.svg)
Ha a próza egy hatalmas, vad, zajos gőzmozdony, akkor a költészet a szén, ami táplálja, jegyezte meg a mindig lényegre törő erdélyi írókolléga, majd rövid szünet után, mélyen belebámulva a sörébe, hozzátette: A próza az, ami az időről beszél.
A fenti két mondat a marosvásárhelyi könyvvásáron hangzott el, de nem a hivatalos programok során, nem is egy türelmes könyvbemutatón vagy egy lázas kerekasztal-beszélgetésen, hanem a nemzeti színház mellett megbúvó büfé félhomályában. Mindkét mondat régi igazság, és mint ilyen, cáfolható és cáfolhatatlan. Cáfolhatóság, félhomály, idő, próza, költészet, vonatok – azt hiszem, jó szavakkal tapogatózom, ha arról az íróról szeretnék beszélni, aki idén kétségkívül az irodalmárok méltán legnagyobb ünnepeltje.
Olykor lassan, komótosan, máskor gőzerővel zakatolnak mondatai, mindig előre és mindig hátra, belebolondulva az időbe, hiszen a több évezredes ködben nem egyértelmű, mi van fent, mi van lent, mi van a négy égtáj irányába, merre fordul örökös zavarában a szélkakas. Máshonnan nézve pont hogy nagyon egyértelmű: a firenzei Arnótól a kiotói Kamóig tagadhatatlanul párolognak a folyók, sűrítik a történelmi ködöt, feltérképeznek városokat és falvakat, a hanyatlás és méltóság szemtanújaként. És hálát kell adnunk, ha valami tisztán látható.
Az igluiról elhíresült torinói képzőművész, Mario Merz, miután elolvasta a Háború és háborút, a schaffhauseni művészeti múzeumba sietett, dühösen számonkérve az igazgatót, hogy Korin Györgyöt, a regény főszereplőjét miért nem engedték be a múzeumban kiállított iglujába. Nem érdekelte, hogy Korin, akárcsak a története: fikció. Mert ez az, amire csak a legnagyobbak képesek: az emberiségre telepedő ködben megrajzolni a valóság és az igazság közös körvonalait. Felfedezni, hogy a közeli bányató vizén azok ott márpedig hattyúk.
Az sem véletlen, hogy a Svéd Akadémia a díj indoklásában nem az irodalom, hanem a művészet szót használja – „a lenyűgöző és látnoki műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét” –, hiszen a szavakon túli (és előtti) eszközökkel lehet megsejteni, megragadni valamit abból, amit jobb híján életnek nevezünk.
Minden fejtegetés és bölcselkedés, ami egy ilyen volumenű szerzővel szemben elkövethető, természetéből fakadóan cáfolja önmagát, vagy éppen igazat ad saját magának. Tehát értelmetlen. Inkább csak: olvassunk Krasznahorkai Lászlót, mert életbe vágó.
