.svg)
Bádogvers
Fény-füst-hangerő,
egymásnak koccannak a testek.
Ujjamat egy fémgyűrűbe akasztom:
kattan-szisszen-kiszabadul,
szénsavas szavakban felpezseg.
Meg kéne érteni, mi zajlik a mondatokban,
a buborékokban –
Nem teszem.
A bádog lassan: üres.
Az eldobhatóság a vallásos világértelmezés csődje,
az örök időhöz örök tárgyak tartoznak,
tanuljatok meg Ladát szerelni satöbbi –
összeroppantom.
A csonk felhasítja az ujjam,
felszisszenek én is,
vér csepeg a padlóra,
elpattant-felrobbant buborék,
szétterjed alattam a jelentés,
igen
a jelentés rögzíthetetlen
zsibbadt lábaimnál
tócsa
fülemhez tartom a törött bádogot
benne kagylózúgás
tengeri örvények moraja
-.-
Valahol messze,
idegen partok és hullámok között
pulzál és izzik és zajt csap a vers.
Betűleves
Használati utasításokat,
gyűrött szórólapokat,
rongyos plakátokat olvasok.
Betűzöm a boltok ajtajára akasztott
villogó neonfeliratot.
Fürkészem a közúti jelzéseket –
a helynévtáblákat különösen szeretem:
Isten hozott Venezuelában,
ahol a férfiak egyetlen nőt imádnak
egész életükben.
Zsebre vágom a mondatot,
csinos ólomgolyóvá áll össze –
jó lesz még valamire.
A samponos flakon címkéjét bújom,
metilén-glikol, phe-no-xy-e-tha-nol –
bambán szótagolok,
s lassan
szétolvadok a zuhanytálcán.
Könnyedén szkennelem
a vallomások előtti csendet;
az árnyékok formáit
félreteszem, méret szerint,
növekvő sorrendben.
A fülledt szobát
nehezebben olvasom:
alig látok a hangzavartól –
ilyenkor könnyű és néma vagyok.
Ropog a fogaim közt
a sok befalt betű:
rágok, nagyokat nyelek,
de akárhogyan kerülgetem,
egy rosszul elharapott szó
felhasítja a nyelvem –
csupán olvasni
kevés,
időről időre
mondani is ér.
