Antihorger

Extra literaturam non est vita, si est vita, non est ita.

A magyar és a magyarral szomszédos irodalmak történetének nagy kutatója, a Herder-díj kitüntetettje, a diákok rettegve imádott Fried Papája idén töltötte 80. életévét.

Oldalakon át lehetne sorolni jelesebbnél jelesebb műveit. Újraértelmezte Petőfit, Jókait, Márait, ám Kundera sem maradt ki, nemkülönben a Monarchia irodalmainak többrendbéli összefüggései.

Ám másról is szól Fried Papa életútja: a tanítványokról. Diákok ezrei hallgathatták és hallgathatják virtuóz előadásait, melyekben elképesztő kultúrcsemegéket tálal, a súlyos mondandót a rá jellemző ironikus, szofisztikált humorral egyensúlyozván. Élete gyakorlatilag két helyszínen zajlott és zajlik továbbra is: a könyvtárban és az egyetemen; a tanulásért és a tanításért magánéletét is föláldozta, amit minden bizonnyal sosem bánt meg, mert így rengeteg fogadott gyermeke van, aki őt Papának nevezi. „Tudja, Jánoska, én az olyan szamárságokkal, mint a szerelem, már régesrég fölhagytam. Nem volt időm olvasni” – mondta egyszer. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy még most is alig-alig őszül és valahányszor találkozom vele, örömmel konstatálom, hogy mit sem változott az elmúlt tizennyolc évben, amióta ismerem.

No meg elolvasott a jó ég tudja, hány tízezer könyvet az általa ismert legalább tizenöt nyelven, és diákjaival ellentétben meg is jegyezte azokat. Extra literaturam non est vita, si est vita, non est ita – Az irodalmon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen élet – ez Fried professzor úr jelmondata, és ennek égisze alatt irigylésre méltó, színes élete van. Ebben a világban könyvtárak és tantermek vannak, poéták, írók, kritikusok és tudósok, lusta diákok, akik a pokolra kerülnek, szorgos és okos diákok, akik esélyt kapnak a mennyei bölcsészéletre, doktorandusok, akik megvédik disszertációjukat és a magyar irodalmi élet legnagyobb elismerésében részesülhetnek, azaz pertut koccinthatnak irányítójukkal – valamint doktorandusok, akik nem írták meg disszertációjukat…

Ez utóbbiak akár az asztal alá is bebújnak, ha föltűnik irányítójuk szigorú alakja, de ők sem lehetnek mindig résen, és időnként megszólal a hátuk mögött a jól ismert hang, ez esetben vitriolos intonációval: „Mondja, kedves X., hogy áll a disszertációval?” Ilyenkor a delikvens megfordul, összemegy, mint a Tuli frakkja, és egy senkinek érzi magát, egy törpének, akinek nincs keresnivalója a literatúra országában. Az érintettek jobban rettegnek ettől a jelenettől, mint a házasságtörés fölfedezését követő jelenettől.

Aki azt hinné, hogy a professzor úr konzervatív, mélységesen téved. Szakterülete mellett Fried István a fiatal magyar irodalom leglelkesebb rajongója, mindené, ami új, virgonc, merész. Mondhatni, valóságos irodalmi titkosszolgálata van, és ügynökei nyomban jelentik, ha tehetség üti föl fejét valahol a Kárpát-medencében. És aki bizonyít, komoly kritikával, tanulmánnyal dédelgettetik, doktorálni hívattatik. Különösen szerencsések voltunk mi, erdélyiek, akikről könyvet is írt. És hát, karinthysan fogalmazva: beléje járt egyetemre a fél Előretolt Helyőrség. Márpedig a Helyőrség nem volt egy angyalka-gyülekezet, hanem a legbotrányosabb ördöggarnizonja az utóbbi évtizedek magyar irodalmának. Mi sem bizonyítja Fried Papa nyitottságát, hogy szárnyai alá vette ezt a pattogó bandát – ezért is szoktuk Antihorger Antalnak is nevezni, mint aki többszörösen helyrehozta a Szegedi Univerzitás ilyen szempontból megtépázott renoméját.

Drága Fried Papa, szeretettel köszöntik Önt erdélyi tanítványai, és köszönünk mindent, amit értünk tett. Bocsánatáért esedezünk, amiért nem a megfelelő szaporasággal írunk és időnként megvárakoztatjuk. De ami késik, nem múlik. A disszertációkat is meg fogjuk írni, és a századik születésnapjáig annyi könyvet publikálunk, hogy száztíz éves koráig lesz mit olvasnia és elemeznie. Míg olvas és tanulmányokat ír, újabb műveket fabrikálunk és aztán majd egyszerre megyünk nyugdíjba.