az öröm pillanatai (versek)

az öröm pillanatai

szombat van – a madarak röpte simább zavartalanabb

a fény is nyugodtabban lakja be a várost

a szavak visszatérnek hozzád

elsuttogják féltett titkaikat

bizalmasokká lesznek

mosni ilyenkor kell a múlt heti szennyest

elvarrni kifoszlott szálakat

kitakarítani a szobát

könnyebben telnek fel ilyenkor a tartalékraktárak

meghallgatásra találnak az elnyomott dolgok

jobban megy a megbékülés is –

valakik légballonnal emelkednek a távolban lassan felfele

ebben a szélcsendben

önmaguk fölé szállnak

és néha boldogan tekintenek le

mintha sosem lenne újra hétfő

annyira egésznek megismételhetetlennek egyszerinek tűnnek

most a kegyelem az öröm pillanatai

hogy bárki rájuk akaszkodhat

nem csupán a ritka kiváltságosak

akik szinte vaksin

napszemüvegesen hunyorognak a ragyogó büntetésben

örömóda

           (-hiány, hiánypótló stb.)

ez így a helyzethez képest túl magas

(óda!) – sokkal lennebbről kell kezdeni

talán az alagsortól, ahová az ünnepi

hőfok magaslatán egyszerre véletlenül

betévedünk szóval csak könnyedén ott

elegánsan mert túlfeszül rajtunk a szmoking

kevesebb hittel megsokszorozódott kétségekkel

indul ez hiszen a kérdés, ami tulajdonképpen

izgatta így szólt – visszatalálhat-e

egyáltalán még az örömökhöz (elveszett

gyerek az idegen városi forgatagban) vagy

engedni kell a fenébe is ezt az egész izommunkát

és lesz ami s ahogyan lesz alapon a sodródás

mellett dönteni a dolgok kierőszakolása helyett

nos per pillanat ez lett a tulajdonképpeni kérdezés…

mert mintha eljátszotta volna ilyen

szempontból az összes lehetőséget

a kártyáit nem vigyázta eléggé jól

nem volt már mibe kapaszkodnia

amit az érettség egyfajta következményeként

is magyarázott – nem tudta már eléggé

sikeresen becsapni önmagát

átlátok – mormolta – a saját szitámon

a másokéról nem is beszélve

megöregedtél vén fasz így is fogalmazhatunk

de ez így túl egyszerű lett volna

ezért csak részletekben igaz hiszen

valóban nem bírt felzabálni tartósan már

semmilyen olcsó maszlagot – látni

hogy bundázott a Meccs visszavesz ugyebár

a játékosok frappáns lelkesültségéből

pedig örömök nélkül aligha megy

s ha menne is hová merre?

Szóval itt bolyong fejben

nézi a sűrűn remegő levélkék árnyjátékát

ezeket az apró esemény-csodácskákat

amiket lépten-nyomon produkál kínálgat néha az élet

és azzal a gondolattal is eljátszogat közben

hogy ki fogja felemelni az ő szívét

ha ő már nem tudná, tudja –

szóval ki lesz a Nagy Szívmozdító Szívemelő?

Meg persze jó kérdés az is hogy

kell-e a szívnek egyáltalán emelkednie

vagy jól elvan az amúgy slamposan is

de ez a gondolatmenet fennebb már letárgyalódott

hogy a nélkül hajóján mennyire szerencsés

vagy épp szerencsétlenség navigálni –

előbbre nem jutott tehát, csak jól

belegabalyodott ismét

sok munka és áldozni, áldozódni a hiábavalóság oltárán –

ez maradt talán

ha az öröm almája (akárcsak a Schilleré)

a fiókban lassú zsugorodásnak rothadásnak

indult s a maradék húsa előbb-utóbb

teljesen ehetetlennek élvezhetetlennek

bizonyul majd

de lelkesülni? nincs benned egy ódához való

dive into your ocean

mint megannyi sütésből visszamaradt olaj-

apró szappanréteg a tartóban vagy egyszerűen

a dolgokon itt-ott megrekedt mindennapi kosz

ilyen makacsul tapad meg maradék jelenléted a réseken –

most már csak az elszántságomon

és az akaratomon múlik

hogy tiszta lesz-e ragyogó újra ez a felület –

vagy eltekintek a részletektől

és beleszámítom a sérüléseket az elhasználtságot mint általában

vagy egy új emberbőr kezeslábasába bújva elszántan

megátalkodottan sikálni fogom

egészen felszabadítva végül önmagamat

amikor előkészítem

a másik leszállópályáját

‍