Az ismeretlen ismerős legendája

Páskándi Géza életművét lehetetlen átnyalábolni, mindig akadnak szálak, amelyek óhatatlanul kihullanak. Az értelmezői tekintet mindegyre elkalandozni kénytelen, mert kétségtelen, hogy Páskándi életműve csak hatalmas vasalt ládában fér el. Nem mintha alulírott vagy bárki más zár alá akarná helyezni az életművet, sokkal inkább arról essék szó, hogy Páskándi Géza teljes életművében, az életmű létrejöttében felfedezni vélek valamiféle népmesei vonást. Az egyik kedvenc népmesém pedig arról szól, hogy volt egyszer egy ember, aki egy hatalmas vasalt ládát megülve, azon repkedve járta be széles e világot. E láda annak okán is eszembe juthatott, mert Bogdán László, nem sokkal halála előtt arról mesélt nekem, egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy összegyűjtött minden cikket, tanulmányt, ami Páskándiról szólt, tette mindezt azok után, hogy éppen ő hívta fel a figyelmemet egy akkor (az évezred legelején) még „kallódó”, csak folyóiratban megjelent drámájára, a Galvani békájára.

Akkor, az évezred elején, elsősorban Páskándi drámáival foglalkoztam, azóta pedig, valahányszor alkalmam van rá, hogy elmerüljek életműve hullámai között, minden alkalommal megdöbbent az a szerteágazó, mégis egységes egész, ami Páskándi életműve. Ennek okán is szóltam hullámokról az előbb, mert valóban ősi összetettség az, ami jellemző e Műre. Az előbb említett Galvani békáját drámaként olvasom, aztán kiderül, hogy írt korábban verset is e témában. A bumerángmotívumot először verseiben lelhetni fel, ám előkerül első, publikálatlan drámája, amely ugyancsak a Bumeráng címet viseli. Páskándi oly mértékben tudatos és céltudatos szerző, hogy éppen e tudatosság mutatja meg mélyről jövő, korántsem cizellálatlan, mégis vad zsenialitását.

Azt a szerénység nélküli (tehát nem feltétlenül szerényelen) zsenialitást, ami a hibáit is magyarázza, műveiben az elvarratlan szálakat is megengedhetővé teszi. Esszéiben, novelláiban, tanulmányaiban vagy éppen tanulmánysorozataiban épp olyan elszánt, megfontolt, ha úgy hozza kedve, derűs is tud lenni, mint gyerekverseiben, groteszk eposzaiban, vagy éppen a Rusz Líviával együtt jegyzett képregényeiben. A kamaradráma zártságától (Vendégség) a Godot-ra várva átiratának nyílt, mégis szigorúan precíz nyíltságáig látszólag hosszú út vezet, ha csak a drámáira tekintünk. Ha egyetlen könyvet kívánunk kiemelni az egészből, ami Páskándi írói arcéléből a legtöbbet mutat, az A vándor-líra tanulmánysorozata, amely A lírai „lélekvándorlás” áttekintése alcímmel jelent meg tavalyelőtt Cseke Péter (komoly nyomozói előmunkálatokkal járó) gondozásában. Páskándi az elmúlt évszázadok magyar lírájára ebben úgy tekint, mint motívumok rendszerére, és éppen ezzel mutat rá leginkább saját életműve legbensőbb sajátosságaira.

Érettségire készülődtem, amikor harminc évvel ezelőtt, 1995-ben távozott körünkből. Akár személyesen is találkozhattunk volna, hiszen Lászlóffy Aladárral, Pomogáts Bélával már akkoriban volt alkalmam szót váltani. Nem így történt. Mégis, műveiből olyan életerő sugárzik, hogy jóval több számomra ismeretlen ismerősnél. A vele szemben ülőhöz alkalmazkodni nemigen akaró, mégis közel levő útitárs marad hosszú időkig.

‍