Belsőnulla (részlet)

Július vége van Bukarestben, és nincs levegőnk az irodában. Mindenhová szereltek légkondit, de csak a főnökök irodájában működik, illetve a manzárdon, ami jó ürügy arra, hogy Cati néni és Florin Ivanciuc egymásnak essenek. Florin az utóbbi hónapban egyre korábban jár be dolgozni, csak azért, hogy ő csapjon le először a távirányítóra. Cati néni épp ott ül, ahová a légkondi a hideg levegőt fújja, és amikor már nincs ereje vitatkozni, megfogja a dolgait és átköltözik egy üres szobába, ahol nem működik semmi.

Szörnyű a hőszigetelés a villában, télen halálra fagyunk, nyáron megsülünk. Nyitott ablakkal ülök a földszinten, függönyök lobognak és ajtókat csapkod a huzat. A nagyobb legyek nekirepülnek az ablaküvegnek, a többiek bejutnak, és aztán soha nem repülnek ki, sehogy se lehet megszabadulni tőlük, egyedül Traian fújja be néha rovarirtó sprével a szobákat, mielőtt hazamegy.

A tespedtség miatt én is úgy érzem, hibásan működöm. Csak semmi sietség, hirtelen mozdulatok, örülök, hogy nem sűrű ez a nap. Érzem, ahogy lecsorognak a gerincemen az izzadságcseppek, ahogy a felsőm felszívja azokat. Sókontinensek térképe a hátam, bolíviai sósivatag.

Kinyújtom a nyelvem, mint egy teve, hogy lenyaljam az izzadságot a bajuszomról. Abból állapítom meg, hogy ittam-e elég vizet, hogy mennyire sós.

Gyakran járok pisilni, pedig úgy képzeltem, mindaz, amit megiszom, már rég távozott a bőrömön.

Bogdan két órát hiányzott az irodából az ebédszünet alatt, most zavartan ront be és azt kérdi:

– Keresett valaki?

Intek neki, hogy nem, ő küld egy levegőpuszit, és máris jobban érzem magam attól, hogy nem kérdezte senki, hol van. Mintha az én érdemem lenne.

Timea megint hozott ventilátort otthonról, néha elindítja. Amikor érzi, közeledik Liliana vagy Traian, azonnal lekapcsolja, és mindenki úgy tesz, mintha a ventilátor nem lenne ott, de tudjuk, idő kérdése, és a főnöknő újból kiakad, mint télen, amikor Timea villanymelegítővel járt be, és megfenyegetett mindenkit, hogy elzárja a fűtést, ha mindenféle hülyeséget behozunk az irodába.

Timea is úgy él, hogy nap mint nap susog a feje fölött a ventilátor pengéje, nem bírja másképp.

– Mit akar, hogy haljak meg itt? – súgta nekem azon a reggelen, amikor behozta a ventilátort.

– Én megértelek… – mondtam neki.

Épp összesítéseket fordítok, amikor az ajtón bejön egy úriember. Láttam már, de nem tudnám megmondani, honnan ismerem. A recepcióhoz lép és azt mondja, az ASSET Constructorestől jött, letesz egy beborítékozott levelet, és megkér, írjam alá, hogy átvettem.

Az ASSET partnerünk, konzorciumban egy nemzetközi projektben, Moldvában. A főnöknő gyakran emlegeti őket, amikor telefonon beszél, de nem értettem, mi dolgunk velük. Nekünk nem mond semmit, minden titok.

Felgyűltek az íróasztalomra a borítékok, amiket a nap folyamán kaptam, úgyhogy felmarkolom mindet és felmegyek, hogy odaadjam a főnököknek. Olyan, mintha megszaporodtak volna a lépcsők az idő múlásával, egyre magasabbak a lépcsőfokok, egyre feljebb kell emelnem a lábam minden egyes lépésnél, szinte pácolja testemet a sós lé. A korlátba kapaszkodom.

Halkan kopogok az ajtón és bemegyek, a főnöknő telefonon beszél, int, hogy tegyem le a borítékokat az asztalára. Traian ki sem látszik az icipici laptopjából, átszellemülve sétáltatja mutatóujját a touchpaden.

Visszamegyek, és levetem magam a lyukas, nyikorgó irodaszékemre, hogy újra elmerüljek az összesítésekben. A fordításban nem tudok pont ugyanolyan táblázatokat rajzolni, mint amilyenek az eredetiben szerepelnek.

Nagyjából húsz perc után hallom, ahogy a főnöknő kiront az irodájából, becsapja maga mögött az ajtót, és idegesen szólít fentről:

– Cristinaaaa!

Megjelenek a lépcsők előtt, ő ott marad az emeleten, onnan néz le rám.

A kezében egy papír és egy boríték.

– Ki hozta ezt?

– Egy futár az ASSET-től.

– És aláírtad, hogy megkaptad?

Nem mondok semmit, mert nem értem, miért kérdez tőlem ilyesmit.

– Tudni akarom, hogy aláírtad-e az átvételt! – üvölti hirtelen, én pedig összerezzenek, érzem, ahogy mindenki más leveszi a kezét a számítógép egeréről és hallgatózni kezd.

– Igen, aláírtam.

– És miért írtad alá, ha szabad tudnom? Miért írsz alá bármit anélkül, hogy megkérdeznéd?

Tökéletesen artikulálva üvölt, még csak be sem reked tőle, erős tüdőt sorsolt neki a genetikai lottó.

Remegni kezdek, ez az első alkalom, hogy így üvölt velem. Eddig is volt olyan, hogy valamivel elégedetlen volt, állandóan megszid valamiért, de nem így. Eddig nem.

– MIÉRT ÍRTAD ALÁ?!

– Hát… nem tudtam, mi az… egy levél, akár postán is jöhetett volna.

– Hogyan engedheted meg magadnak azt, hogy aláírj valamit anélkül, hogy megnézd, mit csinálsz? Tudod, mi ez? Értesítés, hogy kilépnek a konzorciumból. És most szaladnak jelenteni a kliensünknek, hogy mi ezt már tudomásul vettük. Miattad bíróságra kerülünk!

Nem mondok semmit, mert feltűnt, hogy amikor a többiekkel veszekszik, minél jobban próbálod megvédeni magad, annál többet üvölt. Ha nem mondasz semmit, van esély rá, hogy lenyugszik egy idő után.

– Az összes hülyét idecsődítettem ebbe a cégbe!

Úgy forgolódik, mint egy foglyul ejtett oroszlán a lépcsősor tetején. Mögötte látom, ahogy Mona kinyitja az irodaajtót két másodpercre, aztán vissza is csukja. Lehet, csak bele akart szippantani a győzelem illatába, biztos úgy érezte, van igazság a földön, amikor látta, hogy senki se szabadul, hogy Liliana előbb-utóbb kivétel nélkül mindenkire lecsap.

– Mégis mi járt a fejecskédben, amikor aláírtad? Nem láttad a borítékon, hogy ki küldte?

– Nem mondta, hogy ne vegyek át semmit az ASSET-től… – próbálkozom.

– És te nem tudod, mi történik ebben a cégben? – fújtat. – Mert illene tudnod! Ha most jöttél a Holdról, tűnés vissza a Holdra, kislány! Miattad most szaladgálhatok ügyvédek után. Kellett nekem az összes kretént idecsődíteni!

Úgy érzem magam, mintha valaki belekarmolt volna a torkom belsejébe. Nem kapok levegőt, ki akarok menni a fürdőbe, hogy megmosakodjak hideg vízzel, másképp kidőlök a földön.

Nem tud leállni az ordibálással, felnézek, és látom, hogy idegesen gesztikulál, de már csak egy sípolást hallok. Végignézek a tiszta, telt lábakon, rövid szoknyán, business-­kosztümön, a tökéletes alkatú testen és tíz évvel idősebbnek tűnő arcon, amelyik épp rám üvölt.

Amikor már nem sípol a fülem, a főnöknő eltűnik a lépcsősor tetejéről, valószínűleg visszament az irodájába és magára csapta az ajtót, én pedig kimegyek a fürdőbe, és a vécécsésze fölé hajolok, mert jön, hogy hányjak. Nem hányok. Benyúlok az ujjammal a torkomba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell, de így sem hányok. Megmosom az arcom.

Szégyellek kijönni a fürdőszobából.

Szégyellem, hogy hibáztam.

Igaz, az ASSET-es problémáit nem nekem köszönheti. És nem is szólt, hogy ne vegyek át semmit tőlük.

Nekitámasztom a homlokom a hideg falicsempének. Mindenképp el kell mennem innen. Van, aki bírja ezt, én nem.

Mire visszaérek az íróasztalomhoz, az ASSET elküldte az értesítést faxon és mailben is, a főnöknő CC-ben, biztos meg akartak győződni róla, hogy valamelyik kommunikációs csatornán sikerül értesíteni minket a visszalépésükről. És azért lépnek vissza, mert a főnöknő hat hónapja nem fizetett nekik, ahogy azt később megtudom Patricia Robutól.

A kollégák nem szólnak hozzám egész nap, lehet, azért, mert nem tudják, hogyan közelítsenek hozzám az incidens után.

Végignézek a naptáron, kikeresem a dátumot, amikor felmondok.

Lehet, szeptember 1-jén, és utána elmegyek Brăilába, hogy aludjak egy hónapot ott, ahol a reggeli levegő hűvös és iskolakezdés-szagú.

Igen, a szeptember elseje egész jó nap a felmondásra.

Kimegyek az ajtón egy kicsivel öt óra után, nem kiáltok fel Traiannak, ahogy eddig, hogy szóljak, nincs lent senki, csak bezárom az ajtót és megyek.

Az előbb pisiltem, és most megint kell, remélem, kibírom hazáig. Rosszul vagyok az izzó aszfalt szagától, és a metró tömegében megint jön, hogy elájuljak.

A Dristornál feljövök, úgy forgolódom, mint egy részeg pulyka az útkereszteződés járdáin, próbálom eldönteni, melyik gyógyszertárba menjek be abból a több tízből, ami ott van. A Catenába nem megyek Stela és Arșinel reklámja miatt, a SensiBluba sem, mert az ciprusi offshore, voltak még egyéb visszataszító gyógyszertárak is, de már nem emlékszem mindegyikre, és most csak haza akarok jutni pisilni.

A gyógyszertár légkondicionálója kicsit felébreszt, egy jobb élet reményét ígéri. Odamegyek a két nő közül az egyikhez, és azonnal aktiválom készséges mosolyát.

– Miben segíthetünk?

– Egy terhességi tesztet kérek.

– Milyet?

– Nem tudom.

– Önnek kell?

– Igen.

Azt ajánlja, próbáljak ki kettőt két különböző márkától, hogy biztos legyen az eredmény, én pedig azt mondom, hogy:

– Jó, de adja a legolcsóbbakat.

Utána próbál eladni valamilyen tálat, amibe pisiljek, utána felajánl egy hűségkártyát, megmondja, hogy azonnal érvényesek lesznek a kedvezmények, és olcsóbban vehetek naptejet.

– Van itt mosdójuk? – kérdem, mire ő értetlenül néz rám.

– Inkább otthon végezze el a tesztet, itt nehezebb, elsősorban kell egy…

– Ha nincs itt mosdó, sürgősen el kell mennem – mondom, ő beüti a termékeket a kasszagépbe, a hűségkártyát későbbre halasztjuk.

A másik hang kész átvenni az irányítást, amikor tönkremegy a hang a fejemben. Vedd elő a befőttesüveget, mosd el még egyszer, töröld meg, pisilj bele, vegyél fel öt cseppet pipettával, öntsd rá a tesztre. Utána: csomagold ki a második tesztet, vedd elő a pálcát, dugd bele az üvegbe egészen a kék csíkig. Várj öt percet. Ülj le a kád szélére, hogy ne essél el vagy össze. Ülj le, hogy ne verd be a fejed. Ülj. Le.

A kád széle hideg. A kezemre támaszkodom, és megpróbálok hidegségére koncentrálni.

A konyhai időzítőt már beállítottam öt percre, legutóbb spagettit főztem magamnak. Amikor csenget, megfordulok, és látom, hogy mindkét teszt pozitív.

Az első gondolatom az, hogy nem tudok elmenni az irodából. A másik döntés már azelőtt megszületett, mielőtt megfogalmaztam volna magamban. Az a gombostűfej, ami a méhem falába fészkelte magát, és ami mostantól kezdve mindent felhabzsol, amit a testem adhat neki, hogy egyre nagyobbra nőjön, nem lesz eltávolítva innen. Az a gombostűfej tudja már, mit érzek iránta, és nem fogom gyűlölni. Az a gombostűfej szeretve lesz.

Ne féljek, mert ráragasztom a félelmem.

Vigyázzak arra, mit eszem, mert egész életében azt fogja enni.

Ha nem erre programoztak, akkor semmire a világon.

És átkapcsolok automatavezérlésre, a másik hang a fejemben újra nekikezd: öntsd ki a vizeletet az üvegből, és dobd el az üveget. Szedd össze a teszteket, a csomagolást, dobd a kukába. Szedd fel azt a sarkot is a földről! Menj, igyál egy kis vizet, szomjas vagy.

A gombostűfej átvette az irányítást a testem felett, és ezentúl ez a kémiai reakcióhalom minden baktériumkolóniával és mikroorganizmussal együtt, ezek mind a gombostűfej szolgálatába fognak állni.

Erre mondják azt, hogy célod van az életben – mondja nekem a másik hang a fejemben.

Ittál vizet? – kérdi a hang.

Akkor mégis mire vársz?

‍

Mărcuțiu-Rácz Dóra fordítása

‍