.svg)
Szegeden beszélgetünk a férfi vízilabda Európa-bajnokság döntőjét követő délelőtt, tegnap este Belgrádban maradt alul a magyar válogatott a házigazdákkal szemben. Ha csapatsportokban a szerbek ellen játszunk, mindig eszembe jutsz, annyira intenzíven éled meg ezeket a pillanatokat. Ez a vérbőség Magyarországra költözésed után vált a sajátoddá, vagy még otthonról hozod?
Szerintem ez már embrióállapotban kialakult bennem. Apai ágról, mondhatom, egy nyakas, nacionalista családom van, akiknek fontos az identitás, fontos a nyelv, fontos a kultúra. És a nyolcvanas évek Jugoszláviájában ez nem volt evidens. Visszagondolva az osztálytársaimra, ketten voltunk Emil barátommal, akiket hasonló szellemiségben neveltek. Mindez aztán tovább erősödött bennem a kilencvenes években, amikor a délszláv háborúk alatt elszabadult az őrület, elszabadult a pokol, és elszabadult a nacionalizmus mint olyan. Amikor kisebbségiként élni Kis-Jugoszláviában nem volt kellemes. Nem volt jó érzés. Világosan emlékszem arra a nyomásra, ami akkor ránk nehezedett a háború miatt a mindennapokban is. Nagyon sokszor rám szóltak, többször meg is vertek, mert magyarul beszéltem, ami nyilván fokozta az ellenállásomat, és fokozta azokat az úgynevezett kisebbségi sündisznóreflexeket, melyek ellen egyébként még a Tolnai Ottóék generációja föllépett. Csak akkor talán más volt a kontextus. Tehát én nagyon nagy szeretettel gondolok vissza az athéni olimpiai döntőre, amikor kétszer is felálltunk, majd fordítottunk a szerbek ellen, vagy éppen Sallai góljára, amit a Puskásban élőben is láthattam a fiammal. Az gyönyörű volt, életem egyik nagy élménye, nem tagadom. Csak sajnos már nem fogok tudni így örülni gólnak, attól félek.
Amikor a Trianon az nem egy ház című versedet első megjelenésekor olvastam, a sok aha-élményem közül ez volt az egyik: „Trianon az, amikor a szomszédod Szegeden őszintén megkérdezi a Magyarország–Szerbia kézilabdameccs után, hogy melyik csapatnak szurkoltál, és te nem válaszolsz harmadszorra sem.” Kapaszkodjunk most ebbe a sorba, még ha a kötetbeli változatból ki is maradt. A vers ugyanis nemcsak az impériumváltások felől tárgyalja Trianon tragédiáját, hanem a kihúzott sortól eltekintve is beszél a külhoni és az anyaországi magyarok között meghúzódó árkokról. Több mint harminc éve élsz Magyarországon. Hogyan hatottak rád ezek az árkok a kilencvenes évek második felében, és hogyan tekintesz rájuk ma?
Valóban nyitni kell egy időablakot, amikor erről beszélünk, mert szerintem van változás. Sokunk alapélménye, ahogy a kilencvenes években rácsodálkoztunk, hogy nem hazajöttünk. Fura volt. Bár zugszociológusként megértem, hiszen a Kádár-rendszerből logikusan következik, hogy a hétköznapi emberek mélységében nem voltak tisztában azzal, mi a helyzet Erdélyben, Jugoszláviában, Csehszlovákiában. Már a nyelv is leleplező ebből a szempontból, tehát amikor engem jugónak, vagy téged románnak neveznek. Ezt nehéz volt megszokni. Aztán nagyon nagy pofont jelentett persze a december 5-i népszavazás. Az traumatikus volt, megalázó. És mivel nekünk otthon elég sok megaláztatásban van részünk, nem számoltunk azzal, hogy itthon is kapunk belőle egy nagyobb dózist. A társadalmi kontextus viszont az után kezdett megváltozni. Bármit is gondoljunk a pártpolitikáról vagy az aktuálpolitikáról, azt látom, hogy az azért megrendítette a kőzeteket a magyar társadalomban is. Sokan ráébredtek arra, hogy ezt talán nem kellene. Legalábbis én láttam valami elmozdulást e tekintetben. Majd sokáig egy olyan burokban éltem, ahol nem tapasztaltam már meg a jugózást és a szerbezést. Aztán elköltöztünk Szeged-Szentmihályra, ami egy falu, nagyon közel az úgynevezett szerb határhoz. Itt a szomszédokkal beszélgetve, vagy ha összeültünk sörözni focizás után, olykor újra szerbezésbe botlottam. Furcsa érzés volt, de meg kellett tanulnom, hogy ez már nem sértés, hanem maga a nyelv. Előbb-utóbb meg kell tanulni elengedni a sérelmeinket, nem pedig kapaszkodni beléjük. Ilyen szempontból nagyon jó megöregedni.
A kötetnyitó vers egy interjú apropóján született meg, amint azt az első sora el is árulja. Krasznahorkai László tavaly év elején nyilatkozott egy svéd lapnak, az egyik mondata pedig szárnyra kapott a magyar sajtóban: „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más.” Krasznahorkai aztán reagált is a szövegedre, igyekezve élét venni eredeti kijelentésének. Az üzenetváltás a te válaszoddal zárult, amelyben gálánsan próbálod tompítani a Krasznahorkai-levél finom pikírtségét, és nyugvópontra helyezed a párbeszédet. Tényleg ennyire megnyugtató volt Krasznahorkai üzenete, vagy maradt benned hiányérzet azután, hogy a viszontválaszt elküldted?
Ezzel a verssel én valójában nem Krasznahorkai László mondatára, nem az ő interjújára válaszoltam, hanem arra a jelenségre, amit a kilencvenes évek óta tapasztalok. Hogy okos, művelt, olvasott, intelligens, széles látókörű, világlátott magyar emberek sztereotip módon gondolkodnak mások Trianonhoz fűződő érzéseiről, ami szerintem nem vállalható. Úgy tekintenek mindazokra, akik Trianon kapcsán megnyilatkoznak, mint egy régi dicsőség után ajvékoló társaságra. Én nem konkrétan Krasznahorkaival, hanem azzal a nézőponttal vitatkoztam, ahonnan ezt a témát sajnos sokan egy-két mondattal el szokták intézni. Ez leegyszerűsítés, szalmabábérvelés. Meg akartam mutatni, hogy ez nem csupán egy történelmi kérdés, de nem is egy szűk szubkultúra rögeszméje, hanem igenis megvan a maga hús-vér valósága, amit mi a bőrünkön tapasztalunk. Itt nem az a lényeg, hogy a péterváradi vár most már nem Magyarországhoz tartozik, hanem az, hogy hogyan élünk, milyenek a mindennapjaink kisebbségben. Egyáltalán tudunk-e teljes életet élni itt, a Kárpát-medencében. Mert az tény, hogy nem vagyunk egyenrangú állampolgárok ezekben az országokban. Hogyha komolyan vesszük a demokráciát, akkor mi nem vagyunk komolyan véve. És ezt látjuk. A helységnévtáblák átfirkálásától kezdve, a hasonlóan pitiáner adminisztratív eszközökön át, az oktatási rendszer és a nyelvhasználat megannyi anomáliájáig. És aztán vannak sokkal súlyosabb dolgok is… Egy demokratának viszont azt kellene képviselnie, hogy minden társadalmi csoport kiteljesedhessen a maga identitásában. És ha a nyelv és a kultúra képezi az identitásomat, akkor abban. Én arra szerettem volna rávilágítani, hogy a mi életünkben ez nem így van. Belátom persze azt is, hogy egy fordításban megjelent interjú torzul, ezért is mondom, hogy nem Krasznahorkai László megnyilatkozásaira akartam felhívni a figyelmet, hanem egy jelenségre. Ilyen értelemben engem nagyon megnyugtatott az ő válasza, mert volt egy mondata, amelyből kiderült, hogy megértette az üzenetemet.
Szintén szabadkai feleségeddel egy nádas holtág mellett öt gyermeket neveltek, ami meg is jelenik több versedben. Talán ezek a családversek azok, amelyek oldani tudják azt a feszültséget, amely a szülőföld és a haza eltérő helyi értékéből fakad, felvillantva az otthonra találás lehetőségét. Persze ez sem ilyen egyszerű. Mint írod: „Trianon az, amikor nem akarod, hogy a gyerekeid tudják, mi az, hogy Trianon, de a lányodat mégis megkéred, hogy olvassa el a Trianon az nem egy ház című szövegedet.” Vannak-e a jöttmentségnek számotokra is észlelhető transzgenerációs hatásai?
Hát igen, igazából a család az, ami az otthont megteremti. Ilyen szempontból az én kis magánmitológiámban a holtág mellett berendeztem az otthonomat. Bár én nagyon sokszor otthonosan érzem magam máshol, például Erdélyben is. Emelem a tétet, otthonosan érzem magam Boszniában és Macedóniában is. Tehát mégiscsak bonyolult ügy ez a Trianon, merthogy közben kaptam egy másik országot, másik világot, másik nyelvet, kultúrát. Áttérve a gyerekekre: igyekszem nem rájuk telepedni. Próbálom nem sulykolni a saját értékrendemet, amit néha megbánok, amikor kamaszodnak. De nem akarom, hogy a traumák szintjén vésődjön beléjük az a veszteségtudat, ami engem ért. Viszont a lányomat például pont a Krasznahorkai-polémia kapcsán bántották az osztályában. Innen is látszik, hogy sokan nem értik ezt a kérdést. Ráadásul a szövegem belekerült egy politikai diskurzusba, holott konkrét pártpolitikai vetülete nincsen. És úgy gondolom, hogy ez fogja elrohasztani az agyunkat. Ez a kőkemény aktuálpolitikai pofozkodás, ez a keserűség, ami már a hétköznapjainkban is jelen van. Hogy nem vagyunk képesek higgadtan, értelmesen beszélgetni egymással, különösen a lényeges kérdésekről. Úgyhogy a lányom esete nagyon megviselt. Őt is megviselte. Viszont nagyon büszke voltam rá, mert tudta, hogy nekünk fontos, így neki is fontossá vált a kérdés, és kiállt magáért.
Maradva a gyerekeknél: a Nád négy verset egy az egyben átvesz a Milyen madár című gyerekverskötetedből, egyet pedig az utolsó sor megtartásával átírt változatban közöl. Mi volt ennek a játéknak a poétikai tétje? Melyek az átemelés tanulságai?
Kovács András Ferenctől tanultam ezt a játékot, és nagyon élvezem. Mészáros Marci barátom éppen a KAF-összesen dolgozik, és van dolga vele, mert nem tudni, hol legyen azoknak a verseknek a pontos helye az életműben. Tehát ezek a migráló versek problémát okoznak a filológusoknak és a szerkesztőknek is. Egyébként a Milyen madár című úgynevezett gyerekverskötetet eleve nem teljesen annak szántam. Neszlár Sándor szerkesztő barátom mondta, hogy írjak egy olyan gyerekkönyvet, ahol a Nem Szarajevóban poétikáját használom, tehát egy „felnőtt” poétikát. Így aztán született pár olyan vers is, amelyeknél már éreztem, hogy kilógnak, hogy szöknének a kötetből, ha éppen dolgoznék egy felnőtt verseskönyven. De nem dolgoztam. Aztán a Nád szerkesztése során ezek a versek nagyon természetes módon, tematikájukból, hangvételükből adódóan bemásztak a kéziratba. Nyilván egészen más fénytörésben mutatják magukat, mint korábban, akár még a jelentésük is meg tudott változni.
A kötet elvarratlan szálai között ott van a nagyapádé, akit a partizánok negyvennégyben el akartak vinni, mert két évvel korábban, Bácska visszacsatolása után gimnazistaként köszöntőverset szavalt Horthy Miklósnak az Operaházban. Egész jól bejárta a téma a korabeli sajtót, a Nemzeti Újság 1942. március 15-ei híradása például a következőkre is kitér: „Ez a Laci gyerek nevezetes személyiség szükebb pátriájában. Nagyszerü, akaratos, keménykötésü kis magyar. Az elnyomatás nehéz éveiben is sokszor tanujelét adta magyarságának és egyszer éppen ilyenkor, március idusán, komoly összeütközésbe került felettes elöljáróival, mert egy rögtönzött kis ünnepélyen szivéből, tüzesen elszavalt néhány szép, magyar hazafias verset.” Hogyan alakult ezek után ennek a nagyszerű, akaratos, keménykötésű kis magyarnak az élete? És a genetikája? Érzel-e magadra vonatkozóan bármit is érvényesnek a fenti jellemzésből?
Én úgy tudom, hogy a nagyapám azon a rögtönzött ünnepségen egy Ady-verset szavalt el. Most örömmel hallom, hogy több verset is, de az egyik biztosan Ady volt. Éppen három napja jutott eszembe, milyen jó volna tudni, melyik Ady-verset mondta. Soha nem fog már kiderülni. Miután viszont az Operában is szavalt, talán egy kicsit elszaladt vele a ló, mert valamilyen fegyelmezetlenség miatt kirúgták a gimnáziumból. Erre ő felkapta a vizet, és eldöntötte, hogy elmegy személyes jó barátjához, a kormányzóhoz, és nála apellál, hogy vele ilyet nem lehet csinálni. A testvére úgy mesélte nekem ötven évvel később, hogy a nagyapám kiment a szabadkai vasútállomásra, megkérdezte, melyik vonat megy Budapestre, fölszállt rá, és Norvégiában kötött ki. Ott aztán besorozták a Hitlerjugendbe, akikkel Párizs egyik hídját védte. Majd Angliába került hadifogságba, ahol megismerkedett a testvériség, egység és a szocializmus eszméjével. Végül hazajött, építette a Belgrád–Zágráb-barátságutat, elvégezte a főiskolát, iskolaigazgató és iskolaépítő lett Szabadkán. Szerintem ez egy nagyon izgalmas élettörténet, ha igaz, ha nem, és nem kicsinyít az érdemein semmit. A faluban, ahol élete végén tanított, nagyon szerették, azt mondják, nagyon jó tanár volt. És igen, van bennünk egy kis genetikus izgágaság. Édesapám is örökölte, bár róla nem sokra emlékszem, de azt tudom, hogy olyan zizi volt, mint én. Van bennünk egy kis nyughatatlan, jobbító szándékú igazságérzet, amit már a lányomban is látok. Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy mi a francnak lettem költő, és valószínűleg a nagyapámnak köszönhetően. Mert tőle jön a kulturális örökségem, ez a nyakas magyarságtudat, az irodalom fontossága, a nyelv fontossága, az identitás megőrzése. Tehát hogyha ő annak idején nem szavalgat, akkor valószínűleg én sem tartok itt.
Vannak-e megnyugtató hírek a földikutyák ügyében? Mit érdemes tudni róluk nekünk, járatlanoknak? És miért vált épp a földikutya a kötet egyik szimbolikus állatává?
A földikutya az egyik rögeszmém. Az Indexen találkoztam velük jó régen, Szily László írt róluk egy cikket. Az fogott meg bennük, hogy talán az egyetlen endogám gerinces faj, amelyik a Kárpát-medencében alakult ki. Szily rá is játszott, hogy ez egy szittya, ősmagyar állat. Értem én a viccet, szeretem is. És a földikutya tényleg egy igazi hungarikum, egy keményfejű, szittya fajta. Nincsen társadalmi élete, csak párzási időszakban, egyébként meg a föld alatt él, és teljesen vak. Úgy kommunikál, ha nagyon muszáj, hogy veri a fejét az alagút falába. Szó szerint fejjel megy a falnak. És hát kihalófélben van. Ez is milyen gyönyörű. Én a határzónában élek, és akkor lett újra hír a földikutyák helyzete, amikor a GYODA-kerítést felhúzták, pont az élőhelyükre. Ez különben is egy érdekes dolog volt, mert amikor a szemed már megszokta, hogy milyen a táj, akkor egyszer csak megváltozott, és ott csillogott hosszan egy drótkerítés. Az már eleve egy furcsa élmény volt, és hogy a földikutyákat épp emiatt telepítették át, az meg pláne. Úgy tudom, Baja környékére vitték el őket, amivel ki is tudnék egyezni, mert Baja még a miénk, az még Bácska. Egyébként pedig nem áll jól a szénájuk, az biztos. Bár nem vagyok biológus.
A Levi Strauss & Co. című versed először 2012-ben jelent meg folyóiratban, Ezüströgök, Youtube címen. Ez a változat nem tartalmazta sem Srebrenica, sem Ratko Mladić nevét, és bár az akkori olvasók a tábornok 2011-es elfogásának közelsége miatt talán könnyebben visszafejthették a vers mögötti referenciát, a mostaniaknak bizonyára jócskán megkönnyítik az értelmezést a konkrétumok. De nem csupán ennyit módosítottál a szövegen. Esztétikai vagy etikai szempontokból változott meg benned valami az elmúlt évek során, hogy ennyire markánsan átírtad a verset?
Kizárólag esztétikai szempontokból. Régebben eléggé hermetikus verseket írtam, és nehezen tettem bele fogódzókat. Itt is elmaszatoltam a dolgot, mert úgy gondoltam, hogy nem kell mindent az olvasó szájába rágni. Egyébként is alapproblémám, hogy hogyan lehet írni a háborúról, hogyan lehet írni egy tömegmészárlásról, amit én ugyan nem éltem át, de a gyerekkoromat meghatározta. Emlékszem például arra, hogy a homokozóban ülök gyerekként, és az unokatestvéremnek mondom nagy komolyan, hogy „ha nem küldenek békefenntartókat, akkor Szarajevóban elszabadul a pokol”. Ezzel volt tele a híradó, ezzel volt tele a levegő. Eleinte Srebrenicáról sem akartam írni, mert ez nagyon nehéz személyes élmények nélkül. De megláttam a videót, amelyikben Ratko Mladić odamegy a táborba zárt nőkhöz, gyerekekhez és öreg férfiakhoz, és elmagyarázza nekik lazán, hogy „nem kell félni, minden rendben lesz”. És őket tényleg el is engedték, de pár napra rá a szerbek több mint nyolcezer bosnyák férfit gyilkoltak meg Ratko Mladić parancsára. Mégis megírtam ezt a verset, mert megbabonázott az a videó. Mint egy Cipolla. Hogy a maga csupasz banalitásában megtestesül előttem a gonosz, és nem annak mutatja magát. Hogy remeg a tokája a fickónak, amikor azt mondja, „minden rendben lesz”. De nem volt jó vers. Végül rá kellett jönnöm, hogy ha el akarsz mondani valamit, akkor nem baj az, ha érthető a vers, ha kimondasz bizonyos dolgokat. Ráadásul az első változatban az áldozatok hangján szólaltam meg, ami viszont hiteltelen. Úgyhogy mégiscsak van etikai dimenziója is a dolognak, bár a poétika és az etika itt valahol összeolvad. Ezen kívül az újraírás során szerettem volna a helyzet kettősségét is érzékeltetni, mert pontosan tudom, hogy ennek a kérdésnek van egy másik oldala: az unokatestvérem szerb dédapját a negyvenes években horvát usztasák centinként darabolták föl élve. Azokban az években hatszázezer szerbet gyilkoltak meg a horvátok és a bosnyákok. Tehát ha nyitunk egy időablakot, akkor látjuk, hogy itt nagyon kemény reflexek indultak el, ami persze nem fölmentés semmire. De minden áldozat áldozat, és nyilván nem a mennyiség a fontos, hanem az emberi minőségünk.
A kötet Trianonnal indul, Trieszttel zárul. Triviálisnak tűnik ebben a kontextusban, hogy a megidézett trieszti szlovénok igazából „vajdasági falfirkászok”, hogy az ő sorsuk épp olyan, mint a kisebbségbe szorult magyarok sorsa. Ez színtiszta poétikai konstrukció, vagy ennyire egyetemes vonásai volnának a kisebbségi létnek? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy az ilyen párhuzamok túlságosan kisimítják a különbségeket az eltérő kisebbségi sorsok között?
Csakhogy ez a vers valóban nem a trieszti szlovénokról szól, ezért nem is homogenizálja a különbségeket. Én egyébként nem tudom, milyenek a trieszti szlovénok. Éppen csak belekóstoltam egy kicsit az életükbe, eltöltöttem néhány napot szlovén közegben, amiért ezúton is köszönetet mondok Primož Sturman trieszti születésű szlovén írónak. Ő volt az, aki elkalauzolt engem Triesztben. A lányom hárfaversenye miatt voltunk ott, így hát láttam a trieszti szlovén zeneiskola feliratait, az 1920-as évekből származó kiáltványokat. Azért sok mindenre ráismertem, mert Közép-Európa az Közép-Európa, a Monarchia az Monarchia, a Balkán az Balkán. Különbségek nyilván vannak, de vannak hasonlóságok is. Engem az utóbbiak inspiráltak, amikor megtudtam, hogy itt működik szlovén könyvesbolt, szlovén könyvtár, szlovén iskola, pedig már nagyon kevesen vannak. De az a helyzet, hogy én Marosvásárhelyen is ráismerek a pusztuló Szabadkára, csak pár évtizeddel odébb tolva. Szóval, nekem nagy élmény volt, amikor rájöttem, hogy a trieszti szlovénokkal van közös halmaz. Nem venném a bátorságot ahhoz, hogy róluk írjak, így áttételesen inkább magunkról írtam. És azt gondoltam, hogy ez a szerepjáték viszont jó, mert a történelmünknek van derűs oldala is, és ahogy az elején is mondtam neked, nemcsak veszteség van a réven, hanem valamiféle nyereség is van a vámon. Én nagyon sok szomorú verset írok, pedig a játék, a humor és a napfényes oldal is ugyanolyan fontos.
Találgatásokra adhatnak okot a kötet Huba-versei is. Egyrészt adott a kézenfekvő olvasat, tudniillik hogy Árpád megszólaltatja Huba vezért, másrészt viszont a versek ennél többet sejtetnek. Ráadásul regényt is írsz Huba munkacímmel. Kicsoda Huba, és mit tud ő, amit más névvel nem lehet elmondani?
A mi családunkban mind ilyen ősmagyar nevek öröklődnek. A nagyapám ugyan László volt, de édesapám Attila, a húgom Emese, én Árpád vagyok, és a bátyám volt Huba. Három évvel volt idősebb nálam, és úgy tudtuk, hogy halva született. Aztán vagy tíz éve volt nagy hír Szerbiában, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rengeteg újszülöttet loptak el a kórházakból: az anyának nem mutatták meg a csecsemőt, azt hazudták, hogy halva született, és Németországba vitték adoptálásra. Akkor édesanyám azt mondta, hogy velünk is ez történhetett. Szóval, lehet, hogy van egy bátyám. Mindig is szerettem volna egy idősebb testvért, erősen éreztem a hiányát. Nagyon érdekes, hogy Huba volt a neve, mert én Álmos lettem volna, csak édesanyám sajnos megtorpedózta. Bosszúból a fiamat elneveztem Álmosnak. Tehát ez a konkrét történet, e köré fog szerveződni a regény. Illetve a mögötte álló botrány köré, hogy milyen sok gyereket loptak el a szüleiktől akkortájt Szerbiában. Valahol azért a kilencvenes évek Szabadkáját is föl akarom villantani, bár nagyon küzdök azzal, hogy se az önsajnálat, se a nosztalgia mocsarába ne süppedjek bele. És ez nem olyan könnyű.
Kollár Árpád 1980-ban született Zentán. Szabadkán nőtt fel, gimnazista kora óta Szegeden, jelenleg Szeged-Szentmihályon él családjával. Diplomát a Szegedi Tudományegyetemen szerzett magyar és szociológia szakon, doktori tanulmányait ugyanitt folytatta modern magyar irodalomból. Korábban az Új Symposion, jelenleg a Tiszatáj Online szerkesztője. Első verseskötete Például a madzag (FISZ, 2005) címmel jelent meg. 2011-től 2017-ig a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elnöke, 2012-től a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE) elnöke. Műfordítással is foglalkozik, főként szerb és horvát irodalmat ültet át magyarra. Főbb díjai: Faludy György-díj (2006), Sziveri János-díj (2011), József Attila-díj (2017). Legutóbbi verseskötete: Nád (Kalligram, 2025).
