Az ifjúság belső kinetikája. Interjú Anca Bodea képzőművésszel

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 15. (797.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

társművészetek

artefaktum

– Festményeket és rajzokat is láthatnak a Helikon-olvasók ebben a számban, a rajzokat első ízben mutatod be szélesebb közönség előtt. A lapszámban látható festményeid is egy új sorozat részét képezik, amelyen jelenleg is dolgozol. – Ezek a fekete-fehér, kisméretű festmények egy olyan sorozathoz tartoznak, amelyet 2 évvel ezelőtt kezdtem el. Olyan témákat ábrázolnak, amelyek állandóan foglalkoztatnak, változó intenzitással. Mintha két különböző áramlat ragadna magával, olyankor, amikor egy különleges ábrázolási mód után kutatok. Különlegesnek nevezem, mert valahol az ösztönös és a konceptuális festészet határán van mindez. Nagyjából olyan ez, mintha a kockázatot próbálnám megtalálni egy matematikai műveletben, vagy az ösztönt alávetni az aritmetikai logikának. Nem mindig világos, hogy a két áramlat közül éppen melyikben vagyok. Rendszerezni szeretnék néhány olyan adatot, amelyekről nagyon keveset tudok – olyan képekkel, emlékekkel dolgozom, amelyek nem a sajátjaim, de megtalálom bennük a kapcsolódási pontot, a közhelyet, amely mindannyiunknak ismerős lehet, mint amilyen egy osztályterem emléke az iskolai év első napjáról, azé az érzésé, hogy egy elhagyott házba lépsz, egy folyópart képe, egy épület, vagy a láthatár csíkja. – Mi volt a kiiindulási pont, az alapötlet, amelyet továbbfejlesztettél? – Eredetileg az emlékház koncepciójából indultam ki. Ezeknek a házaknak sajátos kisugárzásuk, légkörük van, egy sor olyan emléket, nyomot tartalmaznak, amelyekhez a látogatónak semmi köze. Családiasak, bensőségesek, de valójában senkit sem fogadnak be. Nem az emlékek múzeumai ezek a házak, hanem olyan tárgyaké, amelyek bizonyos forgatókönyv szerint történetet mesélnek el, egy olyan történetet, amely mégis hozzáférhetetlen marad. Részben ez az adat-takarékosság határozta meg ezt, javarészt monokróm munkákról beszélünk. Ez segít abban is, hogy megtartsak egy bizonyos távolságot a néző és az ábrázolt kép között. – Az elmúlt években, évtizedben csak festményeket állítottál ki, jelenleg azonban rajzsorozaton is dolgozol. „Rajzok az ifjúság belső kinetikájáról” – ahogy megfogalmaztad. Hogyan kezdődött ez az új kaland, milyen grafikai technikákkal dolgozol? – Felhagytam a festéssel egy évig és 15 év kihagyás után rajzolni kezdtem. A lapban látható munkák szénrajzok – a valaha volt legszebb grafikai eszköz szerintem a szén. Tulajdonképpen lerövidítettem az utat a szándék és a megvalósítás között, mert a rajz egyenesebb ábrázolási módra késztet, mint a festészet, és a gondolatok szintézisére. A téma fokozatosan talált rám. Eleinte nagy méretű rajzokat készítettem, aztán találtam egy csomag 100/70 cm méretű papírt, amely standard méret. Ez a tény vezetett el ezekhez a minimalista stílusú képekhez. Szereplői a környezetemben élő emberek, barátaim, tanítványaim, olyan fiatalok, akiknek van fellépésük, hangsúlyos a jelenlétük, de ugyanakkor törékenyek. Ilyennek látom én a fiatalokat, az egyetemistákat – életerősnek, de sérülékenynek. A képek egy olyan fiatal generációról szólnak, amelyik helyet talál magának az én világomban, és a társadalomban is. Nem azt mondom, hogy harcos generáció, habár önmagában fiatalnak lenni harcot jelent, az életért, életerőért vagy férfiasságért. Még sehol nem állítottam ki ezeket a rajzokat, több tucat van belőle, különleges jelentésük van számomra.