.svg)
Kolozsvár belvárosában, közel Mátyás király szülőházához, van egy cipészműhely. Tudom, ez úgy kezdődik, mintha a Csoszogi, az öreg suszter lenne, és bizonyos hasonlóságokat kétségtelenül mutat is József Attila ma már megmosolyogtatóan naivnak tűnő művével; tanulsága nem biztos, hogy lesz, de nem kizárt. A tanulságoktól manapság nagyon szoktunk ódzkodni, a didakszistól meg a „nagy szavak”-tól, persze képmutatásból, mert rég éltünk annyira moralizáló korban, mint most – szóval valójában inkább arról van szó, hogy mire irányul az a fránya pátosz, de ebben sem vagyok biztos. Valójában elég kevés dologban vagyok biztos, azzal hízelgek magamnak, hogy ez a hamleti alkatomból fakadóan van így, de elképzelhető, hogy egyszerűen csak kortünet. Tessék, egy percre nem figyelek oda, és máris eltértem a témától. Mindjárt visszatérek, csak a bizonytalanságról meg ide-oda csapongásról jut eszembe, hogy egy kollégám, aki – már életkoránál fogva is – jóval otthonosabban mozog a kultúra generációs újratermelésének kortárs köreiben, mesélte a minap, hogy a kultúra- és ideológiagyártás ma szűk körökben, szétaprózott kollektívákban történik, anélkül, hogy ezek összeállnának valamilyen nagyobb egésszé, egyetemes képzetté a jelen kulturális állapotáról; viszont nagyjából közös bennük, hogy utálnak mindent, ami intézményes és ami régi. Én ezt persze válságtünetnek tartom, de én hajlamos vagyok nagyon sok mindent válságtünetnek tartani, hogy is lehetne másként, ha az ember eleve válságtudattal él.
Amiről viszont most beszélni szeretnék, az nagyon is régi. Olyannyira régi, hogy már a létezése megütközést kelthet. A cipészműhely. A suszter, aki öreg. Tényleg öreg, a suszterek, akik még vannak, mind öregek. Vannak pusztulófélben lévő mesterségek vagy foglalkozások, amelyek néhány éven-évtizeden belül úgy eltűnnek a föld színéről, mint a pinty. Mint a tél, amit gyerekként még jól ismertünk: mínusz húsz fok, hótorlaszok iskolába menet, spontánul befagyott jégpálya a tömbház előtt, szánkózás a templomdombon. Nem nosztalgiázok, csak rögzítem a valószínű tényt, hogy ilyen többet nemigen lesz a következő évtizedekben, esetleg ritka kivételként. Különben egy fiatal barátom, amikor mondtam neki, hogy cipészhez megyek, hátha megjavítja a varratnál felfeslett cipőmet, kissé megütközve nézett rám, mert nem értette, hogy ha a cipőm szétmállott a lábamon, miért akarom toldozni-foldozni, ahelyett, hogy újat vennék. És valóban, minek kell nekem egy ócska cipő? Miért ragaszkodom fafejűen ahhoz, hogy ha valami elromlott, először próbáljunk mindent megtenni a megjavításáért, mielőtt szemétre dobnánk? Miért akarok mindent megreparálni az életemben, akkor is, ha rendes árat kell fizetni érte? (Ugyanis Csoszogi bácsi, akit most már nevezzünk így az egyszerűség kedvéért, nem dolgozik olcsón, ebben nem hasonlít irodalmi modelljére.)
Apropó eltűnő mesterségek, a múltkor kerestünk egy szódást, mert nagy tételben szerettünk volna szódavizet vásárolni. Találtunk egyet, valahol a külvárosban, rozzant bádogbódé, be kellett kopogni, a szűk ablakban pedig megjelent egy ősöreg néni feje, mint a mesében, beavatásélmény volt, mintha valami egy elmúlt évszázadból maradt volna itt tévedésből. Onnan is maradt. A cipészműhely is, amelyről beszélnék, ha nem térnék el folyton a tárgytól. De hát ennek ez az egész a tárgya, Csoszogi bácsi az ürügye. Csoszogi bácsi egyébként román, abból a régi kolozsvári fajtából, aki mindegyik kliensével a saját nyelvén beszél, mert az ő generációjában ez egyáltalán nem volt szokatlan, és nemcsak itt, hanem máshol is, ahol az, amit ma multikulturalitásnak nevezünk, természetes és adott állapot volt, nem ideológia. Emlékszem ezekre a több nyelven beszélő öregekre a bánsági gyerekkoromból, egyre kevesebben maradtak, és ki fognak halni a cipészműhelyekkel és szódásboltokkal együtt, mint ahogy eltűnt Csoszogi szomszédságából Kolozsvár legendás magyar antikváriuma. Mint ahogy el fog tűnni a régi Kolozsvár, amely még néhány nemzedékkel korábban is egy szegényesebb, de emberléptékű város volt, a maga provincializmusával együtt (azok a trikolór padok, ha mesélni tudnának), és átveszi a helyét a kiszélesített, térkövezett bulvár-metropolisz, a brókerek és multicégek hipszterparadicsoma, amely „gyárilag multikulturális” ugyan, de a Csoszogi bácsik már nem beszélnek a szomszédaik és klienseik nyelvén, már csak azért sem, mert kihaltak, mint a Magyarosaurus dacus nevű dinófajta. Az öreg suszter románságához nem fér kétség, a műhelyében ortodox ikonok, Arsenie Boca-portrék és román zászlócskák sorakoznak a polcon a cipők mellett, amikor belépsz a csilingelő ajtón át a félhomályba, egy olyan helyre, amelyről azt szoktuk mondani, hogy ott megállt az idő. Manapság rettegünk attól, ha megáll az idő, a mozgás, az állandó nyüzsgés, az aktivitás hiánya szorongással tölt el. Megállok néha a fura, csirizszagú csendben, amíg az öreg hátul, a raktárban kotorász, „felszáradt, mint a vodkafolt, s eltűnt, mint a rock and roll music”, dudorászom, miközben nézem a kitaposott, ócska cipőket a polcokon. Valamelyik az enyém, egészen biztosan az enyém.
