Bartha Ciupe, foci, TVmánia

A futball nem csak játék, hanem nyelv.

         EP

Ha a labdarúgás témájának megjelenését szeretnénk vizsgálni a művészetben, Esterházy Péter neve megkerülhetetlen. Számára az élet, az irodalom és a futball elválaszthatatlanul, szerves módon fonódik össze, sőt egymás lételemei. Ő nem csak ír a fociról, hanem úgy tematizálja, ahogy előtte senki más a magyar irodalomban. Ami a magyar és erdélyi képzőművészetet illeti, mi ennél jóval nehezebb helyzetben vagyunk. Itt még legtöbbször a nagy, klasszikus művészeti témák – például ember- és tájábrázolás, csendélet – hegemóniáját figyelhetjük meg, visszaszorítva a különböző – társadalmi, politikai, szociális, etnikai – kényes, még mindig tabuként kezelt témák feldolgozását.

Ilyen értelemben talán egészen egyedülállónak számít Bartha C. Ernő TVmania című sorozata, amely a globalizációval elkerülhetetlenül együtt járó televíziózást problematizálja a tőle megszokott, egyedi, már-már polgárpukkasztó megközelítésben. Miközben Barthát a nemzetközi és hazai közönség főként monumentális, természetes anyagokból készült, organikus szobrairól ismeri, TVmania-sorozata egy teljesen más, konceptuális oldalát mutatja meg. Az alkotó itt a tévézés jelenségét próbálja sajátos módon körbejárni a készülék különböző át- és újraértelmezésével. Bartha ars poeticája, hogy a művész szerepe a szellemi és a tárgyi világ közötti közvetítés, az élet pedig e két világ közötti utazás – a televízió mint hírközlési eszköz ugyancsak fontos közvetítő szereppel bír.

A 2000-es évek első évtizedében (húsz évvel ezelőtt!), amikor a kereskedelmi televíziózás – a valóságshow-k, a szappanoperák és a bulvármédia – a posztkommunista Romániában éppen csúcspontjára hágott, Bartha Ernő nyíltan reflektált arra a problémára, hogy a televíziózás egy civilizációs „betegségtünet”. Itt a tévé nem mint használati tárgy, hanem mint a fogyasztói társadalomban elterjedt, modern kori bálvány jelenik meg, különböző szélsőséges, jelentésbeli konnotációkat létrehozva.

Ebben a sorozatban Bartha gyakran nyúl a futball tematikájához, amelyet nem pusztán személyes érdeklődésként, hanem társadalmi jelenségként, valamint a régió egyik meghatározó kulturális motívumaként értelmez és dolgoz fel. Az irónia és szarkazmus vizuális eszköztárához nyúl, mikor régi, kibelezett televíziókészülékek káváit használja fel különböző ready-made objektumok alkotásához. Az eredeti funkciójuktól megfosztott televíziók így alakulnak át focikapuvá, bortartóvá, zsámollyá, kalitkává, esetenként bejárati ajtóra rögzített kukucskálóvá.

A futball tematikája e sorozaton kívül más Bartha-alkotásokban is visszaköszön: az Út a dicsőségbe I., II.-ben mint futballcipő, mozdony és ágyú metamorfózisát ábrázoló, köztéri emlékmű bronzmakettje; a vírusként terjedő, foci iránti szenvedély mikrobája, amely fémszögekkel teletűzdelt focilabda képét ölti; vagy az Ex ovo omnia című kinetikus installáció, ahol a tojás motívuma egyszerre utal a sportág genezisére, valamint finomságára, törékenységére és felsőbbrendűségére – vizuálisan rájátszva a szürrealizmus atyjának, Salvador Dalínak kedvelt vezérmotívumára.

Míg Esterházy Péter nem a néző, hanem a mindenkori játékos szemszögéből nyúl a labdarúgás témájához, Bartha Ciupe Ernő egy sokkal inkább kívülálló, kritikus hangon beszél róla úgy, hogy közben nem érezzük a megvetés, lenézés vagy felcímkézés nyomasztó súlyát. Tudjuk, hogy a humorral, iróniával és szarkazmussal feloldott társadalomkritika bennünket is érint – akárcsak magát a művészt –, de nem ítélkezik fölöttünk, hanem tükröt tart: úgy világít rá különböző jelenségekre, hogy közben teret ad a néző felismeréseinek és önreflexiójának.

‍