Az Aporok „régi uri genealogiájáról”

Családi és nemzeti múlt megkonstruálása Apor Péter Lusus Mundijában

‍

Cserei Mihály jóvoltából fennmaradt a történet, miszerint altorjai Apor István, megelégelve Bánffy György és Bethlen Elek gúnyolódó megjegyzéseit az Apor család kétes régiségét illetően, megkérte a gyulafehérvári káptalant, hogy kutassa át az egész levéltárat, s teremtse elő az Apor család középkori létét igazoló okleveleket. A busás jutalom kilátásba helyezésével motivált felkérés meg is hozta az eredményét. Előkerült altorjai gróf Apor Sándor 1373-ra datált adománya szolgájának, majd további peres iratok a fent említett Apor ellen, aki állítólag egy nemes embert is megveretett. Apor István állta a szavát; a káptalan megjutalmazása után első útja az őt aposztrofáló urakhoz vezetett, akiket, miután bemutatta az Aporok „régi uri genealogiáját” bizonyító eredeti dokumentumokat, egyszer s mindenkorra elhallgattatott (Cserei 1852. 36.). A főurak közötti „genealógiai vita” lezárását lehetővé tevő dokumentumok az Apor Péter verses műveit kiadó Szádeczky Lajosnak köszönhetően maradtak fenn, és ma is tanulmányozhatóak.

A főként protestáns vezető erdélyi nemesi famíliákhoz képest szerényebb Apor család késő tizenhetedik századi látványos felemelkedése a történet tanúsága szerint sem váltott ki általános lelkesedést a kortársakból. Ezt leginkább a grófi címet elnyerő kincstárnok és tanácsúr, majd országos generális, a katolikus Apor István érzékelte, ám az Apor família genealógiáját nem ő, hanem a vagyonát öröklő Apor Péter (1676–1752) fogja majd elkészíteni, ezáltal biztosítva a kellő társadalmi és irodalmi reprezentációt e befolyásos családnak és utódainak.

Altorjai báró Apor Péternek a Lusus mundi, az Apor és vele rokon családok történetéről és nemzedékrendjéről (Lusus mundi et ejusdem actus Scenicus, prout in humillima familia Aporiana ab exitu quidem ex Scythia non interrupta serie nobilis, sic in reliquis eidem sangvine junctis inclitis familiis, opere et veritate. Anno 1727) című műve sokáig kizárólag a kéziratosságban terjedt. Autográf hiányában Kazinczy Gábor, Mikó Imre nagyvonalú adományából, egy, a szerző, vagyis Apor Péter által hitelesített másolati példányból adta ki a szöveget (Apor 1863). Ennek a kiadott változatnak a magyar fordítása is elkészült, amelyet a Genealógiai füzetekben közöltek több részletben (Szász 1910–1911). Noha a publikált kéziraton az 1727-es évszám áll, maga a szöveg teszi egyértelművé, hogy Apor Péter még 1731 decemberében is kiegészítéseket adott hozzá. Ez a genealógia a családi szóbeli hagyomány, a gyulafehérvári káptalannál előkerült dokumentumok, végül egy sor magyar és latin nyelvű történeti és földrajzi munka (Thuróczy János, Antonio Bonfini, Istvánffy Miklós, Bethlen Farkas, Timon Sámuel) egybedolgozása révén, Cserei Mihály és Gyöngyösi István meghatározó hatását is ideértve, egy olyan családtörténetet jelenített meg, amelyben a történeti tények és a fiktív elemek együttesen járultak hozzá a honfoglalásig visszanyúló, innen pedig lineáris kontinuitást leképező származástörténet kialakításához. Ugyanis Apor Péter nem kevesebbet állít, mint hogy az Aporok egyenes ágon éppen Árpádtól, Álmos vezér fiától származnak az Attila véréből („eos recta linea descendere ab Árpád, filio Almi, ducis de sangvine Atilae”), hiszen ősük, Opour vezér, akinek vezérlete alatt a görögök ellen viseltek háborút a magyarok, Árpádnak másodszülött fia volt („ducem Opourium secundo genitum Árpádi filium fuisse, sub cuius auspiciis hungarici bellum adversus graecos gerebant”). A hasonló hangzású ­Opour/​
Opor/Apor nevek megfeleltetésével Apor Péternek sikerült illusztris ősöket teremtenie, és ezáltal egyenes ágon Árpádhoz kötni az Apor családot. Érvelése alapján Opour építette a háromszéki Torjától 12 km távolságra fekvő Bálványos várát, Opor tartotta fenn azt, s ma, azaz a megírás jelenében, továbbra is a torjai Aporok birtokában van. Apor érvelése szerint adja magát a felismerés, hogy tehát Opour, Opor és Apor egyazon vezetéknevek, s ilyenformán egyazon familia is („ergo Opour, Opor et Apor sunt eadem cognomina: adeoque et eadem familia est”).

Az Apor család látványos honfoglaláskori előtörténetét hasonló középkori és kora újkori elbeszélés egészíti ki. A gyulafehérvári káptalan által feltárt források mellett, sőt néha ezek ellenében, Apor olyan további Apor (h)ősöket számlál elő, akik Nagy Lajos királytól Mátyáson s Ulászlón át Ferdinánd uralkodásáig meghatározó és cselekvő alakjai voltak a magyar történelemnek. Saját bevallása szerint is fő célja nem volt más, mint igazolni, hogy e tisztességes család valóban mindig nemes volt a dicsőséges magyar királyok alatt („semper haec humillima familia vere nobilis fuerit (...) sub gloriosissimis regibus Hungariae”). A Mohács utáni korszak elbeszélése Erdélyhez és főként a Székelyföldhöz köti a családtörténeti áttekintést. A Kézdiszékhez tartozó Torja a közeli Bálványosvárral együtt az Aporok családi fészke marad e korszakban is, akik nemcsak nemesek, hanem a székely nemzet legelső nemesei közül valók („non solum nobilis, sed ex primis nobilibus nationis Siculicae”). A reformáció elterjedése azonban nem kedvezett a család előmenetelének. Elbeszélésében Apor ezt is előnyére fordítja, hiszen a genealógia második nagy tézisét bontja ki ezáltal, miszerint a hithű katolikus Aporok a régi hitet buzgón védték („fidem orthodoxa strenue defenderit”), akár társadalmi felemelkedésük rovására is. ​Így történhetett meg, érvel tovább, hogy a kálvinista fejedelmek alatt, ellentétben az áttért családok leszármazottaival, nem kaphatták meg a legbefolyásosabb pozíciókat sem a székely egyetem képviseletében, sem a fejedelemségben. A családtörténet legfényesebb fejezetét három generáció tettei, gazdálkodása és politikai sikerei tették lehetővé. Apor Péter nagyapja, a kézdiszéki alkirálybíró Apor Lázár (1595–1643), majd Péter nagybátyja, a grófi címet elnyerő Apor István (1638–1704), végül maga Apor Péter (1676–1752), aki bárói titulust érdemelt ki az udvartól, alapozták meg a család kimagasló jelentőségét. Apor Péter apja, Apor János (mgh. 1676) sajnálatosan keveset élt ahhoz, hogy e második családalapításhoz érdemben hozzájárulhasson, így ennek a bátyja, Apor István volt az, aki a legmagasabbra emelte a családot és implicit módon Apor Pétert is. A hithű katolikus főúr udvari befolyása, külföldi és Erdélyen belüli kapcsolattőkéje, melyhez impozáns magánvagyon is járult (ezt örökölte meg 1708-ban Apor Péter), alapozta meg Apor Péter boldogulását is, a szintén katolikus Kálnoki családdal kötött érdekházasságtól a közéletben betöltött fontos politikai szerepekig.

Ezt a családtörténeti beszámolót egészíti ki egy sor családfa felvázolása (Donáth, Cserei, Imets, Báthori, Tomori, Bánffy, Mikó, Béldi, Bethlen, Kapi stb.), amely a házasságok révén létrejövő rokoni kapcsolatok száraz rendszerezését adja. Mindezt egy olyan moralizáló diskurzus keretezi, amely a családtörténeti beszámolót egy magasabb, kontemplatív szintre emeli, hogy a szerencse forgandóságára és a sors változékonyságára rámutatva, ezt színjátékhoz, sőt annak jeleneteihez hasonlítva („en lusum, en actum scenicum mundi”) emlékeztesse az utókort, hogy az emberi sors furcsa változása(i) Isten akaratának vannak alárendelve („Ludit in humanis Divina potentia rebus”). Ily módon telítődik sajátos referenciával a genealógia címe is, a Lusus mundi, amely a családtagok és ősök felemelkedésének vagy bukásának, emberi erővel megkísérelt, elbukott vagy sikerrel végrehajtott tetteinek epizódjait a sajátos emberi gyarlóság és a mindenható, ezt gyakran felülíró isteni akarat ellentétének kontextusában értelmezi. Érdemes felfigyelni arra, hogy az egész életművet átszövi ez az itt felszínre törő reflexió, hiszen Apor legtöbb verses és prózai művében a változás és visszafordíthatatlan átalakulás döbbenetes felismerésének szemlélője és megörökítője. A fejedelem kori Erdélyben született és szocializálódott, de a guberniumi és Habsburg-világban érvényesülő katolikus főúr ezt a fajta regnum- és világváltást történetfilozófiai mélységeiben is érzékelte és elemezte, folyton ennek élményét és tapasztalatát írta bele az általa is fontosnak tartott saját szövegeibe.

Apor történetírói céljai e genealógiában két fő tézis köré szerveződnek: a család régiségének és nemes voltának a bizonyítása, a Szkítiából való kijövettellel kezdődően („ab exitu ex Scythia”), továbbá a katolikus hit melletti elkötelezettség. Az Apor család katolikus hősei a következők: a torjai templomfoglalást és általa a reformáció felső-háromszéki, illetve csíkszéki elterjedését megakadályozó Apor András (mgh. 1603) és felesége, Lázár Borbála, majd az unitus egyház létrejöttét segítő Apor István, az erdélyi katolikus egyház oszlopa („ecclesiae romano-catholicae per Daciam columnam”), végül maga Apor Péter, aki az egyedül üdvözítő római egyház iránti hűségét azzal is bizonyította, hogy 20-25 nemes egyént áttérített a sátán torkából az üdvözítő hitre („e faucibus Diaboli ad salvificam fidem”). Ez a második tézis és általános jellemző a genealógia felekezeti jellege, ez képezi azt az újdonságot, amelyet a sajátosan erdélyi történeti és kulturális kontextus hozzáad az Apor idejére már bejáratott műfajhoz. Fontos felismernünk, hogy a genealógiák hagyományos célkitűzése mellett, vagyis a család régiségének és előkelőségének bizonyításán túl, Apor hozzátesz a műfajhoz, azáltal, hogy megjelöl egy adott felekezethez kapcsolódó egyházi és politikai értelemben vett lojalitást mint töretlenül öröklődő, speciális családi attribútumot. Ennek a konfesszionális jellegnek az értelmében a genealógia azt sugallja, hogy a legelső Apor ősöktől kezdődően egészen Apor Péter, József, László és János fiaiig az Aporok az igaz és egyetlen üdvözítő katolikus hit hűséges őrzői, s ha kellett, harcosai voltak („ecclesiae catholicae acerrimi propugnatores”). A családon belül öröklődő szellemi és lelki kiválóság ilyen típusú gondolata egyáltalán nem idegen a kora újkori katolikus spiritualitástól, sőt a speciálisan magyar és katolikus történetfelfogástól sem. Mindezt Apor Péter jezsuita közvetítéssel asszimilálhatta, hiszen tanára volt Nagyszombatban Szentiványi Márton, de olvasta, sőt hivatkozta az Apor Istvánnal barátságban lévő jezsuita rendfőnök Hevenesi Gábor közreműködésével készült atlaszt (Parvus Atlas Hungariae, 1689) is. Timon Sámuel jezsuita történetíró pedig publikálta levélváltását Aporral (Additamentum ad Imagines Antiquae et Novae Hungariae), amely genealógiai és történeti kérdések fejtegetésével függött össze.

A Lusus mundi kéziratos nyilvánosságban eltöltött recepciójáról semmit nem tudunk. Noha Apor monográfusa, Balló István hangsúlyozza, hogy a mű belső családi használatra készült, sőt maga Apor Péter sem szorgalmazta a nyilvánossá tételét, ez még nem jelenti azt, hogy az 1863-as kiadást megelőzően valahol elfeküdt volna ez a szöveg. Egyik másolata ma is megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában. Továbbá Kemény József kéziratos hagyatékában maradt fenn egy Mihálcz Mihály által készített késő 18. századi kéziratos másolat, amely Apor munkájából a családjára vonatkozó rokonság leírását kivonatolja. Apor Péter Anna nevű unokájának második férje szintén Mihálcz Mihály volt, így ez a forrás nemcsak a családon belüli recepciót mint szöveghasználatot igazolja, hanem elárul valamit a szöveg befogadásáról is. A nem kevés fiktív elemmel megtűzdelt családtörténeti beszámoló nem riasztotta el minden olvasóját, akadtak olyanok is, mint például Mihálcz Mihály, akik ettől függetlenül referenciálisan olvasták, sőt saját családjuk történetéhez találtak benne forrást. Apor itt ugyanis nagyon a Mihálczok kezére játszott, hiszen az a szöveghely, amely a Mihálcz családot említi, egy Timon Sámuel-hivatkozást is megoszt, amelyből kiderül, hogy a Mihálcz családról már 1326-ban említést tesznek. Apor akaratán kívül egy újabb több mint ígéretes családtörténet lehetséges kiindulási pontját szolgáltatta ki, főként, ha komolyan vesszük Kállay Ferencz megállapításait, aki a Históriai értekezés a nemes Székely nemzet eredetéről (1829) című művében megállapítja, hogy Mihálcz Mihály Elek nevű unokája „az Apor és más Familiák Genealogiáját jegyzésben hagyta”.

‍