Aratás a sötétben (versek)

Aratás a sötétben

‍

csak a hüvelykujjam él

kattog

mint szú a régi gerendában

egy kis üvegdarab az egész világ

kéken világítja meg az arcomat

nyitott sírhely

csak a pörgést látom

mintha a kút lánca szaladna el

mikor a vödör a mélybe vész

szalad a piros szalad a sárga

gurul a gyümölcs

nincs szaga

hideg

vakít

három egyforma arc a sötétből

három egyforma puffanás a sárban

ha egyszer megállna

talán a ház is kiegyenesedne

és a tetőről nem hullna a cserép

de nem áll meg

újrapörgetem az utolsó malacom

az utolsó zsák búzám

mindet bedobom a résbe

ami ott tátong a tenyerem közepén

kint a kutya vonyít a láncon

a falon a penész lassan rajzolja ki

a következő sort

veszítettél

újra

mire felkel a nap a dűlők felett

a kezem megrándul néha

mintha még mindig szedném a gyümölcsöt

Beton-melasz

‍

A dűlőút mentén a távvezetékek

feszülő idegszálak

megroppannak az ég alatt

egy elfelejtett siló váza áll üresen

a gyárudvaron rozsda

a föld lassú vörös hódítása

lekapartam a tartály faláról

ragacsos fekete cukor

Kosava nem fúj

gyalul

Lehántja a vakolatot

a mészmarta házakról

és a szemünkbe hordja

a fekete ugar eszik

traktorgumit elvándorolt unokák nevét

amik úgy száradnak el augusztusra

mint a kukorica szára

maradok

a tartály mélyén építek várat

cukorból és betonvasból

feketeföld

‍

sűrű itt a sár

lehúz

megfogja a bokám

nem ereszti

a száj csak egy rés

ahol kiszökik az erő

inkább ásót fogok

a kert végén a dűlő

már várja az estét

letérdelek

a földnek szaga van

olyan mint apám ingje

aratás után

kiásom a helyet

belesúgom: fáj

belesúgom: félek

aztán visszahúzom rá

a húsos göröngyöt

eltaposom

hadd aludjon ott lenn

a férgek majd szétviszik

beleeszik a búzába

a házak fala befelé dől

de a földem alatt

már egy egész erdőnyi szó feszül

várom hogy megrepedjen a kéreg

és a sár végre

kimondja helyettem

amit a torkom már nem bír el

csak a várakozás marad

meg a sár a körmöm alatt

azt nem mosom ki soha

‍