.svg)
Nem látom. Mondta az Öreg.
Nem látom, amit látok. Csak a szemem néz előre, csak a szemgolyóim mozognak. Becsukom a szemem, és erősen nyomni kezdem a szemhéjon át a két szemgolyót. Ha elég erősen nyomom, akkor a képek mégiscsak előjönnek, mégiscsak látni kezdek, a nyomás alatt a szemgolyók még tudnak emlékezni, rakhatnánk köveket a vállaimra, hátizsákot vagy bármi málhát, a súlyokra nem emlékeznék, de így, ezzel a módszerrel, aminek több köze van az ujjaimhoz és a két szemgolyóhoz, mint a látáshoz, mégiscsak látni kezdek valamit.
Vagy ha a tűző napon lehunyom a szemem és a nap felé fordulok, akkor is látni kezdek valamit a vöröslő, naptól vöröslő, lángoló színpadon, alakokat kezdek kibetűzni egy drámából, amit egyszer színpadra állított valaki. Vöröslő alakok, bőrük vöröslőn izzik, ha ez egyáltalán a bőrük, ha nem az történik, hogy tulajdonképpen csak a meztelen szereplőket látom, a meztelen szereplőket, akik vörösen izzanak a napsütésben, túl a szemhéjamon. Görög vázákon láttam ilyen vöröslő alakokat, ahogy hosszú, elnyúlt izmaik még képesek a csontokat is megmozdítani. Talán táncolnak is, nem tudom teljesen tisztán kivenni, de biztos az, hogy emberi alakokat látok, csak nincs már bőrük, mindazt, amit az előadás előtt magukra öltöttek, az álarcokat, a sminket, a gesztusokat, a begyakorolt hangsúlyokat és végül a szöveget is, amit annyi kínkeserv közben tettek magukévá, a szöveg is eltűnik a szemhéjam előtti előadásban. Nem tragédia, nem komédia, inkább tánchoz hasonlít, pantomimhez, lehet, hogy csak az eredeti testek vöröslő árnyéka, napba égő vöröslő körvonala látszik a szemhéjam előtti térben, és ahogy itt állok megint az ösvényen, ami egészen pontosan a kerítésig tart, ahogy itt állok az ösvényen, nem nyithatom ki a szemem, ha látni akarom a folytatást. Az egyik alak lehajol, nyomokat keres, egy másik felemeli a mozgásra már képtelent, és egy sziklára helyezi. Nem, ez nem áldozati oltár, a gyengébbet nem áldozzák fel, legalábbis nem most áldozzák fel az isteneknek, a szikla teljesen hétköznapi, de mégis vöröslő, út menti szikla, talán egy mélyedés is van rajta. Régi, ezeréves szikla, az utazók mindig ugyanoda ültek, és ettől, hogy mindig ugyanoda ültek, ettől a szikla megkopott, egy része legalábbis. A mélyedésben összegyűlt az eső, valaki odajött, talán a Nap, és felszárította, most is ott ül valaki, mint egy szobor. Egy szobor, amit úgy mintáztak, úgy véstek ki, hogy ráhelyezhessék a sziklára, vagy mégis inkább élő alak az, akit látok, így a szemhéjamon keresztül, úgy él, hogy közben a kő, a kő alatta sokkal élőbb, a kő, a kő zokog fel, nem ő, pedig ő gondol a kőre, nem a kő gondol arra, hogy valaki ismét rátelepedett, egy időre.
A kő csak arra gondol, hogy ő nem is igazi kő, a kő egy ember, aki addig ült az út mentén, hogy elkezdték kőnek hinni, annyira élettelen volt már, annyira mozdulatlan, hogy csak a szíve dobogott. Nem hallom a szíve dobbanását, innen, a szemhéjam alól nem hallani a hangokat, csak a napban járók mozdulatait lehet kivenni, ahogy vöröslőn járnak, talán táncolnak is. Az is lehet, hogy egy csata végét látom, egy csata végét, amikor a harcosok nemcsak a horpadt páncéljaikat hajítják le magukról, de a mozdulataikat, az emlékeiket is.
Egy ilyen csatában szeretnék ott lenni, egy ilyen csata végén, hogy a horpadt koponyámat lazán a hónom alá csaphassam, és nem, ne fogjam mégse menekülőre, ne rohanjak ki fejvesztve erről a színpadról. Szeretnék én is ott lenni a harcosok vagy a táncosok között, a vöröslő pantomimben, amit elejétől a végéig a fény miatt láthatok, mert hétágra süt a nap, és a szemhéjam miatt csak a körvonalakat látom, hogy valakik mégiscsak járhatnak a fényben. Előfordult már néhányszor, nem bírtam magamon uralkodni, szemhéjam felemelkedett, néztem, néztem előre, de már nem láttam a háborút táncolókat, csak a napkorongot, ami aztán még napokig ott vibrált, ott táncolt a szemem előtt, mint egy fekete izmait meg-megrándító égitest, ott vibrált éjszaka is. Ez volt a büntetés, amiért megpróbáltam kitekinteni a szemhéjam alól.
Ezért csak ritkán engedem meg magamnak, hogy a vöröslő táncosokat nézzem. Inkább beülök a Lugasba, és mindkét hüvelykujjamat a szemgolyóimhoz szorítom, engedem, hogy az izmok fokozzák a nyomást, engedem, hogy a két ujj a tűréshatár legszéléig nyomja befelé, a szemhéjon keresztül nyomja befelé a külvilágot, ami a két megfeszülő ujj hatására kezd megjelenni, felbukkanni.
Nem vöröslőn, mert fekete-fehérben kezdek el látni mindent, mindazt, ami a nyomás hatására a felszínre tör, vagy inkább a mélybe hatol, ágakat látok, faágakat, mintha csak egy erdőn haladnék át éppen, aztán megjelennek a házak, az udvarok, a hátsó kertek, a szobák. Néha az egész város, mintha felülről látnám, mintha egy fekete-fehér térképet néznék, vagy még inkább olyan az egész, mintha egy fekete-fehér repülőből nézném, ahogy a fehéren lángoló nap sötét árkokat húzna, mély árnyékokat égetne a falakba, az ablakok, az ereszek alá.
A szemhéjamon egyre erősödik a kívülről érkező nyomás. A szemgolyóim már kezdenek felkészülni arra, hogy valami megpattan bennük, valami, amelynek egyébként semmi köze a látáshoz. Ha elég sokáig bírom, akkor a város utcáin haladva megérkezem egy szemeteskuka mellé.
Valaki fényképeket, mindenféle fényképeket dobott ki valahonnan, egyenként dobta le őket a teraszról, de az is lehet, hogy egy zacskóba gyűrte az egész gyűjteményt, úgy hozta le az összes képet, és a szemeteskuka mellé hajította, mert nem volt kedve hozzá, hogy felemelje a kuka fedelét, és a kóbor kutyák, vagy néhány kíváncsi gyerek, feltépték a zacskót. A képek kihulltak az aszfaltra, egy részüket a kóbor kutyák vagy a gyerekek vitték magukkal, talán a szél is besegített, széthordták ők, a kóbor kutyák, a szél és a gyerekek, széthordták a városban az összes fekete-fehér képet. Idegen képeket, egy idegen fekete-fehér gyűjteményét, aki csak áthaladt a városon, egy napig időzött csak, és aztán az összes képet, amihez valaha is köze volt, kiszórta a szállása teraszáról, vagy egyszerűen csak zacskóba hajította az egészet, így történhetett.
Az idegent sehogy sem sikerül megpillantanom. Mire körvonalai felrémlenek a távolban, ahogy épp befordul az egyik utcasarkon, addigra a szemgolyóim már annyira összeszorulnak üregeikben, hogy egészen apró, kiszáradt gesztenyékhez kezdenek hasonlítani; még le nem hullt, mégis száraz, aszott gesztenyékhez, fájó gesztenyékhez, mert a külső, még zöld és még élő tüskék befelé fordulnak és szúrni kezdik azt, ami bent van.
Látom is ezeket a gesztenyéket, tudom, esélyem sincs, hogy megragadjam bármelyiket. Nem dobhatom el őket, hogy talán eltalálom a sarkon éppen beforduló idegent, erőm sincs már hozzá, elernyednek az ujjaim, a karjaimból is kifut minden erő, ahogy csata végén szoktak kifutni a látómezőből a futásra már régóta képtelenek.
Illmarinnen a tornácról nézte végig az egészet, ahogy az ujjak megint az Öreg szemgödrébe mélyednek. Megvárta, amíg távoznak a kerítés túloldalán bámészkodó turisták, vízbe mártott egy rongydarabot és az Öreg fejére borította. Hétágra sütött a nap. Az Öreg szemhéja alatt órákon át zuhogott az eső.
Lebegés. Mondta az Öreg.
Akiről bárki azt hihette volna, hogy a lebegés egyik szakértője, azért van úgy, ahogy van, azért mond annyit, amennyit mond, mert lebeg, néhány centivel a föld felett jár, pedig a talpa mindig érte a földet. Azt hitték róla, amikor már régóta Öreg volt, hogy az alkohollal is összefügg mindez, hogy ráállt valami szerre, és attól ilyen. Nehezen hitte el bárki, akivel találkozott, hogy valaki, ilyen hatalmas és szerteágazó információhalmaz birtokában, tulajdonképpen nem emlékszik semmire. Azt hitték, csak azért beszél megállás nélkül, mert mondanivalója van, mert felszínre akarja hozni, el akarja mondani, amit tud, és erre bármikor képesnek mutatkozott.
Hosszú órákon át tudta tolni, és senki sem vette észre: az ő kérdéseik számára már mellékesek, régóta beállt egy belső monológba, amit önmagának mond el, vagy egy olyan párbeszédbe, amit ugyancsak önmaga számára épít fel teljesen világosan, közérthetően, szórakoztatóan, nem vették észre, hogy amikor azt kérdezi: szerintem hogy van, és válaszolja: talán még úgy, és azt követően már dőlnek is a szavak belőle – ilyenkor senki sem döbbent rá, legalábbis senki, azok közül, akikkel a városban rendszeresen találkozott, hogy ez a talán még úgy azt jelenti: régóta nincs tudomása arról, hogy amit mond, az tényleg elhangzik, tényleg kimondja a szavakat és tényleg emlékezik, ráadásul jól, arra, amit éppen elmond, mert a gesztusok semmit sem változtak, nem változtak a mondatok meredek, mégis kiszámíthatóan érkező kacskaringói, váratlan fordulatai.
Csak beszélt, és valahogy, anélkül, hogy meg tudta volna jegyezni a szövegkörnyezetet, a szavakat, amelyek a többiek felől érkeztek el hozzá, mégis, az arcvonásokból, a mozdulatokból ki tudta köbözni, milyen téma az, amiről beszélnek. Ehhez a témához szólt hozzá, csak úgy általánosságban, általános következtetéseket vonva le adott kérdésekben, és ezek az általános tanulságok pontosan illeszkedtek minden esetben ahhoz, amiről a többiek beszéltek. Ha valakinek nem jutott eszébe a neve, sem a családneve, sem a keresztneve, annyira még emlékezett sokáig, a Társaság minden tagja esetében, mikor született, hol járt iskolába, néha csak az adott fickó vagy hölgy foglalkozása jutott eszébe, és ilyenkor így kezdte, te, akinek az apja mérnök volt, te, aki hetvennyolcban születtél, igazán tudhatod vagy nem tudhatod, mi a helyzet ezzel a kérdéssel, pedig, talán még úgy van – és e fordulat után következett az információk garmadája, a tudás tárházának megnyitása.
A kezdés, a feltételes mód annyira illett hozzá, hogy minden tudása és szinte mindentudása ellenére is visszafogott volt, hogy senki nem vette észre azonnal a változást, a változást, ami lassacskán mégis olyan méreteket öltött, hogy arra a Társaság is kénytelen volt felfigyelni. A Társaság pedig eldöntötte, nincs semmi baj, az Öreg, aki mostanság, az elmúlt két-három évben tényleg elkezdett öregedni, már nem bírja úgy a piát, kezd belefáradni az egészbe ő is, de ezt a fáradást sem hitte el senki. Ugyanúgy emelgette a kancsókat vagy az asztalokat vagy a csajokat, mint néhány évvel korábban, de igazi változás, a felszínen mégsem történt, csak annyi, amitől a Társaság tagjai néha félhangosan odaszóltak egymásnak, már megint lebeg, csak ennyit, többet nem mondtak soha.
Tényleg elkezdett lebegni az egész, egészen váratlanul éppen akkor, amikor a lebegésről beszéltem, és többen is azt mondták, na most hagyd abba, mert már te is ott lebegsz mindjárt az asztal fölött, de folytattam, mert nem tudtam, hol kezdtem el, nem tudtam, hol akarom befejezni, egyáltalán fogalmam se volt arról, miről is beszélek, amiből a többiek semmit sem vettek észre. Azt hitték, hogy azokat a szavakat és mondatokat még mindig én mondom, pedig valószínűleg már rég nem tudtam gondolkodni, mondatokat összefűzni, szavak jelentésére, igazi értelmére rávilágítani, mert régóta a teljes homályban tapogatóztam, de a lendület még évekig ott tartott a felszínen.
Amikor a lebegésről kezdtem beszélni, la levitazione, mondtam ki, valamiért olaszul is, abban a pillanatban már tudtam, és ez volt az, egyike az utolsóknak, amire még nagyon sokáig tisztán emlékeztem, hogy egyszerűen mindent elfelejtettem. A különböző dolgok közötti kapcsolatokat és magukat a dolgokat is, ott bent; az az ösvény, amit fontosnak tartottam, az ösvény, ami életben tartott, az kezdett elmerülni, és a belső tenger akkor kezdett el formát, alakot ölteni, akkor kezdtem el érezni a hullámzását, azt, hogy lehetetlen a túlsó partjára érni.
Odakint a látható Öreg még évekig úgy működött, mintha mi sem történt volna, és éppen ez volt a baj. Már semmi sem történt, semmire sem emlékeztem, semminek nem voltam tudatában, ültem a tengeralattjáróban, fogalmam sem volt, hogy működik, vagy a csónakban, és egyáltalán nem értettem az evezéshez, de haladtam előre mégis, először azt hittem kétségbeesetten, haladtam mégis, de aztán már ez a szó is tünedezni kezdett és az érzések hálózata is szertefoszlott, azoknak az érzéseknek a hálózata, ami a kétségbeesést működtetni szokta.
Mindenki azt gondolta rólam, hogy lebegek, pedig egyáltalán nem lebegtem, csak úsztam vagy hajóztam befelé, egyre csak befelé a belső tengeren. Ahogy haladtam, egyre beljebb, mindenféle történetek keletkeztek, vagy nem is keletkeztek, inkább csak elkezdtek leválni rólam a történetek, a történetek, amelyek velem történtek meg, vagy csak olvastam róluk, és ezek a történetek, ahogy külön-külön leváltak és süllyedni kezdtek, ezek a történetek okozták, hogy mindenki, akiben csak működött, és szinte mindenkiben működött körülöttem a dolgok közötti kapcsolatok felfedezésének ösztöne vagy kényszere, azt gondolták, azt gondolhatták, hogy én is pont ugyanúgy cselekszem, mint ők, ugyanúgy gondolkodom, mint ők, dolgokat, fogalmakat kapcsolok össze, látszólag értelmesen.
Egyik történet a másik után merült el, de ezeket a történeteket, velem ellentétben, ők még látták és hallották, valószínűleg emlékeztek is rájuk egy darabig vagy nagyon sokáig, az is előfordulhatott, ha csak nem volt már mindenki mattrészeg az asztalnál, amikor számomra teljesen valószerűtlenül mégiscsak beszéltem, mégiscsak történeteket mondtam. Ezek a történetek már rég nem voltak az én történeteim, már rég nem tudtam a létezésükről, és az volt az igazán durva, hogy ők mindezeket igaznak hitték, lehet, tényleg igazak voltak, lehet, hogy még most is igazak, csak, én, az Öreg, vagy legalábbis az, ami az Öregből maradt, én már egyáltalán nem emlékszem a történetek létrejöttére.
Nem emlékszem, hol is hallottam, olvastam, láttam azokat a történeteket vagy cselekedeteket, amelyek egyre nagyobb számban maradtak el mögöttem, ahogy hajóztam vagy úsztam vagy csak álltam teljesen szótlanul a belső tenger partján, miközben a kinti, aki még működött, egyik sztorit a másik után mondta el. Akkor jöttem rá, hogy az egész, amit emlékezésnek mondanak, ha egyáltalán valahol létezik és létezhet még bennem, akkor az a fizikai erőfeszítés szintjére korlátozódik. Nemcsak a Társaság asztalnál ülő tagjai hüledeztek néha, hogy miként is bírom még ezt, hogy tudok folyamatosan újabb és újabb, ráadásul teljesen leellenőrizhető, tehát igaz történeteket előszedni, de a csajok is így voltak ezzel, mert nekikezdtem és nem tudtam abbahagyni, azt hittem, még csak az elején vagyok, és többen is akadtak azokban az években, akik a végén azt mondták, te nem vagy normális, tisztára nimfomániást csinálsz belőlem, amire én csak hallgattam nagyokat.
Az is megtörténhet, hogy nem hallgattam, mert ismét történeteket kezdtem mondani, egészen külső történeteket, amelyekből a szavak, a mondatok, de még a beszéd ritmusa sem jutott el hozzám, hozzám, aki mindeközben ott álltam a belső tenger partján, és nem emlékeztem semmire. Csak arra, hogy egyre kevésbé tudok emlékezni bármire, és sokáig még arra is, igen, arra is, hogy az egész a lebegéssel kezdődött, és most, amikor már a lebegésről sem igazán tudom megmondani, hogy az micsoda, kapcsolatban van-e velem vagy bárki mással, még akkor is, talán most is, igen, úgy tűnik, még most is ki tudom mondani: la levitazione.
De ennyi, tényleg csak ennyi, és semmi több.
