Bárányokkal szomjazó

Kivonatok egy készülő Szőcs Kálmán-monográfiából¹ 

„Az ifjú költő elsiratta anyját, megénekelte apjának messianisztikus hitét, reményeit, csalódásait, (...) majd amikor rádöbbent, hogy minden, ami kívül tombol, lélekfagyasztó viharként egész benső lényén süvölt keresztül, ő pedig költőként sem alkalmas a szerepjátszásra: elkövette egyszemélyes fegyenclázadását.”²

           Sütő András

Szőcs Kálmán tragédiában bimbózó és tragédiába torkolló életét akár Sütő András fenti soraival is summázni lehetne. Amiért viszont szükségesnek látszik a lexikonokban található csekély adatmennyiség mögé tekinteni, az az a körülmény, amelyre mások mellett Csiki László is felhívja a figyelmet, mikor abból a megfigyeléséből indul ki, mely szerint „Szőcs Kálmán verseinek a szokásosnál, már-már az illendőnél nagyobb része arról szól: ő költő”. Hiszen később, a hagyaték és a napló szemlézését követően már erősebb kijelentéssel élve fogalmazza meg, hogy Szőcs Kálmán „valóban felcserélte az életet a költészettel, s ez a csere halálos volt számára”. Csiki ennél is tovább megy, mikor arra a következtetésre jut, hogy ez esetben az életrajz „nem csupán adalék vagy illusztráció a művekhez”. Persze, a pozitivizmus vádját azért lehetőségeihez mérten igyekezne elkerülni: „Elméletileg ugyan durva túlzás egy művet csak alkotója életrajzából származtatni, de Szőcs Kálmán sorsa a költészetéé, valóban.”³

1942. szeptember 19-én született Marosvásárhelyen Szőcs Béla és Radó Ilona egyetlen gyermekeként. Származását tekintve „fél zsidó, negyed cigány és negyed székely volt – egészen rossz koktél” – fogalmaz Gálfalvi György egy interjújában, a történelmi helyzetre is utalva.⁴ Világra jöttekor édesapja illegalitásban lévő kommunista harcos volt. Édesanyját Auschwitzban ölték meg, az ő elhurcolásának és a másfél éves Szőcs Kálmán túlélésének körülményeiről Gálfalvi a következőképp számol be: „Amikor negyvennégyben jött az utasítás a zsidók összegyűjtésére, akkor az anyja nem ment be a téglagyári gettóba, ezért utána jöttek, ő pedig a szobájuk ablakán adta ki Kálmánt a szomszédasszonynak. Elvitték, és Kálmán többé nem látta, nem is emlékezett rá. Vásárhelyi értelmiségi családok adták kézről kézre, éjszakáról éjszakára.”⁵

Szőcs Kálmánt hónapokon keresztül bújtatták a deportálás elől, ám a kommunista hatalomátvételt követően lényeges pozíciókat betöltő apja a későbbiekben sem tudott gondoskodni róla. Rokonai viselték gondját még éveken át, többek között az apja falujában, Sóváradon. „Amikor Béla bácsit megismertem, már nyugdíjas volt. Újranősült, a változatosság kedvéért újra egy zsidó hölgyet vett el feleségül, egy nagyon jóindulatú, de rendkívül rideg asszonyt, aki a férjét egyenesben tartotta, de Kálmánnak anyai melegséget nem tudott nyújtani. Úgyhogy Kálmán nagyjából felnevelte magát. És az utca nevelte, és a Maros-part nevelte.”⁶

Az elemi és líceumi osztályokat szülővárosában végezte, és már akkor igen fogékony volt az irodalom iránt. 1960-ban érettségizett, majd az ugyancsak marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán folytatta tanulmányait, s ez idő alatt kezdték közölni verseit az irodalmi lapok is. Első verseskötete 1965-ben jelent meg az Irodalmi Könyvkiadó Forrás-sorozatában, Székely János előszavával, Lelkemben gyermekkórusok címmel. A kötet négy év költeményeit tartalmazza, és megjelenésekor Szőcs Kálmán volt a sorozat addigi legfiatalabb szerzője. A Csöndes kiáltvány és a Papírhajók, a második és a harmadik verseskötete 1967-ben, illetve 1968-ban látott napvilágot. 1971-ben jelent meg negyedik versgyűjteménye, az Új Kolumbusz, a következőben pedig a Játékaim. Hatodik önálló verseskönyvét azonban, mely „még a költő által szerkesztett kézirat alapján készült”,⁷ már nem tudta kézbe venni: a Töklámpás 1974-ben, posztumusz jelent meg.

A halála óta eltelt évtizedekben Szőcs Kálmán az erdélyi magyar irodalom vizsgálatából rendre kimarad, s ha néhol meg is említik a nevét, a róla szóló diskurzus gyakran kimerül a róla szóló diskurzus hiányának megállapításában s ennek helytelenítésében. Lírai hagyatékát a jelenlegi irodalmi kánonok nem tartják számon, saját szülőföldjének közössége is csak elvétve emlékezik meg róla. Ennek egyik lehetséges okát Gálfalvi György egy meglehetősen pontos észrevételében tisztázza, mely egy riporteri kérdésre azt taglalja, hogy miért nem szerethető, miért nem revelálható Szőcs Kálmán életműve, miért „hallgatnak róla” korszakokon átívelően: „Kálmán egy nagyon kényelmetlen ember volt életében és ugyanilyen maradt halálában is. (...) Nemzedékének a problémái a Szőcs verseiben voltak felfedezhetők, egyrészt a hit és másrészt a csalódás is, s mind a kettő kényelmetlen. ’89 előtt inkább a csalódás, ’89 után pedig a hit…”⁸

Pedig a költői debütálás még meglehetősen fényes. Első kötetét Kántor Lajos, Gálfalvi György és Nagy Pál kritikája is üdvözli,⁹ a Csöndes kiáltvány szakmai recepciója viszont már jóval sötétebb tónusúvá válik. Utóbbiról az első kritikát Láng Gusztáv közli, akinek fő szempontja a költői magatartás vizsgálata. Meglátása szerint a Csöndes kiáltvány címadó versének két kitüntetett pozícióban lévő szava az egész kötet két kulcsfogalmát adja, ezek a „gyöngeség” és az „egyedül”. A „gyöngeséget” némileg pontatlanul a „védtelenséggel” azonosítja, mely szerinte „a szembenézés, a tett férfias gesztusának” hiányában jelentkezik.¹⁰ Szilágyi Domokos recenziójában némileg feldúlt, máshol kissé szarkasztikus hangnemben ostorozza a kötetet és szerzőjét. A recenzió terjedelméhez képest rendkívül hosszan támadja Szőcs Kálmán Csokonai című versét, ezt a „gyatrán megírt” „ars poetica-félét”, azzal a hivatkozási alappal, hogy „Csokonait ne keverjük ebbe az ügybe”. Szilágyi nem egy karakán megállapítását elmulasztja illusztrálni, erre ő maga is kitér a szövegben: „Nem idézek példákat, úgyis elég sok rosszat mondtam a kötetről.”¹¹

Szőcs Kálmán valamennyi verseskönyve közül a legdinamikusabb recepciója az Új Kolumbusznak van. Az eleinte csendesnek és egységesen pozitívnak tűnő diskurzus akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor az Utunk leközli Soltész József Se nem béka, se nem hal című írását, melynek végén a szerző a költészet helyett inkább szótárírásra biztatja Szőcs Kálmánt.¹² A recenziót az Utunk következő számaiban Lászlóffy Aladár és Molnos Lajos is élesen támadja,¹³ majd az indulatok nyugvópontra helyezésének érdekében Marosi Péter megjelenteti saját elemző értékelését. Marosi jó érzékkel regisztrálja, hogy Szőcs Kálmán verseinek „nagy része tulajdonképpen nem is egyetlen költő vallomásait tartalmazza, hanem legalább kettőét”. Megítélése szerint „ebből a Szőcs-versekben mindig polarizálódó kétarcúságból kiindulva közelíthetjük meg (...) költészetének a jelenlegi állapotát.”¹⁴

Az utolsó, még életében megjelent verseskötet, a Játékaim kritikai fogadtatása már korántsem ennyire kiterjedt és viharos, Bogdán László írása viszont egy számunkra különösen fontos, fenomenológiai irányba tereli a szót, miután Szőcs Kálmán lírájának korábban már említett „kétarcúságára” hivatkozik: „Adva van tehát az önarckép – ha elfogadjuk a verset tükörként. Ebből következik, hogy versei tükrében Szőcs Kálmán olyan, amilyennek látni szeretné magát. Arcképe – néhány nem is olyan lényegtelen vonatkozásban – rokonszenvesebb az igazinál (vagy a feltételezett igazinál). Másodszor, némileg az előző kép igazát módosítva, elhomályosítva (...) adva van az a kép, ahogy mások látják a költőt. Feltehetőleg ellenségei vagy barátai. A közömbös érdektelen ebben az ügyben. A közömbösek alkotják azt a tömeget, amelyet emberiségnek nevezünk, és amelyet Szőcs Kálmán szeret is. Legtöbbször hozzá beszél. Neki készíti – az ironizálás legcsekélyebb szándéka nélkül mondhatjuk: óriási energiabedobással – kettős arcát (...).”¹⁵

A Marosi Péter által felvetett, Szőcs Kálmán verseiben jelen lévő „kétarcúság” Bogdán szerint tehát olyan szerves egységet alkot, amelyben az izolált és immanens szubjektum kritikájaként az „arckép” másvalakik, ellenségek vagy barátok szemszögéből konstruálódik, majd írja vissza („módosítja”) az énképet. Mindez meglehetősen jól rímel Sartre elgondolására, mely szerint a szubjektum létét önmaga számára a szégyen és a büszkeség érzete reflektálja, ami a „másik” tekintetében való tárgyiasulás révén, illetve annak belátásával nyilvánul meg.¹⁶ Bogdán László olvasatában végső soron ennek az interszubjektív viszonynak a beismerésére és rögzítésére vállalkozik „óriási energiabedobással” Szőcs Kálmán költészete.

Ebből a perspektívából tekintve végig Szőcs Kálmán életművén, felfoghatjuk azt akár egy folytonosan ismétlődő identitáskereséseként, valamint e törekvés kudarcaként is. Ezt az olvasatot veti fel többek között a költő első válogatáskötetének címadó verse, A legszebb éneket kerestem is: „hol is maradtam el magamtól, / s magamhoz visszatérni van-e út?” Az útkeresés kudarcba fulladása azonban korántsem egyenlő annak eredménytelenségével. Szőcs Kálmán költői szubjektumának alakulása során a fent említett interszubjektív tapasztalatoknak is köszönhetően felerősödik a megszólaló valóságpercepciója, s ennek mentén az apjától örökölt, deklarált értéktudatot fokozatosan felváltja saját, hordozott értéktudata, ami pedig legjelentősebb közösségi verseihez vezet el: ilyen a Csöndes kiáltvány, a Küldj milliárd palackot vagy a Négernek lenni.¹⁷ De a pályakezdés közéleti költeményei között is akadnak emlékezetes darabok.

Szüleinek képéhez első kötetének Önéletrajz című versében Szőcs Kálmán két fogalmat rendel; az anyjához a bánatot, az apjához a hitet: „Anyám szememnek adta bánatát, / Hogy hát miért vannak rossz emberek, / Apám lelkemnek adta hű hitét, / Hogy majd jók lesznek mind az emberek.” Ezek az attribútumok a kötet során pedig ideológiai töltetet is kapnak, amennyiben a bánat mellé az abból fakadó antifasizmus, a hit mellé pedig a kommunizmus társul.

A bánat keményedik az antifasizmus fegyverévé az Auschwitzba mennék című versben is. Az anya utáni vágyódás gyermeki naivitással fogalmazódik meg a vers legelső sorában, hogy aztán már a második sortól posztapokaliptikus látomássá fejlődjön: „Auschwitzba mennék anyám megkeresni. / Auschwitzba, hol az égen piros felhők: vércseppek. / Auschwitzba, hol jajgatnak a fák is. / Auschwitzba, hol minden emlék fekete füst / és korom, korom.”

Hasonló eljárás figyelhető meg az anya megszólításakor is, az első kérdés egyszerűsége, naivitása utáni sorok ugyanis ismét egy pozícióváltást követően folytatódnak: „Anyám, ugye, már nem fáj a halál? / Anyám, szabad-e úgy gyűlölni, ahogy én gyűlölök? / Anyám, mindig késsel a szívembe járok, / és kést döfnék a gyilkosokba. / Anyám, szabad-e így gyűlölni?”

A későbbiekben ismét, immár harmadjára is jóváhagyást, felhatalmazást kér az anyjától a gyűlöletre, melynek ereje megsokszorozódik ahhoz a bánathoz képest, amelyből fakad: „Anyám, ugye, szabad ennyire gyűlölni? / Ilyen roppant tűzzel, mely ezerszeresen nagyobb, / mint a krematóriumok tüze.” Ezúttal azonban már megjelennek a többes szám első személyben megfogalmazódó ideológiai vonatkozások és a „mozgósító”, preskriptív alakzatok is: „Hiszen nékünk így kell gyűlölni, / erősen, okosan, / hogy az egész földet ölelje lobogásunk. / Hogy égessen el mindent és mindenkit, aki öl, / de szelídüljön sugárrá a kalászok haján.”

A debütkötet többnyire ilyenfajta preskriptív gesztusokkal végzi el a kommunizmus jövőünneplésének rítusait, a Csöndes kiáltvány nyitó verse, a Minden szerelmek éneke viszont máris alakítja a közéleti versek szemléletmódját, amennyiben e jövőünneplés mellett nem mulasztja el rögzíteni: „vannak hamis csillagok”. Az első kötetben tapasztalt agitatív megszólalások dominanciáját egyre inkább felváltja a deskriptív beszéd, valamint az elbizonytalanodó, elégikus hangnem.

Azt már az Önéletrajz és az Auschwitzba mennék esetében is láthattuk, hogy Szőcs Kálmán merőben személyes, életrajzi vonatkozások felől közelít az ideológiához. Ezek a merőben személyes vonatkozások pedig annak a kockázatával járnak, hogy a költői szubjektum némiképp paradox módon privatizálja a kommunizmus eszméjét, amennyiben egy személyes trauma feldolgozását mint az egyén érdekét állítja középpontba, amennyiben a kommunista hitet magánmitológiává formálja.

Utóbbinak lehetünk tanúi a második kötet Film a fasizmusról című közéleti versében is: „Csakhogy én ott voltam mindannyiszor / hivők és eretnekek között, emberszabású ember, / mindig keresztre tűztek, tűzbe űztek, / mindig más és más színű hóhérok, / ugyanazokkal a szavakkal.” Egy ismétlődő, megsokszorozódott passiótörténet bontakozik ki, amit nemcsak a „tövis” és a „keresztre tűzés”, de az „emberszabású ember” alakja is megerősít, hogy a következő versszak már a krisztusi feltámadást idézze: „De föltámadtam mindannyiszor, mert / millió apró fájdalom milliószorosan fájt / nékem egyedül.”

Fontos hozadéka a versnek, hogy eltűnik belőle az anya. Elvileg lenne lehetőség akár egy inverz piéta megjelenítésére is, ám ezzel szemben csupán a fiú szenvedése erősödik fel, és annak oka már csak kontextusaiban van jelen. Amelyik versben pedig a későbbiek során előkerül még az anya alakja, abból már az antifasizmus eszméje fog hiányozni.

Ilyen a Töklámpás megható szépségű, a költő édesanyját sirató, Évforduló című verse, melyben a referenciális utalások csupán a fájdalom alakzatain keresztül jutnak szóhoz: „Úgy fáj, hogy belezsibbadok. / Úgy fáj, hogy akkor sem tudnám elmondani, / ha Arbeit macht frei lenne minden. // Huszonöt éve, mielőtt vizet adhattak / volna neki egy tankról, / mielőtt megnőtt volna a haja, / mielőtt, istenem, mielőtt nem tudom, / mi lett volna…” A kommunizmusra pedig még csak ennyi utalást sem tesz kései apaverse, a Mint halott fa a fát.

Már csak az eddigiekből is belátható, hogy Szőcs Kálmán lírája hosszas és jelentős átalakuláson megy keresztül, ellentmondva azoknak az olvasatoknak, amelyek e költészet változatlansága mellett érvelnek. Ennek az átalakulásnak egyik záloga pedig, mint már említettük, a kollektív identitás interszubjektív megtapasztalása volt. A „más szemével látni a világot” frázisának legkorábbi és meglehetősen egyedi megnyilvánulása már első kötetének egyik meglepő szerelmes versében előkerül. A Néked adnám a következő sorral veszi kezdetét: „Beléd ültetném kedves, a szemem.” A „másik” szemében tárgyiasuló én alakja beszél az Iszony című versben is: „És tél lesz nemsokára, / S fekete pelyhekkel havaz reám a fenti mély, / S ezer leány is jönne sorra, tágra nyílt szemekkel, / S szemükben régen volt magam rám nem lesz már hasonló, / S elmennek kint a ház előtt mind, sorra mind, / Jaj, csak ne kiáltsak!” (Kiemelés tőlem – M. H. M.)

Ugyancsak a szubjektum mások jelenlétében megtöbbszöröződő alakzata található meg a Mindenkinek című versben: „Már lehet, más jobban tudja, / mit kereshet cifra álmán, / az félt engem, aki vélem / nőtt fel eddig ilyen árván.” A megkettőződött én egyik fele félti tehát a másikat – a kínálkozó, ám ki nem mondott rím pedig szignózná is ezt az állítást: „Kálmán”. A vers utolsó szakasza kezdetben mások, utóbb önmaga szemében méri meg az ént: „Azt mondják, hogy boldog vagyok. / Való igaz, szép fény vakít. / S szememben egy sánta bárány / nagyon régóta szomjazik.”

Szőcs Kálmán lírájának korábban említett „kétarcúsága” közéleti, közösségi versei kapcsán is megmutatkozik: munkásságának első szakaszában egy olyan ideológia mellett tette le a hitét, melynek romániai megvalósulása etnikailag asszimilálni igyekezte a magyarságot. Máshogyan fogalmazva: az apjától örökölt eszme égisze alatt diszkriminálták anyanyelvét. Ez a meghasonlott állapot pedig végigkíséri költői pályáját, mert bár az első kötet optimizmusa, ünnepi hangulata folyamatosan mérséklődik, de az eszme szintjén kommunista verset még a Játékaim is tartalmaz.

Mindemellett viszont a Szőcs Kálmán szakmai recepciójában kevésszer tárgyalt, a második kötet címét adó vers, a Csöndes kiáltvány már meglehetősen korán és fölöttébb megdöbbentő mértékben vonja vissza első kötetének legmarkánsabb állításait. Az a Szőcs Kálmán írja le, hogy „Gyöngeségem tudatában / fordulok hozzátok, emberek”, aki mint elszánt békeharcos jelenti ki előző könyvében: „gyöngének lenni nem lehet”. „Mert mit is árt az aljasoknak, hogyha / tiltakozom vagy verselek?” – teszi fel a rezignált kérdést az, aki nemrég még olyanokra ragadtatta magát, hogy „Ifjúságom a költészet hatalma”, vagy hogy „Nem lehet az emberek között / Embernek lenni béna árván”. Éppen az embertelenség és az emberek közötti árvaság válik jelenvalóvá a Csöndes kiáltvány felfakadó kérdéseiben: „honnan vegyek elég italt, / ha úgysincs már, ki emberül / vagy józanul végig kitart?” Illetve: „Jaj, hová legyen az ember, / ha sokadmagával van egyedül?”

Láng Gusztáv a „magány”, valamint a „gyöngeségből” értett „védtelenség” férfiatlan költői alapállása felől olvassa a verset, melynek relevanciája a lírai szubjektum alakulásának szempontjából tehát éppen a visszavonás erős gesztusában jelentkezik. A „férfias tett” pedig, amelyet Láng hiányol,¹⁸ a vers egyes szám első személyű cselekvő igéin keresztül mutatkozik meg: „fordulok hozzátok”, „tiltakozom”, „verselek”. A gyöngeség ezek fényében nem a védtelenség szinonimája, hiszen az állítás ellenirányú: a beszélő az „aljasokkal” szemben nem megvédeni mulasztja el magát, hanem éppen hogy velük szemben protestál. A Csöndes kiáltvány első két szava a fentiek fényében csupán e tiltakozás hatástalanságának beismerése – ami ugyan meglehetősen nagy kontraszt egy olyan költő esetében, aki egyébként elszántan hisz a költészet történelemformáló erejében.

A verset átszövő kollektív magányérzet okait főként a második versszak tárja elénk, melyről Márkus Béla a költő vonatkozásában az alábbiakat írja: „felrémlett előtte a festett semmiből varázslás lehetősége” – ezzel is illusztrálva azon megállapítását, mely szerint Szőcs Kálmán „a jelenségeket ragadta meg csupán, a lényegüket alig”.¹⁹ A szóban forgó mondat nyelvtani elemzése azonban rávilágít arra, hogy Márkus némileg felületes olvasattal él. A „varázsolni” tudniillik nem egy esetleges „lehetőségként” merül fel, hanem a „nem nehéz” tárgyaként, mely szerkezet együttesen a „senkit sem érdekel” állításának alárendelő viszonyában értelmezendő. Egy létező gyakorlatról van szó tehát, mely minimum érdektelenségbe fullad – nem pedig egy felcsillanó opcióról. Az említett érdektelenség pedig lényegesen sötétebb színezetet kap, ha a „varázslás” tárgyát is megvizsgáljuk. A festett semmiből ugyanis „országok” tűnnek elő – ennek a képnek a konnotátumai közül pedig csak nagyon nehezen tudnánk száműzni az 1862-ben létrejött, majd a világháborúkat lezáró békeszerződések nyomán területileg jelentősen megnövekedett Romániát. Ebben a jelentésben viszont annak az „otthontalanságnak” az érzete jut szóhoz, amelyet Szilágyi Domokos recenziója helytelenít, amelyet e költészet hibájának könyvel el.²⁰

Az otthontalanság tapasztalata, a haza folytonos keresése visszatérő mozzanat Szőcs Kálmán lírájában. A Hatodszor című vers ebből a szempontból a legelemibb kérdést teszi fel: „hol a hazám?” Hiszen ott biztosan nem, ahol „Tiltva a múlt, jövő, a szerelem s a szólás”. A Spartacus is hasonló egyszerűséggel kérdez: „A próféták tán mennybe mennek, de hol lehet / A mi hazánk?” Az Új Kolumbusz pedig csupa nagybetűkkel rögzíti, hogy „EZ NEM A FÖLD! / Csak annak tükrös, múló, hamis mása”.

A Csöndes kiáltvány párverseként is olvasható Küldj milliárd palackot társadalomkritikus felhanggal indul: „A mindennapi hazugságtól fölpállik a szánk, / Szemünk rebeg, kezünk remeg, vállunk riadva ráng.” A „mindennapi hazugságok” azonban a vers rendszerkritikus elemei kontextusában is értelmezhetőek, már az első versszakban, melynek egyik sora referenciálisan a hatvanas évektől felerősödő erdélyi falurombolást jelöli: „Van gyémánt-városunk, nincs csengettyűs falunk.” A második versszak nyitó sora a Csöndes kiáltvány „festett semmijét” idézi, mikor a „múltunk” és „jövőnk” hamisságát „festett hajunkhoz” hasonlítja. A társadalomkritika kitágítását a harmadik versszak sem kerüli el, sőt egészen a transzcendenciáig, az elmúlás kérdésköréig, a világűr perspektívájáig rugaszkodik: „És égre száll a lelkünk és megundorodva áll, / Látván, a neonfényből szőtt halál testünkre nő / S kering az űrbe-zárt Föld, mint egy kerek temető.”

A vers epilógusa a Fohász címet kapta. A zárlat előbb megismétli a vers első két sorát, majd mintegy balladai ajánlásként a Költőt kéri, hogy mentse meg az öncsalás miatt „elveszendő lelkeket”: „Költő, segíts e vad fajon, küldd el okos szavad, / Mondd meg, hogy rab, ki azt üvölti, hogy boldog és szabad.” Nem nehéz észrevenni azt a törést, mely a költői pálya elején megnyilatkozó szubjektum közéleti optimizmusa és szabadságtudata, valamint e sorok pesszimizmusa és rabságtudata között húzódik.

A Szőcs Kálmán-versekben megjelenő személyes halálérzet az életmű előrehaladtával egyre inkább elhatalmasodik, és a szerelmes versekbe is beszüremkedik. A Töklámpásban olvasható Szerelmes vers is a halál árnyékából szólal meg, Szőcs Kálmán szerelmi lírájának utolsó nagy ívű darabjaként. A kezdő versszak képe már önmagában is a társadalomból való kivonulás alapszituációját teremti meg: „Állnék vigyázzban érted, mint a fenyvesek, / S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam / Legyekkel barátkozó alja gomba-nép, / Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam, / Csak megfoghatnám kezed fejét, / Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.” Az elégikus hangnem a halál felsejlő képével tovább fokozódik: „Óvnálak a cinkos ablakok / Sanda fényétől, ó, védenélek a magam melegével. / Amíg meghalok.”

Egy már poétikai értelemben is letisztult szerelmi vallomás kap kifejezést, de már korántsem a gyermeki tisztaság hangján: „Címek, rangok, rímek és cafrangok / Helyett adom én neked / Vigyázzban álló tisztaságom, mely füvek tövén / Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek / Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.”

A „farkasfogú telek” mint az elmúlás képe látszólag ellentéte az első versszakban olvasható „kék erekkel álmodó”, „puha” télnek – ezt a feszültséget pedig talán csak a halált esztétizáló vágy oldhatja fel. Ennek megfelelően a halállal folytatódnak a következő sorok, vagyis a vers zárlata is: „S ha majd e tisztaságot sem tudom / Fekete záporok miatt cipelni így tovább, / Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem. // Egyetlenegyszer legalább.”

1973. augusztus 20-án Szőcs Kálmán az önkéntes halált választva felakasztotta magát. Búcsúlevelét Gálfalvi fejből idézi: „Látod, ezt tették velem. Marikám, egyetlenem, próbálj vigasztalódni. Ne engedd, hogy a kézirataimhoz nyúljanak. Voltam boldog is. Kálmán”.²¹

Az eltérő ideológiák okozta történelmi feszültséget, valamint a valóság és az eszmék közötti társadalmi feszültséget Szőcs Kálmán már kisdedkorától fogva a saját bőrén tapasztalhatta. A vonaton deportált édesanyja és a néhai vasúti dolgozó édesapja elvesztése pedig vélhetően legalább akkora karambolt okozott pszichéjében, ahogyan azt Sütő András megkapó látomásában olvashatjuk: „Elképzelhető, hogy sorsának rendező pályaudvarán egy végső felismerés villámrándulásaként semmisültek meg az összes lehetséges párhuzamosok. Ha így volt, bizonyos, hogy az apokaliptikus kisiklások végzetes pillanatában gyermekkorának játékmozdonyai is egymásba szaladtak.”²²

A 2024. szeptember 20–22. között Korán lezárult és/vagy elfelejtett életművek címmel megszervezett XIV. Szárhegyi Írótáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.

‍

Jegyzetek

1. A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

2. Sütő András: Előszó = Szőcs Kálmán: Küldj milliárd palackot. Válogatott versek. Szerk.

3. Gálfalvi György, bev. Sütő András, Mentor, Marosvásárhely, 1995, 6.

4.  Csiki László: „Felnőttet játszó” = Szőcs Kálmán: A legszebb éneket kerestem. Válogatott versek. Szerk., bev. Csiki László, Kriterion, Bukarest, 1977 (Romániai Magyar Írók), 5–17.

5.  Kádár Magor: Barátnak mehetős, alattvalónak alkalmatlan = Gálfalvi György: Kacagásaink. Emlékiratok. Holnap Kulturális Egyesület – Noran Libro, Nagyvárad–Budapest, 2016, 228.

6.  Gálfalvi György 2012. július 26-án rögzített szóbeli közlése.

7.  Uo.

8.  Szőcs Kálmán: Töklámpás. Versek. Szerk. Csiki László, Kriterion, Bukarest, 1974, fülszöveg.

9.  Cseke Gábor: Húsz év múlva. Romániai Magyar Szó, 1993. aug. 21–22.

10. Kántor Lajos: Szép szavak súlya. Korunk, 1965/7–8., 1133–1137.; Gálfalvi György: Szőcs Kálmán: Lelkemben gyermekkórusok. Igaz Szó, 1965/9., 460–464.; Nagy Pál: Teremtő folytonosság. Igaz Szó, 1965/7, 129–133.

11. Láng Gusztáv: A védtelen költő. Utunk, 1968/4., 2.

12. Szilágyi Domokos: A költő közérzete. Igaz Szó, 1968/6., 944.

13. Soltész József: Se nem béka, se nem hal. Utunk, 1972/28., 2.

14. Lászlóffy Aladár: Nono! Utunk, 1972/30., 4. – Molnos Lajos: Engedtessék meg… Utunk, 1972/32., 4.

15. Marosi Péter: Letérdelnek majd a disznók szavaim előtt? Utunk, 1972/37., 4.

16. Bogdán László: „Csak az a fontos ebből, ami rám vonatkozik”. Utunk, 1973/13., 4.

17. Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi [L’Être et le Néant, 1943]. Ford. Seregi Tamás, L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófiai Tanszék – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2006, 314–368.

18. Utóbbi vers részletes elemzését lásd egy korábbi munkámban – Molnár H. Magor: Fekete magyarok. Szőcs Kálmán: Négernek lenni. Eső, 2019/4., 97–102.

19. Láng Gusztáv: I. m.

20. Márkus Béla: A legszebb éneket kerestem. Szőcs Kálmán lírájáról. Tiszatáj, 1979/4., 54. – Mindamellett, hogy kijelentését a továbbiakban vitatjuk, nem világos, hogy Márkus Béla itt az impresszionista líra általános kritikáját is meg kívánta-e fogalmazni.

21. Szilágyi Domokos: I. m., 944.

22. Gálfalvi György idézett szóbeli közlése.

23. Sütő András: I. m., 6.

‍

‍