeopterixe. Ismert mindenkit, járt mindenhol, és csak ontotta magából a történeteket, legalábbis nagyapád elbeszélése szerint, még nagyapámat is elkísérte Szovátára sófürdőt venni, meg nagyanyám állítása szerint kurvákat, mert amikor a vásárhelyi irodalmi lap teljhatalmú főszerkesztőjének felesége, nagyanyám testvére utánuk buszozott a Medve-tóhoz, akkor, mint az utólagos elbeszélésekből kiderült, nem a tóban vagy annak partján találta meg az úriembereket, hanem a villasor egyik félreeső, kissé már lepusztult, világoskék színben málladozó villájában, ahová természetszerűleg nem lépett be, hanem az utca és hát Szováta teljes lakosságának legnagyobb örömére a pinák elengedésére szólította fel az irodalmárokat. Már bocsánat, nem én mondom ezt, nagyanyám, azaz Elisabetha mesélte így, hogy testvére terelte vissza kérlelhetetlenül villájukba az elkódorgott férfiembereket. Nu cijé rúsiné, kérdezte fejhangon üvöltve nagyanyám testvére a férjét, miközben a három meglett ember félrecsúszott nyakkendővel és lehajtott fejjel vonult végig a családos turisták és a városi kuplerájokat jól ismerő helyiek között a villa felé. Jaj volt szerencsétleneknek, tette hozzá apám a történethez, mert eszeveszettül üvöltöző feleséget még láttak a helyiek, de a románul kiabáló fehérnép ritkaságszámba ment Szováta utcáin az ötvenes években.

Góg és Magóg fia vagyok én, kezdett bele sokadszorra apám, és mikor odáig jutott, hogy szabad-e sírni a Kárpátok alatt, menetrendszerűen benedvesedett a szeme, elhomályosult a látása, és akkor valahogy nem Géza bácsi vagy Farkas nagyapám történetei bukkantak fel ismételten a múlt jótékony ködéből, fájó pontként sokkal inkább valami nagy-nagy magányosság tükröződött könnyekkel teli szemében, valami kimondatlan elkeseredés, amit se megérteni, se elfogadni nem lehetett. Egy újabb kupica pálinka, egy újabb doboz sör után aztán az elkeseredés megkeseredésbe csapott át, nem folytatódott a szavalás, Verecke sziklákkal övezett híres útjából pillanatok alatt alföldi táj lett, és immár Borş és Ártánd között vesztegeltünk félúton, valahol ott, ahol már megszűnt a román, és csak messzi tábla jelzi a magyar felségrészeket. És ilyenkor tisztára Hangjanixként ült mellettem apám, gúzsba kötött kézzel és lábbal, kipeckelt szájjal, egyetlen szó, egyetlen mukkanás sem hagyta el többé ajkát, mintha őt is némaságra ítélték volna üvegrepesztő hangja miatt.

Góg és Magóg fia vagyok én, szólalt meg Ady, szólalt meg apám, és ott, az üveg mögött, a hajdani könyvespolcra kiállított képen látható fiatal Ady, apám recsegő, megkeseredett hangján egyre csak verset szaval, csak odapillantottam, és máris hallottam recsegve, krákogva mondani a verseket, mély hangsúlyokkal, nagy szünetekkel, folyamatosan, rendületlenül. És hallottam Géza bácsit, Farkas nagyapámat, Farkas dédnagyapámat, Farkas üknagyapámat, mert Farkas fia Farkas de genere Reveky vagyok én. Bolondság ez az egész és a fele sem igaz, szokta volt mondani anyám, mikor apám nem hallotta, bár tudjuk, ez nem az ő bandája, nem az ő pereputtya, ahogy apám mondta minden egyes alkalommal, mikor elcsípett egy-egy szót mindabból, amit anyám alkalomadtán halkan, csöndesen hozzáfűzött a mesékhez. Nagyapád tanár volt, magyart tanított, és félelmetes híre az iskola falain kívülre is elért, és akit tanított, az élete végéig emlegette híres feleltetéseit, a memoriterek felmondását, amiket a könnyebbség végett nem egyben kellett felmondani a diákoknak, hanem csoportosan, belekezdve és folytatva a társak által mondott verssorokat, Góg és Magóg fia vagyok én, most te, hiába döngetek kaput, falat, most te, s mégis megkérdem tőletek, most te, szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Ha a Kárpátok alatt nem is, de nagyapád magyaróráin szabad volt sírni, vagyis inkább elkerülhetetlen, verssorokba, strófákba belezavarodott diákok hüppögtek át órákat, majd kegyetlenül szidva Reveky tanár urat szívták a cigarettájukat az iskola hátsó udvarán vagy a vécében. Egy-egy iskolából kikerülő pletyka szerint fehér köpenyben állt az osztály előtt, kezeit csípőre tette, hogy a hónaljban kivágott köpeny szellőzni tudjon, és diktált, kegyetlenül, megállás nélkül diktált egész órán keresztül, hogy aztán egy hét múlva, a kolosszálisnak nevezett feleltetésen szó szerint visszakérje minden egyes szavát, mondatát, kifejezését a rettegő tekintetű diákoktól.

Farkas fia Farkas de genere Reveky vagyok én, így hangzott a mondat, szó szerint idézem minden egyes alkalommal, nem merek téveszteni, ahogy sohasem mertem, láthatod te is, bizony, azért írom mindezt, hogy lásd te is, legalább lásd, és nem tértem el soha a formulától, mert a formula megtart, legalábbis keretet ad akkor is, mikor már feltehetőleg nincs semmilyen keret, ami megtartana. Csak az Ady-kép keményfa képkerete, ha sokáig nézed, még a végén meghallod nagyapád pálinkától és cigarettától recsegő hangját, amint egy konyhai hokedlin gubbasztva, mélyen magába roskadva mondja a memoritereket, meg nem állva, el nem tévesztve, szinte egészen átszellemülten pattogtatva a verssorokat, Gógot és Magógot, és aztán sorban a többit.

‍