Ahol még elkél a javítás

Nagy Koppány Zsolt: Irritatio Dei. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2025.

Műnemek között váltani nemcsak a forma miatt izgalmas kihívás, hanem mert egy új nyelvet is meg kell tanulni hozzá. Új nyelvtant mindenféle igeragozási és képzési módokkal, szókincset, amiben legalább a nemzetközi szavak ismerősek. Az első megszólalás mindig akadozik, vegyülnek bele az anyanyelv intonációjából, kifejezésekből, furcsán szólnak a begyakorolt hangok.

Nagy Koppány Zsolt Irritatio Dei című verseskötete egy vérbeli prózaíró nyelvgyakorló munkafüzete. Mindegyik versnek erőteljes epikus magja van, olyan narratív íve, amit csak a tördelés miatt nem nevezhetünk prózának. De a szerző sem oly elvetemült, hogy ne figyelmeztetné előre a kedves olvasót a mindenféle kategorizációk szabatosságára: a borítón egybeverselt rostákként (és likakként) meghatározott szövegek valóban olyan csuklógyakorlatok, melyeket nem kell és nem is szabad komolyan venni. Ez a könnyedség azonban nem értékítélet, sokkal inkább a versek (vagy rosták, vagy likak, szerintem leginkább kukucskapoémák, de mindenképpen olyan felületek, amelyeken keresztül be lehet lesni, szemérmetlenül kukkolni – s mindezzel együtt felmutatni) lényegi eleme. A kötet tanulsága szerint a mindennapiság lírája ott van a telefonhívásokban, a kékszeszen keresztül megragadható szülőhazában, a perspektívák pluralitásában, a kocsmároslány megfigyeléseiben vagy a hajléktalan párbeszédnek álcázott monológjában. A három ciklusba rendezett, sokszor véletlenszerűen, már-már az esetlegesség határát súrolóan egymás mellé helyezett alkotások egyik központi témája az öregedés, annak minden fiziológiai és mentális velejárójával: amikor a testhez nem a szép esztétikai minősége vagy az erotika köthető, sokkal inkább a naturalista ábrázolás groteszkbe hajló jellege, illetve az ebből a tapasztalatból fakadó gondolkodásmód-beli váltás, amit akár napfogyatkozás-effektusnak is hívhatnánk. Mert a pillanatnyiság a megismételhetetlenség színeibe csomagol be minden eseményt, mégis jogosan tevődik fel a kérdés: vajon hány, valóban vissza nem térő pillanat van az ember életében? Hiszen alaphangoltságok, szituációk a versek erőteljes, jól körülhatárolható szólamaiban újra és újra feltűnnek, ilyen például a perifériára szorultak beszédpozíciója vagy a hozzájuk való viszonyulás költői attitűdjének a megkérdőjelezése. A versek megszólalója csúcsra járatja a nyelvi játékok és a képek egymásra halmozását, s ha súrolják is a giccs határát, végül nem lépik át, ugyanis az az irónia és cinizmus, amivel a lírai én önmagát is hajlamos leleplezni, inkább a mindenféle fércelést, hibát és foltot mutatja meg a világban: helyeket, ahol még elkél a javítás.

‍