Befejezetlen észrevételek Adonyi Nagy Mária költészetéről

Több mint négy évtized távlatából, és tudva azt, hogy Adonyi Nagy Mária költő, újságíró, szerkesztő, műfordító (Éradony, 1951 – Berettyóújfalu, 2015) két verseskötet után valóban elhallgatott költőként, nehéz nem önbeteljesítő jóslatként olvasni azt az ekképp elég hátborzongatóvá váló következtetést, amelyhez Mózes Attila jut el az Állatövi jegyekről szóló kritikájában: „E kötetben talán egy költői alapállás »fejezte be önmagát«, s végig a kötet olvasása közben az a kérdés foglalkoztatja az olvasót: meddig lesz képes Adonyi Nagy Mária elviselni kész, teljes, befejezett és megmásíthatatlan hangulatát? Két kötete: teljes, egész és (le)zárt költői világképet mutat, befejezett költészetet, amely mindent kimerít, ameddig sejtéseiben elmerészkedhet a költő.”¹ Súlyos szó a befejezettség, háromszori ismétlése még inkább az. Mi az, amit ennyire késznek, folytathatatlannak érzékelt akkor a kritikus, és miért csak az elviselés lehetőségét tulajdonította Adonyi Nagy Máriának?

Kétségtelenül van ebben valamilyen érdekes misztifikáció (mintha valami mást is tudna Mózes Attila, amiről nem beszél) az olyan mai, spekuláló olvasó számára, aki nem ismerhette személyesen a fenti két szereplőt, életkoránál fogva munkásságukat is csak utólagosan, illetve azt a közeget sem, amelyben ők működtek – ezt csak mások elbeszéléseiből, dokumentumokból, irodalomból tudja rekonstruálni. És bizony érdekes rekonstruálni a korabeli recepciót, hogyan olvasták a nyolcvanas évek fordulóján Adonyi Nagy Mária két verseskötetét, az Emlék jelen időbent (Forrás-sorozat, Kriterion, Bukarest, 1978) és az Állatövi jegyeket (Kriterion, Bukarest, 1982). Ennek a túlnyomórészt pozitív, értő fogadtatásnak (a kivételek egy-egy férfi költő kötetével párhuzamos-összehasonlító tárgyalásban fanyalognak) a szintézise nem célja jelen írásnak, csak egy felsorolással jelzem, hogy a recenzensek közt találhatjuk Ágoston Vilmos, Borcsa János, Cs. Gyímesi Éva, Egyed Péter, Éltető József, Márki Zoltán, Petőcz András, Pomogáts Béla, Szász János nevét.

Az egyik leginkább ismételt dolog Adonyi Nagy Máriával kapcsolatosan azóta is – a „kettő és feledik Forrás-nemzedékhez” tartozás sajátos helyzetének kiemelése mellett – az első kötetének a cenzúra által késleltetett megjelenése, és így a debütálás elnyújtása, hisz az Emlék jelen időben csaknem tíz évvel a költő első jelentkezése után látott napvilágot. „Hidd el, a késleltetett rajt nagyon rossz hatással volt rám. Lehet, hogy most egészen másfajta verset művelnék, ha akkor alkalmam lett volna lemérni a hatást, és egyáltalán – befejezettnek tekinteni saját indulásomat” – mondja Markó Bélának egy 1977-es interjúban, tehát amikor az 1978-as könyv még nem jött ki a nyomdából. Hogy ő maga ekkor nem gondolt készként és befejezettként a költészetére és hangulatára, sőt, egy megismerő kíváncsiság jellemzi, jelzi az, amit a versei építkezéséről mond ugyanott: „Mondtad, hogy belülről építkezem. Igen, de a vers belső mozgása mindig kívülről indul el. Mindig újabb és újabb impulzusokra van szükség. Nem hiszem, hogy olyan jól ismerném magam körül a világot, nem hiszem, hogy ennyi tapasztalattal már meg kellene állapodnom.”² Ugyanabban az évben az Igaz Szó fiatalirodalom-témájú kerekasztal-beszélgetésén Adonyi expresszíven, pontosan beszél tovább saját poétikai törekvéseiről – „Úgy hiszem, nem egyedül küszködöm azzal a nehézséggel sem, hogy amit mondok, azt szépen, megnyugtató vagy megdöbbentő erővel, vagy éppen indulatnélküliségében sejtetően mondjam, az szóljon is azokhoz, akiknek szántam, akik meg akarják érteni, mégse maradjon lapos, szájbarágó, hanem igényelje a megértés vagy beleérzés erőfeszítését az olvasó részéről” –, beleágyazva ezt a „nemzedéke” lírájának sajátosságairól mondottakba: „Kapcsolódtunk viszont az előttünk járó nemzedékhez annyiban, hogy nagy vonalakban ugyanazt valljuk, folytatjuk, amit ők elkezdtek. Csakhogy amíg ők konkrétan ragadtak meg konkrét tartalmakat, addig mi e tartalmak tartalmát próbáljuk körbejárni, néha tárgyias-filozofikus (Egyed Péter, Gagyi József), máskor álomi-meseszerű elemek (Szőcs Géza), megint máskor montázs, szuggesztió, asszociáció stb. felhasználása segítségével (Balla Zsófia, Markó Béla, Németi Rudolf és sokan mások). Belső síkra tevődött tehát, elvont történéssé vált az, ami a hozzánk legközelebb álló nemzedéknél kifelé fordulás volt. Ami pozitív értelemben vett látványosságot, pezsgést ők a köztudatba bedobtak, és amilyen hatást így elértek, azt ez a mi — nevezzük úgy — »egyszemélyes nemzedékünk« éppen e »megbelsőülés« okán szükségképpen nem érhette el.”³

Adonyi Nagy Máriánál a szuggesztív képek, a sejtetések, az elvont-álomszerű hangulatok különös módon jönnek létre. Lexikálisan alapvetően egy nagyon könnyen azonosítható és variálható állományt működtet, amelyben a természeti elemek dominálnak, de a taktilis érzeteket hordozó igékből is több előfordul. A leggyakrabban feltűnő szavak tetszőleges listájának részlete valahogy így néz ki: erdő, hó, szem, vér, vacogás, hő, eső, szív, ablak, torony, idő, távol, fekete, fény, fehér, víz, csillag, csönd, bokor, kő, simogat, seb, árnyak, szavak, arc stb. Ezek oly sokszor visszaköszönnek mondjuk az Emlék jelen időben végigolvasása során, hogy egy idő után az olvasó egy kombinatorikus játéknak érezheti a verseket, a szavak variációi által néhány súlyosnak érzett, de nem egészen konkrétan behatárolható téma variációs körüljárásának. A folyamatos újrarendezések, részecskékre szedések – például a cselekvések, tulajdonságok és alanyaik felcserélései a hasonlóságon alapuló képzettársítások helyett – az újrarendeződés lehetségessége, azaz az új lehetőségek utáni vágyra, reményre is utalhatnak.

Ez azonban egyelőre csak az egyik réteg. Mert ezzel egy időben egy párhuzamos élménye is támad az olvasónak több Adonyi Nagy-vers után: hogy van azért mindebben a sejtetéses törekvésben valami biztosabban felfejthető, főleg, ami az emberi idő(érzékelés)hez társítható jelentésköröket illeti. Hogy ezekben a művekben a gyermekkor, a múlt a lehetőségek és teljesség állapota, a felnőttkorhoz, illetve a puszta jelenhez pedig többnyire az absztrakt szavak társulnak, a félresikerültség érzésével, a sóvárgás, a kétkedés állapotaival, a történelem szövegbe hívott egy-egy eseménye vagy vetülete pedig utóbbiakat erősíti. A harmadik alapélmény az Adonyi Nagy-versek egyben olvasásakor pedig egyfajta egységesség érzése – ez részben az, amit általában egy írói-költői hang felismerhetőségének mondunk, másik részben egy olyan kompaktság, amelyre Mózes Attila fent idézett mondatai is utalnak, harmadik részben pedig egy olyan belső dimenzió/táj, amely a versekben épül ki, és amelyhez a versek maguk teremtik meg az értelmezési keretet, emiatt hermetikusnak is hat. Ennek eredményeképp a sejtelmesség mellett fennáll a versek erős hangulatisága, a szorongatottság létérzése, amely azonban sokféle árnyalatban nyilvánul meg, s ennek köszönhetően nem pusztán egyetlen, monomániás állapotban tartja a versek beszélőit. Akik számára az emlék ideje és az emlékezés ideje folyton egymásba montírozódik, így a magány, a hiány, a valaminek az elmulasztása keltette mély szomorúság ideje állandóvá válik (ahogyan erre Mózes is kitér).

Érdemes figyelni azonban a hangulat egy-egy rövid tündöklésére a fent vázolt alapélmény kifejezései közepette, például a múltból átderengő biztonságérzetre a fenyegetettség ellenére is (lásd „pusztuló”, „fegyverek” objektíven is mindig negatív jelentéstartalmát), a szinesztéziás-metonimikus képekkel, mellérendelésekkel építkező Déltájban című vers esetében: „Tündöklő reggel-sikongások a térben / pusztuló csodák egy másik parton / ránk hulló hűvösség kövei / útba szakadt lélegzetvételek / elkondult könnyek a rezes huzatban / az ég boltjában titkos fegyverek // A többi mélyen valami / régi forrású éjszakában / mely gondolatainkon déltájban / még most is keresztülcsordogál / mint enni adó édesanyánk” (Emlék jelen időben, 10.). Egy másik vers pedig, a Játék a ritmusra és a balladisztikus szövegekre játszik rá, az érzékszervi hatások és a félelem összekapcsolása révén mutatja meg a költő eszköztárának gazdagságát: „Hol utánad futva / hol bújva előled / nagy keserű bokrok / lábam elé nőnek / Uram – a megváltásnak / melyik színe késhet? / Ujjam gyümölcsei / vérhólyaggá érnek / A sok érintett tárgy / rémülten tenyeremmé válik / havat töm a számba / – fulladásig” (Emlék jelen időben, 14.).

Talán ennyiből is kiviláglik: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon találóan állapítja meg, hogy „[k]éptelennek tetsző, de a valóság áramaiból fölbukkanó képzettársításai kozmikus látást és léttudatot kapcsolnak [Adonyi Nagy Mária] költészetében”. Különös intenzitásra tesz szert ez a József Attiláéval, Pilinszky Jánoséval, Nemes Nagy Ágnesével más-más vonatkozásában rokonítható költészet a tárgyiasság és a víziószerűség ötvözésével, egyes esetekben pedig a montázsok és a képek sűrűségével éri el ezt a hatást, nem ritkán a konkrét tárgyi és szenzoriális világ elemei közti áttűnésekből. A természet részeivel való egybeolvadás/egybeomlásból kibomlik a nosztalgia és az érzelmesség is. (A természet elemei mégsem romantizáltak, bár olykor [ritkán] valamilyen óvatosan elképzelt/vágyott idill részei – de ugyanúgy fenyegetőek is tudnak lenni.) Másfelől absztrahálódik is mindez, kedvelt eljárásoknak bizonyulnak még az egyéni képzettársítások és hapax legomenonok, általuk a létezők és a dolgok elemeire bontása és újra összerendezése történik meg, szikár és tömör lírai nyelven. Mindennek talán legszebb, legreprezentatívabb példája az első kötet címét adó Emlék jelen időben nagyvers, amelyet itt nem áll módomban idézni. Helyette most egy invenciózus, bár túltöményített példa álljon a Képzelt utazások című versből: „Csupa meg nem történt emlék / hiány-ragyogás szótlanná hevült árny az aranyokban / sehonnan-megtérés fog közé szakadt hajnal-ág / gyönyörű nyarak lakata alatt roppan / Vonatfütty-magány a nyílt csöndön / nyilallás-csíkokra szabja a hulló tájat / a szív kuszált délkörein elhanyatlik a vándor / Folyékony űr. Damoklész-kardja-bánat” (Emlék jelen időben, 58.). (Azért is találom fontosnak ezeket az apróságoknak tűnő példákat, mert a korabeli értelmezők, nem függetlenül a harmadik Forrás-nemzedék holdudvarának szellemi hatásaitól és értékrendjétől, mintha főként az intellektualitás felől közelítenék meg Adonyi Nagy Mária költészetét, kevéssé emelve ki a benne jelen lévő szenzualitást és érzelmi dimenziót. Utóbbiak számomra még úgy is szembetűnőek, hogy az Adonyi Nagy-versek érzelmes hangoltsága nem a magán, az egyedi megmutatása, az alanyiság által van jelen. Mintha arról lenne szó, hogy a hangulat, a létélmény, az érzések nem benne vannak az énben, hanem minden létező dologban.)

A fent vázolt jellegzetességek ugyan mindkét Adonyi Nagy-kötetre jellemzőek, ám enyhe változás érzékelhető a második verseskönyvben, aminek a ténye ismét visszatérít a Mózes-ítélet gondolatának megkérdőjelezéséhez, azaz hogy talán lehetett volna még sokféle további iránya ennek a költészetnek. Az Állatövi jegyekben például jóval explicitáltabb gondolati tartalmakkal találkozunk, egészen gyakoriak a Rekviem című versben kifejezetthez hasonló imperatívuszok: „Hol van mindaz, / ami nem történt meg? / (…) / Egy végső jel jön a sötét felől: / szeretni, mindent, jobban kellene, / mint ahogy lehetséges” (Állatövi jegyek, 44–45., kiemelés tőlem). Hangsúlyosabb a szeretet érzésének szükségessége, a hiányt a „negatív terek” tapasztalata fokozza. Erőteljesebb a tragikusabb hangoltság és a rezignáltság, az alapélményt a Cseréptető foglalja egybe: „úgy érzed mégis / mintha valami döntő // de egészen soha ki / nem mondott igazság // fejed fölött forogna / befejezhetetlenül” (Állatövi jegyek, 20.). Igazán szép és összetett vers ebben a vetületben a Jelzett képek az átkelésről, ajánlom figyelembe a maga „Élj úgy, ahogyan megbocsáthatod” felszólításával (Állatövi jegyek, 47–48.).

Talán kitűnik e rövid belemerülésből, hogy Adonyi Nagy Mária lírája igényli a beleélést, beleérzést, csak ezzel együtt tárja fel sokrétű jelentéseit, olykor nehezen verbalizálható effektusait. A korabeli recepció áttekintése után az a benyomásom, a legbeleérzőbb, legráérzőbb, e költészet sajátosságait egy rendszerben láttató kritikusa-értelmezője épp az indításban idézett Mózes Attila volt. Az Emlék jelen időben kapcsán figyelt arra, ahogyan megtörténik a múlt átérzékítése a jelenbe, ahogyan a jelen-hangulat az időtlenségbe vetül, a tudatosult szenvedés, a reménykedő kérdezés költészetét fedezve fel a kötetben.⁴ Az Állatövi jegyek erényének pedig azt tartotta, hogy nem csak a saját szomorúság szólal meg benne, a hiány jelenlétében, a „tudaton kívüli lét” sejtetésében. „A magány, a szomorúság tökéletes egyneműsége egy hangulat állandósulását eredményezi az örök most időállagában” – állítja a kritikus, majd hozzáteszi: „Adonyi Nagy Mária eddigi költészete: a transzcendens délibábja itt, a földön – a versben…”⁵

Adonyi Nagy Mária kis korpuszú, de annál intenzívebb költészete tehát minden bizonnyal megérdemli, hogy e vázlatos megközelítésen túl új, friss nézőpontokból is vizsgáljuk-vizsgálják. 2002-ben Kádár Judit vette elő és használta feminista perspektívájú tanulmányának⁶ felütéséhez Adonyi Nagy Költőnők című ironikus-keserű versét az Emlék jelen időben kötetből, anélkül azonban, hogy a továbbiakban részletesebben foglalkozna vele. Ha azt keressük, újabban mit tartanak erről a költészetről, akkor a Balázs Imre József egyetemi tanári irányítása-szerkesztése alatt létrejött tanulmányokat találjuk: Sánta Miriám a hiányalakzatokra fókuszál,⁷ Erdős Katalin olvasatában a feloldozás, a feldolgozásélmény kerül előtérbe.⁸ Mindkettő bizonyítja, hogy ha Adonyi Nagy Mária költészete immár kétségtelenül befejezett is, annak befogadása korántsem szükségszerűen az.

A 2024. szeptember 20–22. között Korán lezárult és/vagy elfelejtett életművek címmel megszervezett XIV. Szárhegyi Írótáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

¹                  Mózes Attila: A szomorúság transzparenciája. Vázlat Adonyi Nagy Mária Állatövi jegyek című kötetéről. Utunk, 1982/44.

²                  Markó Béla: Beszélgetés Adonyi Nagy Máriával. Igaz Szó, 1977/8., 112–114.

³                  Fiatalok irodalma – az irodalom fiatalsága. Az Igaz Szó kerekasztal-értekezlete. Igaz Szó, 1977/8., 204–205.

⁴                  Mózes A.: „…felejteni a lehetségest?” Igaz Szó, 1978/2., 242–246.

⁵                  Mózes A.: A szomorúság transzparenciája. Vázlat Adonyi Nagy Mária Állatövi jegyek című kötetéről. Utunk, 1982/44., 2.

⁶                  Kádár Judit: „Költőnők, ti csontos csúnyák”. Patriarchális előítéletek a huszadik századi magyar női költészet kritikai megítélésében. Alföld, 2002/10., 41–55.

⁷                  Sánta Miriám: Hiányköltészet és alig-élmény (Vázlat Adonyi Nagy Mária lírájáról) = Balázs Imre József (szerk.): A harmadik Forrás-nemzedék viszonyhálózatai. Korunk-Komp-Press Könyvek, Kolozsvár, 2022, 83–89.

⁸                  Erdős Katalin: Absztrakt nosztalgia. Adonyi Nagy Mária költészetének olvasatai = Balázs Imre József (szerk.): Erdélyi magyar nőírók. Korunk-Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2022, 147–154.

‍