.svg)
Bede Kincső munkája.
Az ártéri mintázatok eredője
Ezüstös fémpénzek a kehelyben –
pikkelycsomó örvénylik, lefolyóban sodródó
szarucsillagok. Szent állat a hal. Tátogó békeének,
veríték csorog, földcsuszamlás a homlokok
agyagosan lucskos ráncain.
Talán csak a folyókat zárta el valaki,
ne görgessék tovább a kavicsokba rakódott csendet,
fűszálak között a hordalékszőnyeg bűzét.
Szúrós emlék már minden reggel –
tüskés gesztenyehéjon fekszik a táj, a sekély víz
könnyen poshad. Ha hajó, megfeneklik –
csak a mélyből, a habokból nem jön változás.
Nyúlik a perc, üt az óra. Süpped az ártéri réteken.
Szilaj folyók erednek zsebemben –
Cseppekben az új kiáradás.
Ősz
Madártetemek a tengeri táblában.
Éles szuronylapokhoz koccanó fények.
A kihűlt mezők szívében háború van,
fegyvert fogva mulatnak a legények.
Elmúlás színeiben pompázik a táj –
véres ruhája hűs napfényben hever.
Lassulva kattog egy óra. Avar alatt
az ősz gyilkos koktélt kever.
Elfojtás
Vannak titkok, melyeket
csak az 50 pluszos férfiak ismernek.
Például a dülmirigy szorításában hogyan
fut a táj, pulzál a telepített öntözőrendszer.
Ahogy a szembogár egyre inkább forgó
planétákra hasonlít, földrengéskor
a mirigyek partra pumpálják a tengert.
Képzelet mezőin a felejtés szirmai.
Vadvízi ár az ablaküvegen,
mocsárban kapaszkodó házak, süllyedő
kert. A vonatsínek az esőben fel-
szeletelik a végtelent.
Gyöngy
A parton ülve apadó szemeim szoktatom
a látványhoz. A víztömeg kékje észrevétlen
tapad a szemgolyóban lerakódott törmelékek,
homokszemcsék, szétszórt ételmaradékok közé.
Hallgatva a sirályokat, foghatnám a jelenlét
impulzusait, mint hullámot az érzékeny antenna –
tapasztalatokat raktározhatnék, akár bibliotéka
könyveket, a kagyló ajkai puha állatot, benne
a gyöngyöt, formás köveit a tengerfenék.
A retinára festett hajnal áterjed a felszín lemezein
és lecsorog az érzékelés legalsó bugyraiba.
Oldódás indul ilyenkor, a kőzetlemezek ropogva
omlanak a vesék szennyvíztelepeire, felszakítva az
emlékekben lerakódott savanyú üledéket.
A felejtés csónakjai küzdenek az áramlatokkal,
szorít a hólyag, benne nyálkás patagóniai tintahal –
apámra emlékeztet, a férfira, aki merüléskor jámbor
tekintettel alvadt meg az egyszerűvé gyűrött
vizek illúziójában. Kagylóhéjban pihen azóta –
fehér gyönggyé változott.
Polifón kábulat
Ott gubbasztanak az elfagyott faágakon.
Egy gyerekkórus oratóriumokat énekel a ködben:
korálbetétek, madrigálok töltik ki a paleocén fugákat,
a rétegződés mint a hullámok rakományai –
halcsont, kagyló, lándzsafű és csillagrajok.
Ha lenne valaki, aki alulról hallgatná a víztömeg
zenéjét. Mederben a hallójárat, talán itt folynak el
a dallamok. Kövek alatt a gyermeknevetés.
Messziről érkezett hordalékra bukkan,
ki kitartón legeli, szívja a selyemfüvek illatát –
valahol egy szirti kecske gyűrt sziklák árnyékában
a hegyvidéki üledék narkotikumait.
Sic transit
Hullámot ver, akár a tenger, a képzelet.
Befordul a szem, feszültség a szövetekben.
Egy szakadt csillagban fény törik, háló
nyúlik a hasadt prizmák alatt.
Fehér csontok az erezett kőben. Magod
belehull, márvány leszel. Fosztott tollakra
lel az exhumáló, megkövesült csigolyáknak
koccan az ásó. Lehet-e olyan mély egy hasíték,
hogy a születésig be lehessen látni?
A mozdulat kibillent, a hiány a többlet tükre.
Inverz topográfia. Létrejött, hát múlik,
akkor is, ha nincsen vége. Hajnalban fogan
a megértés, a felforgatott földekben új gyökér
kanyarog. Torzók vagyunk törmelék közt.
Házon a túlexponált ablakok.
Tükörkép
Bár született gondolat vagy, gyakran mozogsz
holt terekben, vitrinben, üveg mögött. Porcelánbabák
mosolyával nyugtázod a törékeny viharokat.
Hússá válnod korai még, a vérszagú ébredés várat magára.
Ikertestvérként tükörképet szült neked anyád, kivel
karon fogva járnod lehetetlen, mégis szükségszerű –
mission impossible –
lehetetlen küldetésben a nagyszerűség.
