Az alapító eseményektől a „trianoni Hamlet”-ig – beszélgetés Térey Jánossal

– Nemrég szereztem meg Peer Krisztián 42 című könyvét, és eszembe jutottak különféle nemzedéki és baráti együttállások, amelyekre rákérdeznék – hogy utólag hogyan látod őket. Emlékszem olyan régi, kilencvenes évekbeli felolvasásaitokra, ahol Peer Krisztiánnal és Kemény Istvánnal együtt szerepeltetek, a könyveitek is egyazon kiadónál jelentek meg. Egy régi esszédben, a Házunk tájában felvetetted kordokumentumok vagy komplett miliőrajzok előállításának lehetséges programját. Szerinted az, amit akkoriban írtál, utólag visszanézve rögzít nemzedéki tapasztalatokat? És mostanság törekszel ilyesmire? – Egyrészt minden másképpen van, másrészt meg majdnem minden ugyanúgy van, ahogy elképzeltem huszonöt évesen. Mármint belül. Egyfelől, ha találkoznék azzal a bizonyos Karinthy-féle fiatalemberrel, nem kéne szégyenkeznem előtte. Másrészt ha tíz évvel ezelőtt megkérdezted volna, hogy leszeke apa, kizártnak tartottam volna – most viszont az életem egyik pillére a családom. Mindez a verseimben csak elvétve látszik. Úgy képzeltem, sok könyvet fogok írni, úgy képzeltem, ezek a könyvek itt is, ott is megjelennek. Leginkább a drámáimat fordítják, bár ez igen visszafogott jelenlét a Kárpát-medence határain túl. Kitűzött céljaim a papíron kívül nincsenek. A jövőbeli politikai környezetet egyáltalán nem így képzeltem huszonévesen, 1989 eufóriájában, optimistán és szeleburdin. Arra pláne nem gondoltam, hogy ekkora befolyással lehet bármelyikünk egzisztenciájára.
– A nemrég megjelent gyűjteményes verseskönyved, az Őszi hadjárat mindenképp találkozás volt egy fiatalemberrel, ha már erre utaltál, hiszen újraolvastad a saját szövegeid, átírtál bizonyos dolgokat. Mi az, amiről úgy érezted, hogy át kell írnod, mi az, ami nem olyan volt, amilyennek szeretted volna? – A hangzás. Úgy éreztem magam, mint Lovasi András, aki a korai Kispál-lemezekről azt mondja, hogy nem szólnak elég jól. Remek témák, van bennük anyag és ötlet, mégsem szólnak elég jól: az a stúdió, azok a technikai feltételek nem voltak tökéletesek. Nyilván nekem a felújításhoz tollon és papíron kívül nem volt másra szükségem. Gondolatot, versbeli magatartást nem változtattam meg, nem írtam át, legalábbis remélem. Igyekeztem a kinövéseket lemetszeni meg a dagályt csökkenteni, a modort visszafaragni. Így esik jól írnom.

Bethlendi Tamás fotója
– Nem hagynám azért annyiban a kilencvenes évek első felének irodalmi állapotaira való visszakérdezést, amikor az első könyveid megjelentek. Mondhatok folyóiratneveket, amelyekhez neked is közöd volt: Nappali ház, Törökfürdő például. Ezek mit jelentenek neked most?
– Némi nosztalgiával gondolok arra az izgalomra, amit akkor éreztem, amikor húszévesen kézbe vettem egy Holmit vagy egy Nappali házat. Olyan elemi kíváncsiság élt bennem, annyira érdekelt minden folyamat, ami 1990 körül zajlott a magyar irodalomban, ahogy ma már csak zenére vágyódom. Emlékszem, amikor egy esős délután elvonultam egy friss lapszámmal az akkori Eötvös Klubba, mert tudtam, hogy valaha az volt a Centrál kávéház. Most megint az a Centrál kávéház, de nincs már Holmi, és nincs is bennem – ilyesféle – izgalom. Hozzáteszem, hiányérzet sem: a Holmi utolsó tíz évében sem éreztem már azt az izgalmat, amiről beszélek. Egy fennkölten unalmas, zömmel konzervatív értékekre összpontosító szemle lett abból a nagyon expanzív folyóiratból, a haladó szellemi törekvéseket egymás mellett mutató horizontból.
Visszatérve a kilencvenes évek elejére, én mint Debrecenből felkerült tizenéves nem a saját nemzedékemet kerestem, hanem a régi mestereket, ez volt az első. Egy barátom Vas Istvánból írta a szakdolgozatát, és elkértem tőle Vas telefonszámát. Csodák csodája, Vas István, a magyar irodalom akkori egyik doyenje azonnal fogadott. Kamaszként el sem tudod képzelni, hogyan fest egy meglett, családos férfi időbeosztása. Vagy akár egy nyugdíjas irodalmár életkedve. Nem jelentéktelen dolog időt szakítani, egy tizenkilenc évessel szóba állni. Évekkel később aztán a másik nagy öreggel, Faludyval is találkoztam.
Engem tizenévesen az építészet foglalkoztatott, és háború előtti, modernista építészek özvegyeit jártam végig Debrecenben. Ez volt egyébként az egyik alapító élményem a felnövésről, akkor fedeztem föl, hogy Debrecenben is volt art deco, ahogy egyébként Kolozsváron épültek remek modernista házak a húszas-harmincas években. Ehhez az élményhez aztán visszatértem. Jó érzés, hogy tavaly sikerült Debrecenben életműkiállítást szerveznünk Sajó Istvánnak, akinek annak idején jártam a lakásán, és beszéltem a családjával. Ugyanabban az időben történt, 1985-ben vagy 1986-ban, hogy a Gambrinus közi antikváriumból előbányásztam egy kommunista mesekönyvet, amelyik a Köztársaság téri pártház ostromáról szólt. Csak egyet nem tudtam akkor, azt, hogy mihez kezdjek ezzel a nagy témával, hiszen nem voltam író, és nem is akartam író lenni. Évekkel később aztán mind a két történet beért, az egyikből kiállítás lett, a másikból pedig a Kazamaták. Ha emlékiratot kellene írnom azokról az évekről, mint Nádasnak, azt rögzíteném, vele ellentétben, hogy rengeteg más viszont nincs meg: nagyon sok életeseményre nem emlékszem úgy. Fényképező aggyal. Emlékszem azért tíz fontos napra a csillebérci úttörőtáborból, mert ott nagyon jó társaságba kerültem. A felnőttkorom alapító eseményei közül, ha hármat kellene megjelölnöm – és a szerelemről nem szabadna szólnom –, akkor egyik biztosan az lenne, amikor az antikváriumban leemelem a könyvet a polcról, a másik az, amikor felhívom a Sajó István özvegyét, a harmadik pedig az, amikor belépek a csillebérci tábor kapuján. Mondanom sem kell, mi nem mozgalmi színekben jártunk ott, hanem társadalomkutató dolgozatot adtunk be egy pályázatra. A rendszeren pedig jóízűen nevettünk tizennégy évesen, nálunk az már látványosan korhadófélben volt akkor; nálatok, ideát, meg nem, sőt.
– A csillebérci nevek megvannak azért, gondolom. – Az ott megismertek közül Kussinszky Péter ma ügyvéd. Sokkal hamarabb írt verseket, mint én. Van köztük vidéki orvos és országos hírű történész. Sokan élnek külföldön.
– Azt mondtad, irodalomban az idősebb generációt kerested első körben. A saját generációd felé voltak azért más kapcsolódási pontok? Például a zene? – Hát persze. Az ember a saját nemzedékét akarva-akaratlanul megtalálja, például szórakozóhelyeken. Akkoriban nagyon sokat jártam rockkoncertekre, az Almássy téri Szabadidőközpontba, a Petőfi Csarnokba, a Fekete Lyukba, a Tilos az Ába. Olyan volt akkor Budapest, mint egy keleti Amszterdam. Beindult a város, minden mozgásban, minden szombatra jutott nyolc koncert, irigykedve emlékszem azokra a fiatalkori lehetőségekre, egyrészt arra, hogy ráértem, másrészt a kulturális kínálatra. Igaz, hogy ha színházra gondolok, most is széles a kínálat – csacsiságokból is –, a szintén menőnek látszó pesti popéletről viszont sokkal kevesebbet tudok. Ha egyszeregyszer szökőévente nézek egy orosz vagy román színházi előadást, vagy egy jóféle németet, akkor persze azt érzem, hogy lehetne százszor bátrabb a hazai kőszínházak műsorpolitikája. Ők meg azt felelnék erre, hogy valamivel be kell hozniuk a közönséget. Oké, csak mi meg nem ásítozni járunk oda. Amit Purcărete vagy Şerban rendez Pesten, mindig egy kicsit izgalmasabb, nem is szólva a fiatalokról. Schillingnek, Zsótérnak, Kovaliknak, Aschernek is köszönhetek színházi élményeket, de bárcsak több hasonlót látnék.
– A kolozsvári könyvheti színpadi beszélgetéseteken Prieger Zsolttal a Depeche Mode és a The Cure került szóba mint zenei élmény. Ez, gondolom, korábbra megy vissza. – Sose lettem volna ezek nélkül a zenekarok nélkül költő. Ahogy Richard Wagner nélkül sem. A The Mission első magyarországi koncertje például a taxisblokád idejére esett, ez is nemzedéki élmény. Nekem akkor is, ma is Tandori a legnagyobb élő magyar költő, de azt látva láttam, hogy a Szép versekben vannak fiatalok is. Akkor figyeltem fel például Kemény István verseire. Néztem az akkor még egész oldalas fényképeket az antológiában, a kockás inges, farmerkabátos, pocakos bácsik, szigorú tekintetű nénik között láttam egy fiatalembert, állig gombolt ingben. Sci-fi ihlette, szeszélyes központozású versekkel. Neki például levélben küldtem el az első könyvemet, és csodák csodája, válaszolt. Ez nem volt olyan egyszerű, mint mostanában válaszolni egy emailre. Egészen konkrétan elő kellett venned egy A-4es papírt, teleírni tetszés szerinti mennyiségű betűvel, borítékba zárni, azt bélyeggel ellátni, elmenni a postára, ott sorban állni – nem is mondom tovább. Ha ő erre képes volt, akkor közös erővel arra is képesek voltunk, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Mi valóban a New York kávéházban ismerkedtünk meg, de a mélyvíz és a karzat akkoriban fel sem merült; a mélyvíz már akkor is méregdrága étterem volt, a karzat meg foglalt, s mi a földszint egyik legkiábrándítóbb sarkában találkoztunk. Ő elhozta a feleségét is (aki kíváncsi volt rá, ki ír önöző formában levelet a pár évvel idősebb kollégájának). Bátortalanul indult az ismerkedés, néhány év múlva mégis valódi barátság lett belőle, volt egy fénykora, ez tartott körülbelül tíz éven át; változó lelkesedéssel követve egymás munkáit és egymást. Vitatkoztunk is, általában nem hülyeségeken.
Aztán én is évekig a New York kávéház jobb lelátónak hívott asztalánál írtam, például regényt és általában verset, szemben velem pedig vagy Kemény István, vagy Bartis Attila körmölt éppen. Semmi laptop, semmi wifi. Nem puszta sznobéria volt, hogy mi a Nyugat hajdani morzsáiból élünk, utánozva talán az Esti Kornél ötödik fejezetét, hanem ténylegesen arra használtuk a kávéházat, amire – való? Amire való VOLT valaha. Kinevetem, aki azt mondja, hogy barokk szentélye a magyar irodalomnak, ahová belépni is szertartás. Nem múzeum. Sem áhítatban, sem ájulatban nem lehet írni. Kocsmában másért nem lehet, szűk, kamaszkori albérletben megint másért nem. Hogy mit műveltek az épülettel ötcsillagos luxusszállodaként, azt most hagyjuk, a maga módján egyébként meggyőző az is. Csak épp taszító. Lakk és flanc és fancy. Ha irodalmi estre hívnak, persze, oda is elmegyek, de nem szeretnék ott önszántamból kávézni. Tulajdonképpen akkor sem volt reménytelen a helyzet, a főúr látta a fényképünket az újságban, utána kaptunk törzskártyát. Életem első eljegyzése is a New York kávéházban történt, akkor vacsoráztam életemben először ennél a bizonyos jobb lelátónál.
– Említetted, hogy többféle könyvön is dolgoztál a New Yorkban, elindulhatnánk kicsit az egyes műfajok nyomában. Kezdjük a fordítással. Talán Paul Verlaine Szaturnuszi költemények című könyve volt a fordításaid közül, ami önálló kiadványként is megjelent először. Hogyan találtál rá a fordítanivalóidra a kezdetekkor? – Debrecen, Megyei Könyvtár. Engem nem is a rokokó, mandolinozó Verlaine ragadott el először, mint például Keményt, hanem az első kötet mint műfaj. Ez a világirodalom egyik legérdekesebb első kötete. Még véletlenül sem a legjobb. Egyrészt Victor Hugo és Baudelaire szellemi égboltja alatt fogant, másrészt pedig vannak benne zsengék. Biztosan kimaradt belőle a gimnáziumi resztli egy része, de ami bekerült, így is nagyon egyenetlen. Na most ezt lefordítani, úgy, hogy világéletemben két hétig tanultam franciául, nagyon vagabund, nagyon vakmerő, nagyon meggondolatlan vállalkozás. Ez volt az a könyv, amit húsz évig néztem dühösen, hogy ezt majd még egyszer meg kell csinálnom rendesen, „mindezt majd megírom még pontosabban is”, mondtam magamnak, ahogy Esterházy A szív segédigéi végén, aztán a Helikon kiadónál erre is sor került pár éve: megcsináltam végre úgy, hogy volt komoly francia lektorom, Bárdos László. Gondoljunk bele, egy húszéves fiatalemberről van szó, és olyan emblematikus versek szerepelnek az első kötetében, mint az Őszi chanson – nálam Őszi dal – vagy a Klasszikus Walpurgis éjjel. És még négy-öt ilyen telitalálat, ami abszolút hallásról és elképesztő szellemi fölvértezettségről tanúskodik. Ugyanakkor be meri emelni az iskolás tandarabjait is.
– Benned nem volt egy Verlaine VAGY Rimbaud választási késztetés? – A válaszom Baudelaire! Rimbaudt mindig csodáltam, érdekelt is, a Magánhangzók szonettjétől a Ketskefingh báró leveléig, de fordítandónak sosem éreztem, mert nagyon tetszettek a meglévő fordítások. Baudelaire-nek is lefordítottam egy szonettjét, de kidobtam, mert közelébe sem ért a meglévő fordításoknak. Somlyó György a Halál ciklust próbálta meg Tóth Árpádék három lírai tónusa után egyetlenegy hangon magyarítani. Tudjuk, sokkal egyszerűbb, letisztultabb az eredeti, mint a túldíszített szecessziós magyar szöveg. Kár, hogy lehetett volna újra teljes magyar Baudelaire Somlyó tollából, de nem lett. Tornai József csinálta meg, hősiesen, de gyarlón. Somlyóé fordító és nyersanyag tökéletes találkozása lehetett volna.
– A Verlaine fordításhoz képest az, hogy az utóbbi időben színházaknak fordítottál, egy másik fázis? Színre lépett a hideg profi? – Professzionális megközelítés kell hozzá, igen, de ez sem rutin. Semmit nem lehet rutinból. Most került sor arra, hogy életem első fordítása újra színre kerül. Ez a Borisz Godunov. Kovalik Balázsnak fordítottam a Madách Kamarába, most pedig a Katonában Zsámbéki Gábor is megrendezte. Kiszámolhatnám, hány éve volt az első. Úristen, már tizenöt.
– Van, ami számodra valamiért kiemelkedik közülük? – A legelsőt, amiről beszéltem, nagyon szerettem. A harmadik volt Calderóntól Az élet álom, azt is. Sose gondoltam, hogy Brechtet fogok fordítani, mert ő kevésbé áll közel a szívemhez, de mégiscsak összekerültem vele A szecsuáni jólélek alakjában. „Akikkel” nagyon szerettem dolgozni, azok leginkább ógörög szerzők: Euripidésztől az Oresztész, Szophoklésztől a Trakhiszi nők meg az Oidipusz király, Babits után. A színésznek öröm ezt az új szöveget mondani – az egyik bemutatója Székelyudvarhelyen volt, és nem tűnt boldogtalannak a társulat, a másik változatot pedig a mai napig játsszák a József Attila Színházban. Mindig szerettem volna angol reneszánsz bosszúdrámát fordítani, mert a Nibelung egyik ihletője az angol reneszánsz dráma, nemrég valóban fölkértek egy Middleton-darabra, végül azonban nem tudtam elvállalni a POSZT-válogatói teendőim miatt.
– A színházi dolgoknál maradva, azért ezek a fordítások időben eléggé együtt voltak a saját munkáid színpadra kerülésével… – Emlékszem, A Nibelung lakópark első részének jártam a végén, én nagyon szeretek könyveket befejezni, szeretem azt, amikor látom az alagút végét, és pont ilyen állapotban hívott fel egy karácsony és szilveszter közti intervallumban Mácsai Pál, hogy van ez a Kovalik Balázs, biztosan hallottam már róla – persze nem, tíz éve nem jártam akkor már színházba, mert korábban túl sokat csalódtam –, ő megrendezné náluk a Borisz Godunovot, most olvasta a Paulust, és arra gondolt, hogy én fordíthatnám. Nem tudtam még, milyen jó lesz ez mindannyiunknak. Az egész helyzetben az az érdekes, hogy a Nibelung miatt majdnem minden, a könyvtáramban található verses drámát elővettem, és előző este emeltem le Puskint a polcról. Hívhatjuk együttállásnak, bár nem akarom mitizálni. Mindenesetre így könnyű volt igent mondanom. És, csak hogy mondjak valamit magáról a műről is, mivel a hatalomért folytatott harcról szól, ugyanaz a témája, mint a Nibelungnak, másrészt ugyanaz a témája, mint Magyarországnak most már jópár éve. Ha 1989-re gondolunk, meg annak az évnek a katarzisára, akkor nem ide vágyódtunk, nem ezt képzeltük.
– Színházközelben maradunk még mindig, mert egy Hamlettel kapcsolatos történetet hallottunk tőled a legutóbbi kolozsvári felolvasásodon. A Hamlet előadásoknak ráadásul Janovics Jenő színházában volt egy külön története, ezért nagyon is releváns a Kolozsvár–Hamlet összekapcsolás. Hogy találtál rá egy részben Kolozsváron játszódó regény témájára, honnan jött az ötlet? – Menet közben tudtam meg a Janovics-történetet, hogy 1919-ben egy megcsonkított Hamlettel búcsúzik a színház épületétől a magyar társulat, majd 1941-ben, Janovics távollétében a Hamlettel tér vissza az épületbe a társulat, a Hamlet-történetet a magyarságra vonatkoztatva. Ezt utólag az elkezdett munkám megerősítéseként éltem meg. Egyébként nem az erdélyi sajátosságokra összpontosít a regényem. Az egyetemes magyarság sorsának egyik jelképét látom Kolozsvárban. Egyébként láttam mindig is, csak nem fogalmaztam meg a magam számára.
– Epizódszerepe lesz Kolozsvárnak a regényedben, vagy főszerepe? – Októberben még csak gondolkodtam azon, amit aztán megírtam, és megjelent az áprilisi Székelyföldben. Ez az a bizonyos részlet, amikor megszületik a rendező agyában a „trianoni Hamlet”-koncepció, és a figura, az én regénybeli hősöm ezzel a szereppel lesz híres, erre kap Jászai Mari-díjat. De ez még nem egy átpolitizált Jászai-díj, hanem valódi szakmai kuratórium osztja. Nem sokkal később szerepet kap a Saul fiában, ott egy náci tisztet kell játszania, aki jelen van az emblematikus kisfiú halálakor, de nem ő a gyilkos. Jelen van egyéb rettenetesen menthetetlen helyzetekben is, és nem sokkal később elvállal egy szerepet egy tévésorozatban, egy manapság annyira népszerű inváziós horrorban. A színészem első meghasonlása a Saul fia, és csak a második a zombiapokalipszis. Mindenesetre annyit látok, vagy látni vélek, hogy az előadás, az a bizonyos „trianoni Hamlet” el is jut Kolozsvárra. Lehet, hogy technikai akadály miatt lemondják, de egyszer mindenképp eljut. Azért sétáltam fel ma helyszínelni a Fellegvárra, hogy jobban lássam az egészet távolról – onnan jól látszik a Magyar Színház.


Térey János költő, író, drámaíró, műfordító. Debrecenben született 1970-ben. 1989-től 1991-ig magyart és történelmet tanult a budapesti Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE Bölcsészkarán. 1997–1998-ban a Cosmopolitan olvasószerkesztője volt. 1998 óta szabadfoglalkozású író. 2006 tavaszán az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt Stuttgartban. 2010-ben a Halma Network vendége a lettországi Ventspils-ben és az írországi Annaghmakerrigben, a Tyrone Guthrie Centre-ben. Drámáit többek közt a Krétakör Színház, a Katona József Színház és a Radnóti Színház mutatta be. Nyolc verseskönyve és egy novelláskötete jelent meg. Legutóbbi kötete: Őszi hadjárat (válogatott és új versek, Jelenkor, 2016). Fontosabb díjai, kitüntetései: Déry Tibor-díj (1995), József Attila-díj (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2006), AEGON művészeti díj (2008), Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (2010), Székely Bicskarend (2010).