Berryke, ég a ház (regényrészlet)
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 14. (940.) SZÁM – JÚLIUS 25.
Apám utálta a tengert
Apám utálta a tengert, mégis volt egy tengerparti nyaralónk innen nem messze, Bexhillben, anyám valahogyan rábeszélhette, vagy csak annyit mondott, hogy Davieséknek is van. Így aznap, amikor apám megvette a sorba rendezett egyforma házak közül az egyiket, boldog volt. De azután utálta a nyaralónkat is. Fehér volt, mint apám esküvői öltönye, a tetőn barna cserepek. A házak olyannyira egyformák voltak, hogy hiába tudtuk a házszámot, 8-as, még egy sárga műanyaglepkét is ragasztottunk a kapura, hogy strandolás után biztosan hazataláljunk. Daviesék csibét tettek ki. Sárga volt az is.
Nyár volt, és hétfőn egyedül maradtam a nyaralónkban az apámmal. Anyám akkor már rég Manchesterben élt az ír szeretőjével, aki anyám szerint úgy bőgött a romantikus filmeken, mint én; a nővérem és a bátyám pedig csak a hétvégére jöttek le, már visszautaztak Londonba. Feketék vagyunk, Helgának nevezett el az anyám, a nagynéném után, akivel gyerekkorában halálosan összeveszett egy mézsörön. Tizenhat éves voltam, és a piros kanapé középső párnáján ültem, a kutyánk, Bella feje az ölemben, az oldalát simogattam, amikor az apám azt mondta nekem, hogy megölt egy embert, épp ott, ahol most ülök. Megfojtotta.
Simogattam tovább Bellát, fel se néztem. Apám szemben ült velünk, olyan két méterre a bézs fotelben, a lábát kinyújtóztatta. Mikor azt ecsetelte, hogy ő gyors volt, mint a gepárd, és hogy mennyi időbe telt megfojtani ezt az embert, de lehet, azt mondta, az illetőt, és hogy tovább tartott, mint gondolta, és hogy az illető milyen hangot adott ki közben, és ezüstszürke lett az arca, bólogattam. A kertünkbe temette, azért ilyen bársonyos, hínárzöld a gyepünk. Mintha az apám csak egy unalmas napjáról számolna be. Nem lehetett bedugni a fülemet. És amikor végre fel mertem nézni, hirtelen nem tudtam, mit látok. Nappal volt, de a függönyök behúzva, apám apró szeme helyén sötét gödrök, az arca gomolyfelhő, és mintha különvált volna a testétől. Neki akartam támadni, de ehelyett arról meséltem, hogy én mikor gondoltam először arra, hogy megölnék valakit. (A rasszista osztálytársam kapcsán gondoltam, aki többek között az „n” betűs szót is használta rám és a testvéreimre.)
Pár napra rá, hogy apám elmesélte, hogy ölt, és végre egyedül hagyott, elment a pubba, ahol szarvasagancsok lógnak a falon, felhívtam a rendőrséget. Körülbelül tíz másodpercig élt a vonal. Remegett a kezem, nem szóltam bele végül, a tíz másodperc után lecsaptam a kagylót. Kirántottam a teraszajtót, csattant a falon, kirohantam a tujákhoz. A telihold bevilágította a kertet, éles és fehér volt a hold, kiabáltam vele, és talán épp az illetőn álltam, mert úgy emlékszem, selymes volt a fű a lábam alatt, azt mondják, beszélgetni kell a holddal, de igazából kiabálni kell, én tizenhat évesen ordítottam.
Péntek este volt, ketten fütyültek, Angela visszaordított, hogy tessék, itt vagyok. Összébb húztam a világoskék köntösömet, és a fülemet befogva ordítottam tovább. Mit ordítottam? Neveket egymás után. Chris, Kate, Marty Davies, JC, Daniel Evans. Felkavarodott közben a gyomrom, sikítottam. Akkor tapasztottam először a fülemet a gyepre. Nem azért, hogy halljak, sóhajt vagy csengést, hanem hogy ne halljak.
A telefonhívás után napokig rettegtem, hogy a rendőrség mikor töri rám az ajtót.
Amikor apámról már biztosan tudtam, hogy demens, az eset után harminc évvel kezemben a papírral, Alzheimer, elmentem a rendőrségre, és bejelentést tettem. Dave-nek, egy sápadt, nagy orrú, zöld szemű fiatalembernek mondtam el, hogy az apám ölt, és közben úgy éreztem, ő az egyetlen ismerősöm, aki valóban figyel rám. Jól nézett ki. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy szépnek talál-e.
Dave, lehet, hogy harminc éve egy illető van eltemetve a volt nyaralónk kertjében. Én annak idején nem mertem ásni.
Végül nem mentek ki, nem is mozdultak (megkérdeztem Davieséket), bizonyíték hiányában megszüntették a nyomozást. Bevallom, megkönnyebbültem. Hiába volt demens az apám, féltem, hogy amikor felkeresik a rendőrök, azonnal rájön, hogy beszéltem Dave-vel. De gyáva nő sem akartam lenni, majd gyáva öregasszony.
Amikor apámról még csak sejtettem, hogy demens, egy unalmas délutánon azt mondta, hogy Ciaran Davies rálőtt a kutyánkra.
– Ugyan már, apa, nincs is kutyánk.
– De bizony, itt a töltény, megtaláltam.
– Mutasd, apa.
– Itt van, ni – és a kezembe nyomott egy rozsdás csavart.
Vannak, akik csak leteszik a fejüket a párnára, és már alszanak is
Vannak, akik csak leteszik a fejüket a párnára, és már alszanak is. A fejemben villanyoltás után pöttöm kislányok járják a táncot Ma Rainey zenéjére. A Honey, Where You Been So Longra az alsótestük dolgozik inkább, késleltetett indulásokkal, hogy visszaadják a blues lüktetését. Összeszorítják az apró feneküket, szűken lépnek. Feldíszítik Shorty George tánclépésekkel, kirúgnak, séta, séta, séta, gumiból van a lábuk. Black Cat, Hoot Owl Blues, Hear Me Talking to You, Weepin’ Woman Blues, Trust No Man, szóval egy idő után rengeteg pöttöm lány ropja már a fejemben, és tér híján a tánc megszűnik, és elalszom.
Fekete vagyok, szeretem a bluest. Ha ezt egy fehér mondaná rám, azt felelném, sztereotip. Ezt ma mondtam Evelynnek, a pszichológusomnak.
Evelyn szerint, amikor osztályozzuk magunkat, csak A, B, C-nek kellene lennie, ha D-t, F-et adunk magunknak, ennyi volt. Megállunk az életben.
Tizenhat vagy tizenhét éves lehettem, de biztosan azután történt, hogy az apám azt mondta, hogy ölt, amikor egyik reggel Bella fekhelyéről leszedtem a huzatot, hogy kimossam. Amikor megfogtam, még meleg volt a testétől. Néztem a vékony fehér szőrszálakat, és hirtelen bizsergés járt át, olyan volt, mint egy felismerés, hogy én felelek valakiért. A kutyafekhely melege volt a bizonyíték arra, hogy Bella nélkülem nem létezne… erre Evelyn, a pszichológusom sóhajtott egyet, és azt mondta, aha, és egy másik témára terelte a szót.
Tessék? Kérdeztem halkan, de felháborodva. Evelyn, ezt még senkinek sem mondtam el, és én A*-ot adnék magamnak erre. Bocsánatot kért, és hozzátette, hogy egyáltalán nem tűnt fontosnak. Egy percre azt gondoltam, hogy merészeli, de azután rájöttem, hogy teljesen igaza van, nem ismerte Bellát. Nem ismerte a demens apámat.
Evelyn közel két éve a második ülésünkön mosolyogva vallotta be, hogy rasszista. Nyolcévesen gyanútlanul sétált a járdán, amikor röhögve leköpte egy bringás fekete gyerek. Amíg a nála lévő málnaszörppel sírva mosta le a nyálat a füléről, rasszista lett.
Erre azt feleltem, hogy volt egy fehér barátom, akivel minden este hétkor telefonáltam. Egyik este összeszedtem minden bátorságomat, és arra tereltem a szót, hogy lehetne több közöttünk, elkezdhetnénk randizni, amire lecsapta a telefont. Öt évvel később tudtam meg, hogy éppen börtönben ült gyújtogatásért, onnan hívott esténként. Ráadásul eltévesztette a házszámot, és két házzal arrébb rakott tüzet, mint kellett volna.
Körülbelül egy hónapja tudom, hogy a pszichológusom huszonnégy évesen huszonnégy órát töltött Brixtonban egy feketék lakta ház citromsárga kanapéján. Arra már nem emlékszik, hogy került oda, vagy miért, talán azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a feketék barátságtalanok, zajosak, sohasem hallott, kimondhatatlan szavakat duruzsulnak, és dúdolva köpnek.
A huszonnégy óra alatt öt lakóval találkozott különböző időben, egyikőjük sem kérdezte meg, mit keres ott, és mind az öt lakó egyenként kitakarította a konyhát, szendvicset készített magának, és azt mondta neki, majd később elpakol. A harmadik lakó Evelynnek is készített egy sonkás-mustáros szendvicset. Miközben mosogattak, majd a pultról törölték a morzsákat, mind az öten arra panaszkodtak, hogy rajtuk kívül senki sem takarít.
Ma pedig azt mondta, hogy múlt éjjel végre kiolvasta azt a könyvet, amit akárhányszor a kezébe vett, alig bírta magát ébren tartani. Fekete szerző, fekete történet, fekete szereplők. Egyáltalán nem tetszett neki a regény, de még magának sem merte bevallani, mert félt, hogy a rasszizmusából fakad.
Ezért muszáj volt elolvasnia. Mialatt olvasta, és még ébren volt, folyamatosan azt hajtogatta magában, hogy nem ő a célközönség, rendben van, ha bizonyos részek nem érintik meg, a fekete közösség biztosan imádni fogja. Még tegnap éjjel négy csillagra értékelte a kedvenc könyves oldalán, majd aludni ment, de nem tudott ura lenni a gondolatainak. Arról álmodott, mennyire rosszul van megírva. A rögeszméjévé vált. A borzalmasan közhelyes mondatok mint fekete farkasok kergették a Trafalgar téren. Sokat látott, és nem látott semmit.
Reggel ellátogatott egy másik könyves oldalra. Szinte csak fekete olvasóktól voltak értékelések. Mindenki lehúzta a regényt, sokkal kritikusabbak voltak, mint ő a fejében valaha, így egy kis lelkiismeret-furdalással ugyan, de egy csillagot adott. Majd megkérdezte, mit gondolok erről.
Azt, hogy olyan, mint az alzheimeres apám volt, aki belenézett a tükörbe, és azt hitte, egy idegen öregember néz vissza rá, válaszoltam. Ki vagy, ki a fene vagy? Ordította a tükörképének. Azután hozzászokott, sőt egy idő után a ház urának hívta, és képes volt hosszú órákig elbeszélgetni a saját tükörképével.
Evelyn erre úgy nézett rám, mintha tényleg az apám volna. Mint amikor apám a tekintetével akart nekem üzenni, legfőképpen azt, mennyire haszontalannak tart.
Apa, mondtam Evelyn tekintetének. A múlt héten ötször hívtalak a régi számodon, hátha hallom a hangodat. Egy hónappal a halálod után már odaadták a telefonszámot valaki másnak. Ötödjére egy ideges nő vette fel, elküldött a picsába.
Egyszer végighallgattam apám beszélgetését a tükörképével. A másik szobában voltam, tudomást sem vett rólam.
– Mit csináljunk most, hogy egyedül maradtunk? – kérdezte apám a tükörképét.
– Nem tudom, nem érzem túl jól magamat.
– Lázad van?
– Lehet. Fáj a fejem.
Apám a tükörképe homlokára helyezte a kezét.
– Ez hideg, baszod. Nincs lázad.
– A házban, ahol felnőttem, kísértetek laktak. Sokat gondolok mostanában a nagyapámra. Ő hús-vér ember volt, nem kísértet. Amikor gyerek voltam, pár hetente jött, hogy fogjam meg a faszát. Nem gondolt a holnapra.
– A húgyos picsába.
És apám keresztet vetett.
– Semmi sincs, csak az álló vérfasz. A nappalinkban egy fiatal, öltönyös férfi nézte a kandallónkat, a fahasábok színe, mint a vizezett vér. Amikor meglátott, úgy mosolygott rám, mintha egy szép tájat látna, majd átment a falon és eltűnt.
Egy csöndes öreg nő pedig éjszakánként vigasztalt, átölelt, mint egy pók, együtt hintáztunk az ágyon. Sírt helyettem. Mert én nem sírtam. Csak azt éreztem, nem kellene lefeküdni, minél később kellene elaludni, minél később kellene nagyapával találkozni.
A nőt nem láttam, csak éreztem, hogy ringat, enyhe izzadságszaga volt mindig, és hosszú haja, ami folyton csiklandozta a karomat. Egyszer megkérdeztem tőle, vagyis belesuttogtam a sötétbe, hogy ő miért nincs a mennyben? Zokogott. Soha nem hallottam a hangját, de egészen biztosan tudtam, hogy lehajtott fejjel imádkozik. Hogy épp Jézusra gondol, arra a Jézusra, aki izzadtan, fáradtan, éhesen bandukol.
Próbáltam kitalálni a nevét. Szinte biztos voltam, hogy Adeline-nak hívják, de csak a harmadik este kérdeztem rá a Mary és az Arabella után. Mindegyik név után megsimogatta az arcomat. Csodálkoztam. De folytattam.
Ada, Agatha, Agnes, Alice, Clara, Beatrice, Eleanor, Amelia, Aurelia, Cora, Edith, Evelyn, Audrey.
Arcsimogatás mindegyik után.
Betty, Charlotte, Dorothy, Iris, Adalaide, Blanche, Cecelia, Gertrude, Hannah, Eunice, Ethel, Glenda, Helga, Eileen, Hilda, Edna, Donna, Gladys.
Délutánonként a lexikonból néztem ki éjjelre a következő régi női nevet.
Linda, Irene, Marjorie, Lois, Shannon, Mildred, Ruth, Sharon, Suzanne, Colleen, Annmarie, Abigail, Violet, Lottie, Hazel, Ophelia, Maude, Evangeline, Naomi, Maeve, Celeste, Vivian, Beryl, Vera, Etta, Inez, Dahlia, Gwendolyn.
Persze nem biztos, hogy pont ezeket, de összesen nyolcvanegy nevet soroltam fel.
Florence, Eliza, Matilda, Lucille, Rena, Rose, Ruby, Josephine, Rosemary, Margaret, Constance, Bertha, Bess, Opal, Selma, Ursula, Clementine, Imogen, Minerva.
Már abban sem voltam biztos, hogy nő. Lehet, hogy egy ismerős férfi. Férfi ringat, igen. A nyolcvankettedik éjjel kértem, hogy írja le a nevét a karomra. Akár az izzadságával, a könnyével vagy a hajával, mert azokat éreztem. Semmi sem történt.
Szóval mostanában sokat gondolok a nagyapámra, hogy miért tette. És hogy kísértet lett-e. Ha igen, biztosan kisfiúkat kísért. Evelyn erre azt mondta, sajnálja, hogy abuzálták az apámat. De nem tudom, hogy egy rasszista tud-e sajnálni egy fekete embert.