Az ötödik dimenzió

I. rész

Messziről érkezett ide. Ősi ösztönök pókhálója dobta a magasba még ivarérettsége előtt, indította el, bízta rá az alig ébredező világismeretére, hogy meglelje a helyét valahol. A szülei hamar megtanították a repülés és a vadászat rejtelmeire. Alig bújt ki a tojásból, pár hét, és már magasan szárnyalt, és ha legtöbbször el is vétette áldozatát, egy ügyetlenebb galamb, egy öregebb pocegér nem tudott kitérni előle, amikor rájuk csapott, erős lába először a gerincüket törte el, utána már szabadon lakmározhatott belőlük.

Elindulni mégis valami egészen mást jelentett. Keresni az ismeretlent, majd odaadni, rábízni magad, egy ilyen erős idegzetű madárnak is próbatétel volt. És elkezdtek felemelkedni előtte az ismeretlen arcai. Lombhullató és fenyőerdők végtelenjei adták át a helyet égnek törő kövek pusztaságának, kopár síkságoknak, domboldalaknak, emberi települések idegesítő zsivaja feküdt alája, de volt, amikor egy nagy víz akarta megölni, azzal, hogy sehogy sem akart véget érni. Repült, vadászott, hol sziklaüregekben, hol csak laposabb sziklaperemeken aludt, esetleg a földön, valamilyen fa tövében. Majd megint repült, vadászott, aludt, kisimítva az időt, egyneművé hengerelve maga alatt a tájat. Fajtársait messze elkerülte, könnyen prédájukká válhatott volna.

Már majdnem teljesen belebódult ebbe a körforgásba, amikor azt kezdte érezni, ez az új táj, ami fölött napok óta repül, befogadja. Jótékonyan változik meg a hőmérséklet, másképp nyúl szárnyai alá a levegő, kinyílnak a fák közötti csapások, a hullámzó domborzat nem továbbadja, hanem meg akarja tartani, sőt, mintha a vadászatai is sikeresebbek lettek volna. Mi állította meg itt? Miért lelt itt otthonra? Nem lehet azt tudni. A magyarázat nem szavakból, fogalmakból szövődik, hanem tájrészekből, sziklaalakzatokból, hőmérsékleti ingadozásokból, madár- és rágcsálópopulációból, ezek különös egymásra vonatkozásából, kiegészüléséből. Csak innen állhat elő a magyarázat, ami valamennyire megközelítheti azt a tényt, hogy amikor megpillantotta azt a sziklafalat, ami egy apró város közelében, egy távoli hegy talapzatából vált ki, teljesen lefékezett, alászállt egy kiugró sziklapárkányra, majd úgy nézett onnan szerteszét, mintha ez a táj, ez a vidék mindig is hozzá tartozott volna.

Már öt éve barátok lehettek volna. Az egyetem előtt, Székelyudvarhelyen ugyanabba a középiskolába jártak, ugyanazon az évfolyamon, sőt évekig ugyanabban a bentlakásban¹ is laktak. Mindketten a forradalom gyermekei voltak, hiszen a középiskolás éveiket a romániai nyolcvankilences forradalom utáni évben kezdték el, tinédzserkori eszmélésük az előző generációhoz képest megváltozott életfeltételek között kezdődött el, egy szabadabb, kaotikusabb világban, ahol már könnyen hozzáférhetővé váltak a könyvek, a zenék, a filmek, lassan magától értetődővé vált a külföldi utazás, miközben azért még az orrukban hordozták az ántivilág állott szagát, használták kifejezéseit, ismerték kopott színeit, zártságát, slendriánságát, otthonosan mozogtak urambátyám rendszerében. A filozófia iránti érdeklődésük is azokban az években bontakozott ki, legfeljebb folyosónyi távolságokból, amiből idővel elhatározás lett, döntés, hogy mind a ketten a kolozsvári filozófia szakra fognak felvételizni. Csak éppen nem tudtak egymás döntéséről, nem is beszélgettek egymással, pedig Gyergyószentmiklóson még egy filozófiai olimpiászon is részt vettek, ahol a Férfi érte el az első helyezést, de a Nő is biztatóan teljesített. Az esszétéma a szabadság volt.

Úgy látszik, közöttük minden jókora fáziskéséssel kezdődik el.

A barátságuk szinte azon a folyóson. Hiszen alig ér véget a bemutatkozás az egyik szimpatikus fiatal filozófiatanárnál, aki majd a propedeutikát, a filozófia előtudományát fogja szeminarizálni nekik, már közösen mennek ki a Matyi térre. A bemutatkozás során arra az egyszerű kérdésre kellett volna válaszolniuk, hogy miért választották a filozófia szakot. Ez a kérdés azonban mindkettőjüket alaposan meggyötörte. A túl sokat, a szövevényest kellett volna néhány mondatba préselniük.

A Nőnek el kellett volna mesélnie erősen vallásos családját, sőt saját gyermeki hitéről is be kellett volna számolnia, ami mint egy bonyolult, de mégis áttekinthető, védelmező katedrális tornyosult föléje. Majd beszélnie kellett volna azokról az elvi vitákról, amelyek a családi házban zajlottak, mikor nővérei – öten voltak lánytestvérek – hazaérkeztek az egyetemről, arról a bábeli világról, ami ilyenkor kibontakozott, hiszen a testvérei gyakran a párjaikat is magukkal hozták. És miről vitatkozik egy nyitott elméjű, de erősen vallásos családban felnevelkedett egyetemista? Természetesen Istenről, a szabad akaratról, az eredendő bűnről, azokról a fogalmakról, amelyek az ő lányosan szép katedrálisának is az építőkövei voltak, ezek az építőkövek azonban, a kifülelt heves vitáknak köszönhetően, először inogni kezdtek, majd kimozdulni a helyeikről, sőt már-már alázuhanni a mélybe. Ezért volt szinte üdítő találkozni a filozófiával, amely számára az érveket hozta meg, a világosan áttekinthető gondolatmeneteket, amelyeken keresztül meg tudta támogatni, artikulálni volt képes azt, amiben hitt. Az ész építőkockáit érzékelte a filozófiai szövegekben, ezért a kezdetben leginkább Descartes Értekezését szerette, a Módszer magától értetődő működését, amire, úgy érezte, rábízhatja magát. Igen, a Nő számára kezdetben a filozófia a teológia szolgálóleánya volt, ahhoz, hogy idővel átvegye a helyét, hogy kioldódjanak mögüle a vallásos képzetek és érzelmek, lesüllyedjenek a tudatalattijának talapzatához, hogy csak a világos fogalmak maradjanak, minden, ami mondható és kifejezhető, hogy lassan azt is elfelejtse, hogy valamikor vallásos volt, miközben azzal, ami nem mondható és nem kifejezhető, egész életében engedékeny maradjon, ha alátámasztani már nem is tudja, legalább lehetőségében létezni hagyja.

Nem úgy, mint a Férfi, aki mindig különös izzásba jön, ha ilyen témák kerülnek szóba. Mintha saját életébe törtek volna be ezekkel a kérdésekkel, szinte személyes támadásnak vette őket. Szellemi érése is más megállókon keresztül történt. Először nem is egy filozófiai könyvvel való találkozásáról, hanem Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéről kellett volna meséljen – a könyvet az akkori szerelme nyomta a kezébe. Olvasva azt a könyvet, mintha egy vízesés mögül tekintett volna ki, élete fiatalkori robajában próbálta volna kihallgatni, mi az, ami számít, és mi az, ami lényegtelen, miközben úgy érezte, mindig is tudta, mi ez a lényeg, mindig is köze volt hozzá, csak megfogalmazni, elmondani nem volt képes, de most Iván Karamazov monológjaiban megtalálta hozzá a szavakat, a képzeteket, a gondolatokat, az igazolást arra, hogy nem magányos, elveszett, problémáival nincs egyedül a világon. Szóba kellett volna hoznia Nietzsche Zarathustráját is, az egyik bentlakásbeli szobatársa adta a kezébe a könyv régi fordítását, az abból kiáradó kenetteljes és dörgedelmes hang, a hang által hordozott, egyszerre régies és megbotránkoztatóan új bölcsesség, mint a villám csap belé. „Vala.” Meg azt a rengeteg szenvedélyes esti vitát a szobában Isten létezéséről vagy nem létezéséről, a szabad akaratról, a determinizmusról; ezekben a vitákban a Férfi mindig Isten nem létezése mellett kardoskodik, hiszen Isten egy korai gyerekkori álmában, szárnyas angyalként megjelenve, pisztolyt szegezett rá, a pisztoly csöve ott tátongott előtte, mintha csak a fenyegetettség sötét kútjába kellett volna alátekintenie. „Magánosan szálla le.” Valószínű ezért kellett megölnie a nem létező Istent, gyilkolási szándékra gyilkolással válaszolnia.

Úgy látszik, kamaszkorban a filozófiával való találkozás szükségszerűen Isten halálát is maga után vonja.

„Ím-ígyen.”

Természetesen ezeket a történéseket nem tudják elmagyarázni a fiatal filozófiatanárnak. Mégis, amikor kijönnek a teremből, a Férfi, legyőzve szokásos félénkségét, odalép a Nőhöz, és elmondja neki, mennyire tetszett, amit odabent mondott. A Nőnek nagyon jólesik a dicséret, ezeket és az ehhez hasonló gondolatait eddig többnyire titkolnia kellett, vagy legfeljebb szégyenkezve eldadognia, most találkozik először valakivel, aki rezonál rájuk, sőt úgy látszik, magáénak is tudja őket. A Matyi térre mennek, de nem csak ketten, hozzájuk csapódik egy kolozsvári csoporttársuk is, hogy a legtermészetesebb módon üljenek le hárman a híres szobor talapzatánál található virágágyás szélére, és hátukban a Mátyás király lovasszobra által dominált szoborkompozícióval, az új kezdet lendületével nézzenek bele a város arcába.

Fiatal felnőttnek lenni csodálatos dolog. Hát még ehhez a felnőtt léthez megtalálni a társakat. Október eleje van, de még sehol az őszi hűvösség, erősek a délutáni fények. A tér engedékenyen terül el előttük, körben terpeszkedő barokk paloták sokasága. Meg is botránkozhatnának azon, amit látnak, hatalmas gödör ásítozik a tér közepén. A város ultranacionalista román polgármestere túratta fel a teret, római kori maradványokat kerestek, azzal akarták bizonyítani, hogy ez a minden szegletében a magyar történelem lenyomatait hordozó hely valamikor román volt, hiszen a románok ősei lakták. Sőt még a padokat is lefestette a román trikolór színeire. De ez őket nem nagyon érdekli, esetleg egy fél mondatot vesztegetnek az egészre. Különben is tudják, nincs olyan, hogy egy hely román vagy magyar. A Matyi tér az egyetemistáké, meg a galamboké, sőt ritkán a sirályok is megfordulnak arra, mint egy valamikori tenger sekélyes kikötőjében. Ott kell majd mindig találkozni, gyakran negyedórákat várva egymásra, ott töltik el két előadás között a holt időt, de onnan indulnak a nagyobb séták, az éjszakába nyúló kocsmázások, és ha gödörbe esik ott az ember, az sokkal inkább a szerelemé, és nem a mélységesen mély múlt kútjáé. Hisz ilyenkor múlt sincs, csak jelen, de az most egyáltalán nem pontszerű, hanem alaposan kiterjedt, még nincs semmi dolguk igazán, az órák még nem kezdődtek el, azt érzik, teljesen szabadok, még az is hat rájuk, aminek nincs ahogy a tudatában legyenek, a boldog szertelenség érzete tölti el őket, a mondatok is találnak, a kolozsvári kollégájuk élvezi az ízes székely szavakat, míg ők a „kóllozsvári” hanglejtésre csodálkoznak rá, a mondatokba belekeveredő, számukra idegen román kifejezésekre, „teljesen hábár ná volt”,² csak mondanak, mondanak a délutáni hűvösödésben, mintha egy kicsit a földtől is elemelkednének, hiszen most igazán annak van ideje, hogy olyan barátságok köttessenek, amelyek látszólag az egész életre szólnak.

Meg is van ehhez minden adottságuk. Többnyire tudják, mit szeretnek és mit nem. Mind a hárman a könyvek és az olvasás bolondjai, túl vannak a klasszikus irodalom legfontosabb darabjain, a Sartre- vagy Camus-kérdésben kettő az egy arányban Camus-ra voksolnak, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij esetében nem kérdés, ki a nyerő, de már volt a kezükben az akkoriban divatossá váló Kundera regényei közül is néhány, a „lét” szóról automatikusan még nem az „idő”, sokkal inkább az „elviselhetetlen könnyűség” jut az eszükbe. Láttak már Bergman- és Tarkovszkij-filmeket, hallottak a hermeneutikáról és a dekonstrukcióról, de Husserl transzcendentális fenomenológiájának nyelvtörője se teljesen ismeretlen előttük. S noha addig a fémzene, esetleg a blues volt életük zenéje, de már beszivárgott közéjük az akkoriban divatossá váló magyarországi alternatív zenevilág is dallamfoszlányaival. „Zsákmányállat máját mosod egy névtelen patakban.” Ahogy kiderül, a természetjárásban is jeleskednek, a Vargyas-szoros és az Almási-barlang, a Szent Anna-tó, a Kelemen- havasok lába már mindannyiuknak megvolt. Személyiségük keltetőjében még nem uralkodtak el a szülőktől örökölt traumák, az iskolai kényszerek, a kirekesztés, a megbélyegzés tetoválásai éppen csak pislákolnak bőreik alatt, szerelmi csalódásaik hígulóban vannak, még minden kibontakozni, kifejleni akar bennük.

Még tudnak igazán kifelé élni.

Ezután hárman lesznek együtt sülve-főve. Együtt lakják be a várost, együtt kezdenek kocsmákba járni, moziba, könyvtárba olvasni, színházba, filmklubba, sőt a város környéki kirándulóhelyeket is együtt fedezik fel: a Bükk erdő csapásait, meg a Hója erdő rejtélyeit, ahol Szilágyi Domokos költő utolsó végzetes tettének helyszínét keresik, aki valamelyik fa tövében lett öngyilkos még a hetvenes években. „Kicsikém. Én ma lelépek e világi életből” – gyakran idézik utolsó levelének kezdetét, valahol már akkor tudják, így kéne egyszer meghalni, elegánsan, nagyvonalúan kisétálni a világból, mint egy soha véget érni nem akaró, alkoholszagba fulladt partiról, amit egyszer csak megun az ember. „Lelépek”, mondják, „lelépek, bazeg”. A kolozsvári barátjuk természetesen már ismer minden helyet, inkább az idegenvezető fölényével lépked velük, ez azonban nem zavarja őket, el vannak magukkal foglalva, hiszen ezek a helyek és helyzetek nem önmagukért érdekesek, inkább apró állomások, ahol leginkább azt tanulják, hogyan lehet szorongás nélkül önmaguknak lenni a világban.

És teljesen megvan az ehhez szükséges terük. Négy, esetleg öt évig úgy élni, hogy jó könyvek olvasása és megemésztése legyen az elsődleges munkafeladat – kinek adatik ez meg? Ez aztán később teljesen el is rontja a munkához való viszonyukat. Az a munka, aminek nincs köze valamilyen szöveghez, a felnőtt életben csak teher tud lenni számukra, abban nem lehet feloldódni, nem lehet kiteljesedni, ezért sietve, kapkodva kell letudni. Úgy érzik, minden, ami meg tud történni a világban, ami érdemes a megtörténésre, az arra tart, hogy szöveg legyen belőle, vagy legalábbis egy szövegben kell visszatükröződnie, szövegen keresztül is átélhetővé kell válnia. „Il n’y a pas de hors-texte.”³ Azt is tudják, ha a valóság és a szöveg között kell választani, mindig a szöveg lesz az erősebb, a vonzóbb, a komplexebb. Egész életükre jellemző marad, hogy még szeretkezés után is kézbe tudnak venni valami olvasnivalót. Csak jóval később, életük alkonyához közeledve fedezik fel igazán az érintések értelmét, a letapogató ujjak okosságát, a vak folyamatok átlelkesítő erejét. Hogy a Logosz nemcsak a szövegekben, hanem ugyanannyira egy általuk belakott térben, a gyereknevelés kihívásaiban, az életszervezés mindennapi működésében is otthon tud lenni. De ezek a dolgok akkor még egyáltalán nem számítanak a Nőnek és a Férfinak, éppen ennek az új térnek a felderítésére készülődnek, amiben magától értetődően támaszkodhatnak egymásra.

Már Udvarhelyen leváltak az otthoni, fullasztó körülményeikről. Szüleikből azonban mostanra teljesen a hetente egyszer esedékes telefonálás marad, amit a városi nagy postán kellett megejteni, „interurban”⁴ telefonhívás formájában. S noha még úgy tesznek, mintha meghallgatnák aggodalmaik és jó tanácsaik, „hogy vagy, jól, eszel, eszem, az egyetem, megy, a vizsgák, nehezek”, de leginkább a folyósított zsebpénz érkeztében érdekeltek. Pedig még a pénz se számít igazán, vagyis inkább állandóan van is, meg nincs is, amire kellett, arra csak előkerült, leginkább könyvekre meg zenekazettákra, később cédékre, néhány különös ruhadarabra az őszi feketetói vásáron, ahová minden egyetemi év kezdetekor elstoppolnak, az esti sörökre a Music Pubban vagy nyáron a Bogyában, cigire a Nőnek, és csak legeslegutoljára az ételre, a reggeli kiflire és szánára, esetleg dióscsigára az egyetemmel szemben található péksüteményes boltban, délben valamilyen egyszerű menüre valamelyik egyetemi bentlakás kantinjában,⁵ amit egy idő után könnyen kihagynak.

Más táplálékok válnak fontossá számukra.

Először a szemiotika tudománya az, ami felforgatja gondolkodásuk. Az előadást egy negyvenes éveiben járó, zsíros hajú és korpázó fejű férfi tartja, aki aprócska jegyzeteibe bújva, hümmögő hangján szinte félve mondja fel az anyagot. Semmiképpen nem az a kultúrhérosz, amit gyermeki képzeletük egy filozófustól elvár. Számukra Raffaello Santi athéni iskolája rajzolja ki azt a fantáziavilágot, amiben magabiztos filozófusok mozdulataiból világok emelkednek ki. Fel és le. Egy igazi filozófus a bölcsesség letéteményese, amit magabiztosan tár hallgatósága elé, állja a kérdéseket, jól riposztozik, a szellem igazi bajnoka – gondolják. Az egyetemi éveik alatt egyszer sem találkoznak ehhez hasonló figurával. Az a tanár, aki a legközelebb állhatott volna ehhez a szellemképhez, állandóan alkoholba próbálta fojtani karizmáját, sziporkázó zsenialitását. Kijózanodásai ennek ellenére megmutatnak valamit a szellem fennsíkjának igazi terjedelméről. De leginkább azt, hogy tájainkon a nagyság állandóan összeomlásban van, mivel kívül nem találja a formát magának, idővel maga ellen fordul, és módszeresen rombolja le magát. Különben tanárnak is eléggé pocsék, nem a tudás átadása érdekli, leginkább rejtélyeskedni szeret, megfejthetetlen rébuszokkal, szellemi paradoxonokkal bombázni nyiladozó értelmüket. „Soroljátok fel a nagyszívű Odüsszeusz tutajának összetevőit” – fél év kijózanodás után érkezik meg kérdése a preszokratikus filozófusok gondolkodását számonkérő vizsgán. A választ állítólag „a bölcs” Homérosz művének 5. énekéből olvashatták volna ki. „A rózsásujjú hajnal” sem hozhatta volna el a megvilágosodást számukra. A vizsgán ennek ellenére mindenki tízest kap.

A szemiotika a „jel” fogalmával való megismerkedést hozza el. Az egyik legrejtelmesebb dolgot, amivel szellemi ébredezésük során találkozhattak. A jel által valami más lesz jelenvaló – magyarázza el jegyzetei mögé bújva a tanár, miközben gombszemei fénnyel telnek fel. A jel dologiságában valami nem tapasztalati válik felfoghatóvá. Ez teljesen lenyűgözi őket. Úgy érzik, az emberi világ kulcsára akadtak rá. Amit azonban a maga teljességében felfedni nem tudnak. Hasonlóság, érintkezés, de önkényesség is szervezi a jeleket. Hogy lehet mindezt áttekinteni és megérteni?

Jegyzetek

¹                  Bentlakás – kollégium (tájszó)

²                  Fogalma se volt róla (románból)

³                  Nincs semmi a szövegen kívül (franciából)

⁴                  Interurban – távolsági, városok közötti (románból)

⁵                  Kantin – étkezde (románból)

‍